Pesti Hírlap, 1908. március (30. évfolyam, 54-79. szám)

1908-03-26 / 75. szám

*1908. március 26., csütörtök PESTI HÍRLAP A két szegény. — Tíz, frank az ára, uram, olyan jó kutya! . . . Igen, uram, már nem nagyon fiatal; mikor apámét kapták, én még egész kicsi vol­tam, van már hét-nyolc éve. De nemi azért akarjuk eladni, mert már megvénült Fanor; nagyon régen tart már ai morte-saison, nem bírjuk tovább ezt az állapotot, magunknak sincs már kenyerünk. Hát elküldték apámék a kutyavásárra, ha valaki megvenné Fanort, megtakarítanánk azt a kicsit, amit megeszik és az ára nagyon jól esnék a családunknak. . . . Oh! nem, asszonyom, soha sem­ volt harapós és nem­ kell attól félni, hogy bántaná a gyereket. Inkább odahaza, a mi házunkban minden gyereknek ez a barátja a kapusétól a hatodik emeletiekig. Akárhányszor elkéri tő­lünk egy nigy mama, ha a piacra megy, hogy a kicsinyeket őrizze. Fanor oda fekszik az ablak elé és nem­ engedi, hogy odamászszanak, télen nem engedi, hogy a hidegre menjenek. . . . Hogy itt, ezen a helyen nincs szőre? Nem, asszonyság, nemi betegség miatt van; égés az; bizony úgy van, ahogy mondom: egy kis­lányt őrzött egyszer, aki mindenáron a tűzbe akart markolni. Fanor meg előtte forgolódott, hogy oda ne engedje s utoljára egészen leégett a nyakáról itt a vállánál a szőr. ... De szeretném, ha ez a nagy hölgy venne meg, Fanor, tudom, nála volna mit en­ned és senki sem venne meg. . . . Miért sírsz, Fanor? Látod, én nem sírok. Az én szemem ragyog és olyan jól érzem magam, mintha csak játszanánk, de biztosíta­lak róla, Fanor, hogy csak szórakozottságból... .. . Látod, ez a sok kutya itt mind eladó, mint te, Fanor . . . Kicsi kutya, nagy kutya mind itt szokta a gazdáját megváltoztatni. ... Tíz frank, uram, nagyon jó kutya. .. . Milyen boszúság, aki csak elmegy előt­tünk, mind azt mondják rád: „oh, ez a kutya nem szép“. Mintha jelentene valamit; nem vagy szép, igaz, de olyan jó vagy. Ők nem tudják, hogy az a fontos, a jóság, hogy az mindent magában foglal, amit csak kívánhat az ember. Különben is tévednek, mert ha csúf vol­nál, haragudnának rád az emberek. Hát nem szeretnek téged a gyerekek odahaza, a házban, az utcán? Inkább szaladnak utánad, kergetőz­­nek veled, lovasidit játszanak a hátadon . . . Emlékszel, Fanor, mikor kicsi voltam, együtt jártunk iskolába, elkísértél a kapuig és sohasem történt meg, hogy négy órakor már ne vártál volna. A tanulók már mind ismertek és mikor a­ sorok elhaladtak előtted a járdán, nem­ lehetett egyebet hallani: „Fanor, itt van Fanor“. Sok gyerek nevetve hívott magához: „Gyere, Fanor, velem, elviszlek“, a füled bot­ját se mozdítottad. De ha valamelyik sírva ment, otthagytál engem, hozzámentél, gyöngéden hozzádörgö­­lőztél, hogy megmutasd neki, még nem hagyta el az Mész világ. És ha valaki azt mondta: „Fanor, ma kettest kaptam­“, vígan csóváltad a farkad, „ma egyest kaptam“, akkor még vígabban. De ha valaki azt mondta: „ma hanyag voltam, meg­­büntettek“, eleresztetted a fejed és lecsüngetted az orrod. . . . Tíz frank az ára, uram . . . nem, nem kevesebb . . . . . . Hát mikor egyszer az a kocsis úgy ütötte a nagy ostorával a lovát, mert nem bírta elindítani a kocsit. Hogy vonítottál minden ütésére, Fanor. Olyan erősen ugattad, hogy utoljára abbanhagyta az egészet, azt mondta: „Bánom is én, veszszen ott­ a kocsi, ahol van“ és leült a járda szélére. Óvatosan közeledtél hozzá, megnyaltad a kezét, az meg káromko­dott, elkergetett, szeretett volna mindent össze­törni. Régen volt, elmúlt már ez is. * * * . . . Tíz frank az ára, uraim, hölgyeim. . . . Hallod, Fanor: „A gazdája ép olyan csúf, mint a kutya“. Az a szép ruhás kis­lány úgy fintorgatja ránk az arcát, mintha mi ha­ragítottuk volna meg. • Eh, mint! igen, Fanor, az nem a mi­ hi­bánk, nem lehet mindenki szép. Ne törődjünk vele, örüljünk, hogy nemi vagyunk rosszak. Ha hallom, hogy hangosan mondják, milyen csú­nya vagyok, mindig nevetek. Ha néked mondja valaki, hogy az vagy és fölemeli a lábát, hogy oldalba rúgjon, sohse morogj, csak hagyd­ ott, nézd végig, mintha azt mondanád neki: „ön azt akarja, hogy szeressék?“ Különben is, ha nemi vagyunk is szépek, mi szeretjük egymást. Bizony, hétfőn én is új gazdához megyek kifutónak,­­­ biztosan talál­kozunk egymással Párizsban, Fanor. Nekem kosai­ lesz a hátamon, abban fogom haza­vinni a piacról a holmit, lehet, hogy te meg egy kocsiba leszel befogva úgy segítesz majd húzni. Ha találkozunk, én mindig melletted fogok menni. Talán csak olyan gazdákra találunk, akik nem­ fognak ütni bennünket. Vagy legalább ha ütnek is, csak tudjuk, miért... mert az na­gyon rossz, h­a az ember kikap és nem tudja, miért . . . Végre is, ha játékból ütik az embert, az is fáj. Emlékszel még, Fanor, mikor a gyere­kek háborút játszottak, kérdezték tőled: „Kivel tartasz, Fanor? Az oroszokkal, vagy a japá­nokkal? Az angolokkal, vagy a búrokkal?“ Te mindenkivel vele tartottál, a japánokkal is, az oroszokkal is ... Te a békével tartottál. Te azt szeretted, mikor papíron játszottunk, olyankor leültél, mint akit legjobban érdekel, úgy ültél volna naphosszat. Pedig egyszer, Fanor, te is haraptál, mi­kor a rendőrségtől jöttek egy bérlőt -erőszakkal kilakoltatni. Te nem tudtad, Fanor, nemi tudtál egyebet, mint hogy négyem vannak egy ismerős ellen, aki védekezik, aki kiabál, mialatt azok ostromolják . . . nemi értetted te azt . . . Épen mint én, Fanor, engem is vertek már meg ilyesmi miatt . . . nem értettem én se, hogy ha azok erősebbek nálam, nekik van iga­zuk. Egy patkány volt az oka, amit a gyerekek fogtak egy házromboláskor, vagy tizenketten kínozták, gyötörték a szegény állatot és én ma­gam voltam, aki ezt láttam és egy alkalmas pil­lanatban tönkretettem a jó mulatságot, a vadá­szatot, mert fel­löktem azt, aki épen akkor akarta, a patkányt megdobni. Milyen dühösen rohant nekem, a többiek is mind ütöttek . . . . . . És hát talán gazdag leszek! Vissza­vásárollak, Fanor, sohasem hagysz el többet. Meg fogsz hízni, mert aki gazdag, az asztalnál ül, úgy eszik eleget, mindenféle ételt, még reg­gel is. Mindig ott lesz a helyed az én székem mellett. . . . Tíz frank, uram, nagyon jó kutya ez . . . óh! nézze csak meg, a kutyák épen olya­nok, mint az emberek, a szemükből meglátszik, ha rosszak. Nézze csak­ a Fanor szemeit, mi­lyen bátran, őszintén mutatja meg a lelkét. .. . . Igen, uram, nagyon jól tud vigyázni, mindent megért. . . . Hát megveszi ön? Milyen jól tud ön választani! ... Az egész piacon nincs ennek párja. . . . Ali, nem, ha zsineget nem köt a nya­kára, nem tudja elvinni. Tudni kívánja,­­hol lakik apám,, hogy igazolja a kutyát? Igen, hi­szen erre az óvatosságra szükség van. De én, én is megkérdezem­ öntől, hol lakik, hadd me­hessek el én is önhöz, hogy Fanomét kérdezős­­ködhessem. . . . Hát . . . igen . . . igazán elviszi? Persze, már a pénzt is ideadta nekem. . . . Csak azt szeretném még megmonda­ni, hogy Fanomat nincs semmi hibája. Ha vé­letlenül rosszat tesz is, ne tessék, ütni, az elva­dítja. És ha nem lesz képes arra, hogy olyan legyen, amilyennek ön szeretné, az az én hi­bám. . . . Bocsánat, hogy lehajoltam . . . Oh! semmi. Uram, csak azt néztem meg, jól meg van-e kötve a zsineg a nyakán. .. . Rajta, Fanor, öleljük meg egymást ... Leon Frapié. I Kölcsönkönyvtár!­­ A „MODERN KÖNYVTÁR“ (Budapesten, Király-­ utca 70. szám, Telefon 82—24) előfizetőinek finds- 9 pesten házhoz szállítja, vidékre postán küldi a leg- 9 újabb magyar, német, francia és angol könyveket. 9 WHST" Tessék ismertetést kérni! Ja .ti 9 A Pesti Hírlap telefonja: Szerkesztőség: 26—45 Kiadóhivatal 26—40 Vegyes. *­ (Még egy bö­lcs Salamon.) Amióta Sala­mon­ király meghozta a maga szentenciáját, igen sok bíró pályázott már salamoni babérokra. (De aránylag kevésnek sikerült!) Most pl a walsinghami bírónak sikerült egy bölcs Salamonhoz méltó íté­letet produkálnia. Milligan a neve, de ezentúl Sa­lamon lesz bizonyára. Egy elvált házaspár elegye­dett keserű vitába. Oh, nem a gyermekekért. Ezeken­ szépen megosztoztak. Hanem a macskájuk miatt olyan perpatvar kerekedett köztük, hogy az egész grófságban beszéltek róla. Milligan bíró elé került a dolog, aki úgy tapasztalta, hogy itt az idő arra, hogy Salamonná evangeáljon. Azt, mondta a­ két félnek mélyreható fontolgatás után, hogy menjen be egyikük az egyik, másikuk a másik benyílóba. Ott kap mindenikük egy levelet s válaszoljon rá. A bíró e levelet írta: Uram! Mennyiért adná el a macskát az esetre, ha mis Cursonnak ítélnék oda? A feleség ugyanilyen levelet kapott. A férj így felelt: Oda adnám 25 koronáért, ha nem az enyém volna. De mivel az enyém, hát semeny­­nyiért. Lady Curson röviden azt felelte: 80 korona. A biró így döntött: Arra a meggyőződésre jutottam, hogy­ lady Curroné a macska. Neki ítélem oda s férje, mi Henry Male, tartozik viselni a költ­ői­ségeket.­­ (Japán harci dal.) A japánok dicsősége a nagy háború óta egyre hatalmasabban domboro­dik ki s vele együtt dagad a nemzeti önérzet. Erő­sen érezhető ez a japán iskolákban, de még inkább a kaszárnyákban, melyekbe valamicskével szíveseb­ben vonul be a japán ifjú, mint a mi kaszárnyáink­ba. Erről ír Tolusakov úr, egy japánul beszélő orosz, aki könyvet írt abból az ötletből, hogy nyom­tatásban is megjelent a japánok harci dala. Ebben — írja Tolusakov úr — kidomborodik egész mi­voltában a japán néplélek. Már a háborúban is éne­kelték imitt-amott, de még nem alakult ki teljesen se zenéje, se szövege. Ez is igazolja, hogy a nép ajkán termett, a nép szülötte tehát teljes egészében. Tolusakov prózában adja vissza, mint ez itt is lát­ható: Dicsőségteljes Japán! Zászlód a fölkelő nappal együtt ragyog­va, fenségben bejárja az egész világot! Hatal­mas úr a mikádó. 50 milliónyi nép a japán, de nagyságát a nép rendíthetetlen hazaszeretete és vitézsége biztosítja. Az ellenfél nagysága el­lenben csaláson, hazudozáson s a szomszédok lelkiismeretlen kifosztásán alapszik. Ártatlan embereket öldösnek lakásra, feldúlják a békés polgár otthonát és síró csecsemők fejét is ve­szik. Nem bocsátja meg az Isten a barbár szláv­­ságnak! 60 különféle törzs alkotja a 150 milliós szláv népet s mégse volt mersz benne, a Persili öböl mellett ránk törni, a maroknyi japánra! Még a félelmes kozák is megfutott elölünk! Fel, japán vitézek! fel! Ne hátráljatok soha! . . . Nézzetek merészen szembe a halál­lal! . . . íme, itt a tavasz! . . . Nekünk virágzik a mező! Nekünk kel fel a napunk! Legyetek rettenthetetlenek, Japán fiai! Fel Port-Arthur, fel Charbin ellen! Tűz­zétek fel a felkelő nap lobogóját Ural legmaga­sabb bérceire! Vissza a sztárokkal Moszkvába, az ő régi­­ fővárosukba és sötét erdeikbe! — (Miben hasonlít Krisztus Buddhához?) Korántsé mélyreható theológiai fejtegetésről lesz itt szó. Fon­eher professzor a sorbonneban előadást tartott, melyben utalt arra a feltűnő hasonlatosság­ra, amely egy líuhodhiában lelt Krisztus-szobor és egy pendsabi Buddha közt félreismerhetetlenül ész­revehető. Egyáltalában erősen észrevehető más szob­rokon is, ami kétségtelenül az európai és pedig a görg kultúra befolyására vall. A szobor egész fiziog­­nomiája, továbbá a hajdisz, de leginkább a ruha árulja el ezt. Nem szűk, rövid ruha fedi a kő-Budu­­ha tagjait, hanem hosszan elömlő, togaszerű, szé­pen redőzött öltönydarab. Mindez arra vall, hogy a görög művészet vagy már Nagy Sándorral tört utat Ázsiába, vagy később az elkerülhetetlen kultúrfo­­lyamat hatása alatt került oda.­­ (Elkésett szezon.) Ebben a meglehetősen rosszul kezdődő esztendőben minden elkésik. Itt ma­radt a szeles, esős-havas tél, amely olyan rendetlen, mintha ősz volna. Norvégiában persze ez szerencse­­számba megy a Frier Zig szerint. T. i. ott most to­vább tart majd a téli szezon. A téli sportokat javá­ban űzik a nagy hegyek országában, hol egyszerre vehető hófü­rdő a napfürdővel akkor, amikor mi­­ rekkenő kánikulát nyögjük. A királyi pár isi ol­c járkál most felváltva az egyes „fürdőhelyek“ közt. Ez a norvég szezon meglehetősen aggodalomkeltő, mert ha ez íg­y tart, nagyon kérdéses, nem esnek-e kétségbe maholnap a mi fürdőtulajdonosaink, akik már­-már kétségbeesve vizsgálhatják a barométert a 17

Next