Pesti Hírlap, 1908. február (30. évfolyam, 28-53. szám)

1908-02-16 / 42. szám

1908. február 16., vasárnap. PESTI HÍRLAP Djepa, állomás mellett szeszélyes alakú sziklatü, mo­nolit kerül elénk: a „Mominkainen‘‘ vagyis a „Leáuykö“. Olyan ez a monolit, akár a nagykendőbe burkolt leány, aki batyut visz a feje tetején. Egyik helyütt lépcsőzetesen emelkednek a völgy erdöboritotta dombos oldalai, másutt pedig harangalaku hegyek fogják közre. Jobbról-balról nyájas, susogó erdők intenek felénk, de az emlittt _ Djcpa állomás tőszomszédságának kopárságát, gör­getegeit és sziklatörmelékeit látva, felsír a lelkünk. Száz kilométernyi vonalon a Murává partján vezet a vasút, de itt a sivó sziklatengerben a hegy masszí­vumából dacolta ki a mérnökök bravúros keze a va suttestet, akár a mi Körösünk szoros völgyében, csakhogy ennek vadregényes lankái és helylyel-köz- zel buja zöldjükben mosolygó őserdei, felvidítják a lelkünket. Priboj állomás előtt a szoros völgy a folyó széles völgyévé tágul; ebben fekszik Vranszka-Banja megállóhelye és a 88. C. fokos ismert kénes liév- fürdő. Elhagyjuk a járás kies székvárosát, Vranját és Risztovacra, a 6zerb határállomásra erünk. Jobbra-balra, majd mindegyik halmon, eleven me- montókkónt a török határőrök őrházainak sorozata pillant a völgybe. Vranjánál a termékeny Ovtse-polje C,-juh- mező“) lapálya kezdődik; sztratégiai nevezetességű vidék ez, mert a Mavedóniába való esetleges betörés alkalmára, ez bizonyosodott a legalkalmasabb „ope- ráló-pont“-nak. Ezért rendezte be a török a szerb határtól huszonhat kilométernyire fekvő Presovót — katonai állomássá! Az állomáson túl van a.Mo­rava és Vardar-folyók s egyben a Duna és ígei-ten- ger vízválasztó csomópontja, mely a Balkán legala­csonyabban fekvő fővizválasztója (mert csak 458 m.- nyn-o fekszik az Adriai tenger tükre fölött!), mö­götte pedig a legszebb alpi panoráma tárul a sze­münk éjé —■ a Sar-Dagh hatalmas ive! Kumanova helységet a szerbek és bulgárok kö­zötti egyházi villongás miatt már a múltban is meg­annyiszor emlegettek. A város, vagy tizenötezernyi tarka népségével en miniature mutogatja :—• Mace­dóniának néprajzi ábrázatát. Vagy hatezer lakosa a prófétának hívője, de a többi igazhitű keresztény. A város {Kumanova) nevét alkalmasint a tatárok­tól 1237-ben Moldovából és Oláhországból ki­szorított kun telepesekről nyerte. A vitéz lovasok egyik része magyar földre, a másik része pedig' Bul­gáriába. szakadt. Itt, a byzanciak ellen fegyverkez­tek és küzködtek a kunok, de legyőzetvén -— Mein­hard szerint — iefe internálták a mi hős kis- és' Eagy-kunjaink véreit — Macedóniába! Üszkiip-öt (szlávul Szkoplje-t) még tarkább nép lakja, mint Kumanovát; Iiarminckétezernyi lakosának majd a fele török és mohammedán albán, a többiek katolikus albánok, bulgárok, szerbek, spa­nyol zsidók és cigányok. A Keleti Vasutak szárnya itt ágazik el, cs résteben a szkipetárok (arnauták) földjén, százhúsz kilométernyi hosszúságban vezet .—. az említettük Mitrovicáig, az ó-szerbek hazájába. Ep az TJvac- mitrovicai csatlakozás volt a delegációnak —• hamu­pipőkéje! _ Üszküp környékén, valamint a vasútvonaltól nyugatra eső vidékeken az „arnautizált szerbek“ laknak; odább délre Dibra tájékán, sőt jóval mesz- szebb, egész az Oehrida partjáig, ahol Sámuelnek: a „bulgár cár“-nak ódon várai szegélyezik a kék- vizü tavat, tehát egész Nyugat-Macedón iában, a zabolátlan mohammedán szkipetárok vagy arnauták az urak. Nagy szabadsággal, szertelen kíméletlen­séggel nyomulnak kelet felé s rettenthetetlen szí­vóssággal szorongatják a keresztény szerb és bulgár lakosságot, mely eleinte liitehagyottá lesz, később meg a nyelvétől is megválik, hogy senki so követ­keztessen — keresztény eredetére! ZeleniJco, a nagy Justinianus szülőhelye, már a Vardar-folyó szoros völgyének torkában fekszik. Vadregényes vidéken köszöntjük Köprüllü-1 (törökül „hid“-at jelent a szó), ahol már emberemlékezet óta át van hidalva a Vardar-folyó, majd a „Demir- hapu“, a macedón Vaskapu, páratlanul szép szikla­szorosába jutunk, melyben a pályatest töltését zugva- bugva ostromolják a Vardar babjai. A Tsingenc.- dcrvend-cn (k „Cigány-szoroson") keresztül a Iles- peridák paradicsomába jutunk, Macedonia Kompá­niájába, : Vardarióba, Szaloniki parti lapályába, ahol az olaj-, mandula1, gránátalma-, babér- és citromfa virit, bővében terem a szőlő, a füge, dohány, gyapot, búza és kukorica. A megkapóan szép panoráma déli szegélye a klasszikus ókor szószóló tanúja, a nyár szukán is hóval borított — Olimposz, az istenek trónusa! A lapály közepe a Jenidse-Vardar, mocsár, mely a Jenidse-tavat öléli; ettől északra vannak a „bájos Pellá“-n&\i romjai, ahol egykoron macedó­niai Nagy Sándornak *bölcsőjét ringatták . . . Karaszuli állomásnál ágazik ki S'zalonikiDe- deogats — Konstantinápoly sztratégiai vasútvonala. Csakhamar elérjük Szalonikit az európai Törökbiro­dalomnak népességre második, de kikötőjének for­galma szempontjából — legelső városát, a typikus Kelet emporiumát! Szalonikinek Meinhard szerint, 122.500 lakosa van, holott Hühner újabb keletű sta­tisztikája szerint csak 105.00U lélek lakik zeg-zugos utcáiban, terein. Az európai kultúra még nem vet­keztette ki a várost őseredeti mivoltából. Nem vá­zolom a várost átszelő Vardar-utat, a templomokat és mecseteket (közöttük az Aja-Szofiát), színházat, „héttornyuk fellegvárát: a Yedikulé-t, Konstanti- nus diadalívét, a bazárokban hullámzó életet, és Szaloniki legnevezetesebb városrészét, a tengermenti rakodópartot: az Isztiriá-1. Hiszen az én olvasóin mindezt híven megtalálja bármelyik, valamire való lexikonban. Csak a lakossága tarkaságára utalok és jellegére, mely teljességében a spanyol-zsidó életnek hűséges tükre. Hisz a lakosoknak majd a fele „spa­nyol-izraelita“, akik a Balkán megannyi városában széjjelszórt testvéreikkel együtt, a tizenötödik év- százban verődtek ide az inkvizíció elöl. Ok ülnek a szaloniki pályaház bérkocsijainak bakján, ők sür­gölődnek a bazárokban és végezik az Isztria kőpart­jain a hajók és rakodó-csarnokok szegényesen jöve­delmező kemény napszámosmunkáját. Kívülük gö­rögök és macedo-oláhok, törökök, arnauták, jürükök és cigányok, bulgárok, vagy hatezer az Iszlámra tért izraelita: ,,dönmeszakiket a török sem nagyon becsül s végül vagy kilencezer, a világ minden tá­jékáról idevetődött idegen lakja a várost. Szaloniki három vasútvonalnak csomópontja most. Az egyik Szerbiába vezet, a másik az említett parlamenti sztratégiai vasút, mely a „Societé Otto­mane du chemin de fer do jonction Salonique-Con- stantinople“ kezelésében van, a harmadik a Szalo- niki-moriasztiri vonal. .Most, negyedikül Pyraeus- Athen—Lurlssza—Szaloniki említett vasútja csat­lakozik hozzájuk. Hogy Macedonia szivébe is eljussunk: a Sza­loniki—movasztiri vonalon megyünk végig. Vonatunk a Vardart áthidaló hatalmas ivezetü vashídon, majd a folyó kopár deltáján robog nyu­gat felé. Elhagyjuk a mocsaraktól közrefogott ta­vat, s legott buja gazdagságával kérkedő vidékre ju­tunk. A búza-, rozs- és rizsföldek egymást érik. Pe­dig ezeken a beláthatatlan, termékenységükben sziato páratlan térségeken a legkezdetlegesebb gaz­dálkodás folyik még mai napság is csak úgy, mint a távolabb eső Keleten: Kis-Ázsiában Konia körül, melynek primitiv íöldmiveléséről a múlt esztendő­ben dr. Lendl Adolf barátom Tóidrajzi Társasá­gunkban tájékoztatta a nagy magyar publikumot. A Vidats ekéit, avagy Kiihue-éit még itt Macedó­niában sem ismerik. A lakosság- maga készíti esz­közeit, közöttük az „ekéit“ is. De milyen ekék ezek! Combvastagságu, három-négy méter bosszú Ind — _______________35 A minden szépért, de kivált a zenéért lel­kesülő Brunswick-testvérek Bécsben ösmerked- íek meg a zene-titánnal, s csakhamar legrajon- góbb híveivé lettek. A múlt század huszas éveiben, amikor Ferenc császár uralkodása alatt Metternich és Sedlnitzky békót vertek a tolira, a sajtóra, a császárvárosban leginkább a zene virágzott. Akkor éltek Beethoven, Schubert, akkor kom­ponálta édes, álmodozó walcerjait Lanner és énekelt Kremes Teréz. Óriási távolság, a Rendisért, — szigorúan választotta el akkor Teréz grófnőt Beethoventől. A március előtti időkben legitim összeköttetés­re alig gondolhattak. Erre vonatkozhatik - a nagy muzsikus egy ceruzával írott levelének következő passzusa: „— — megváltoztatha­tod-e, hogy Te nem rogy egészen az enyém, ivagy hogy én nem vagyok egészen a tiéd ...“ La Mara kutatásai szerint ezt a levelet út­közben irta Beethoven, még pedig egy magyar­országi fürdőből. Ez a fürdő csak Pöstyén le­het, amelynek hatalmas vizét fülbaja ellen hasz­nálta. Pöstyénre következtet az a megjegyzés is: „milyen kínos ilyen közel lenni hozzád, s mégis olyan távol“ s egy másik: „Hétfő és csütörtök az a. nap, amikor a posta innen K-ra megy.“ Ez a K. Korompa. Brunswickék egyik birtoka, Tényleg közel van Pöstyénhez, de az akkori vágvölgyi, hihetetlenül rossz utakon, messze esett a legcsekélyebb távolság is. A levelet „hűséges Lajosod“ — aláírással jegyzi alá Beethoven s a megszólítás az első la­pon: „julius 6-án — évszám nélkül — ..Angya­lom, mindenem, éjiem . . a harmadik la­pon pedig: „julius 7-én, halhatatlan szerelme­sem!“ A lángész távolba látásával, büszkén, dia­dalmasan mondja Beethoven: „Meine unsterb­liche Geliebte.“ Érzi: a költő, a művész szerelme ölök életet ád az ideálnak akkor, amikor min­den földi salak* minden testiség lefoszlik az ember 'szerelméről. És valóban, a Teréznek ajánlott fis dur szonáta, ai Ferenc testvérének ajánlott örökszép Appassionata halhatatlanná teszi mindörökre az imádott hölgyet. Ezt a szonátát 1806-ban Brunswickéknál, Martonvá- sáron komponálta a művész, ahol „isteni napo­kat“ töltött, „akkor, amikor a csalogány epedön zokogott a park bokrai közt és az asztalokon, a zongorán, mindenütt fehér violák illatoztak lm­ja kéjjel—“ írja maga a maestro, egyik, Ester­házy grófhoz intézett levelében. Még két-három évig tart a szerelem, de aztán nincs róla szó többé. Beethovent egyre jobban gyötri fülbaja, a tömérdek anyagi gond is teljesen aláássa egészségét és meghal 1827. március 26-án, „rendetlen, piszkos, szegényes legénylakásban, heves égdörgés és hulló zápor közepette^ mintha a természet is felbőszült vol­na a nagy veszteségen“, — Írja egyik nekroló­gba. Abban a „rendezetlen, piszkos, szegényes legénylakásban“ találta meg öcscse a föntebb idézett levelet, amelyről nyolcvan esztendeig nem tudták, kihez íródott. La Mara azt a kér­dést is fölveti, hogy kerülhetett vissza a levél Beethovenhez. Valószínűleg impurum volt csak. Erre vall! ceruzával, nagyon hanyagon irt vol­ta is, pedig abban az időben, kivált magasabb ranguaknál, még ideálokkal szemben is, nagyon vigyáztak a levelek külső formájára. A Rundschau említi, hogy Brunswick Te­réz Beethoven halála után teljesen a gyermek- védelemnek és a jótékonyságnak szentelte éle­tét. Ünnepelt szép leány volt pedig még akkor a grófnő, de noha egyik kérő a másik után je­lentkezett, mindegyiket elutasította: „A nevelés­ügy az én ideálom, annak vagyok én eljegyez­ve“ •— mondotta azoknak, akik egyik-másik házassági terv elfogadására ösztökélték. Mikor Angliában létesült az első kisded­óvó, Brunswick Teréz semmi fáradságot sem ki­méivé, nálunk is meg akarta honosítani ezt az üdvös intézményt. 1825-ben a felsöbbségnél tett lépései azonban rendre meghiúsultak. A bécsi kormány több megyébe királyi biztost rendelt ki, s mindent szigorúan megrendszabá- lyozolt. A grófnő példálózgatásaija dőlyfoson válaszoltak: „A népnek engedelmességre és nem nevelésre van szüksége.“ ■ Teréz nem tágított. Tovább kilincselt s Forrayné Brunswick Julia, Mária Dorothea főhercegnőnek, a palatínus nejének föudvar- mcstermije,. Beniczky Pálné, az első budai asz- szonyegyesület egyik legbefolyásosabb tagja, majd báró Mcdnyánszky Alajos alkincstárnok, odahatottak, hogy a nádori udvarnál végre je­lentősebb sikert ért el a grófnő terve. A palati- nusné közbenjárása folytán kisdedóvó intézetnek kisérLetképen való fölállítására a helytartóta­nács csakhamar engedélyt is adott Brunswick Teréznek. A kisdedovoda Angyalkert elnevezéssel nyílt meg a grófnő édesanyjának, gróf Bruns­wick Antalnénak krisztinavárosi házában. A vezetést Kern Máté, würzburgi származású óvóra bízták. „A testvérváros lakói, főrend ós polgárok, maga a nemes lelkű paltinusné is megnézte az Angyalkert-et s szemében könyök­kel távozott az ártatlan kisdedek köréből“ — olvassuk egy egykorú naplóban. 1829-ben, már­cius 9-én — József nádor születése napján — nagy ünnepségek közt nyílt meg a második kis­dedóvó, majd tíz nap múlva Pesten a barma-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék