Pesti Hírlap, 1908. június (30. évfolyam, 132-156. szám)

1908-06-02 / 132. szám

Budapest, 1908. XXX. évf. 12. (10.&10) szám. Kedd, június 2. Előfizetési árak: Egész évre . . . .28 k. — f. Félévre.............., Negyedévre . . . 7 „­­ , Egy hóra........... 2 . 40 „ Egyes szám ára 10 ”. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Szerkesztőség : Budapest, Vaei-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci­ körút 78., hová az előfizetésök és a lap szétküldésére vonatkozó fel­­szólalások intézendők. Ingyen oktatás. Kilenc rövid paragrafusból áll az a tör­vényjavaslat, amit ma gróf Apponyi Albert közoktatásügyi miniszter a parlament elé terjesztett, de ez az egy rövid törvény na­gyobb előhaladást jelent Magyarország fej­lődésében, mint a corpus juris sok vaskos kötetje. Az ingyenes népoktatásról szól az Ap­ponyi javaslata, még­pedig nemcsak az állami népiskolákban törli el a miniszter a tandí­jat, hanem az összes felekezeti és községi népiskolákban is. Ebben a formájában az Apponyi javaslata, frázis nélkül szólva, iga­zán korszakalkotó reform. Dicséretére válik a miniszternek és dicsőségére az országnak. Mihelyt ebből a javaslatból törvény lesz s reméljük, hogy hamar az lesz, Magyaror­szágon ingyenes lesz a népoktatás. Ezzel egy nagy lépést tettünk a minta­állam felé, amely csak a rajongók lelkében él s amelyben az egész oktatás ingyenes lenne. A 48-as és függetlenségi párt pro­­grammját is közelebb vitte Apponyi a meg­valósulás felé. Mert e párt programmjában az ingyenes állami népoktatás foglalt helyet. Az állami népoktatástól még messze vagyunk, mert nincs hozzá elég pénzünk. De már az is haladás a nagy cél felé, hogy a miniszter ingyenessé teszi a népnevelést. Az a mód azonban, ahogyan a feleke­zeti és községi népiskolákban végrehajtja a reformeszmét, elég szerencsés abban a tekin­tetben, hogy az államnak a tandíjpótló ál­lamsegély címén befolyást biztosít ezekbe az intézetekbe. Az állam befolyása ezen a téren első­rendű politikai szükség, mert a községi és fe­lekezeti népiskolák egy részében folyik az ál­lamellenes és magyar­gyűlölő nevelés mun­kája. A nemzetiségek békés meghódítására s az agitáció gyökeres megszüntetésére termé­szetesen a népoktatás államosítása volna az egyedül hatékony eszköz. De ha ezt el nem­­ érhetjük, legalább egyelőre, akkor nagyon helyesen cselekedett Apponyi, hogy megkerüli a kérdést s az államsegély címén közelebb férkőzik a legveszedelmesebb iskolákhoz is. Persze minden jó törvény csak akkor áldásos, ha jól végrehajtják. Az Apponyi népoktatásügyi törvényeire kétszeresen áll ez az igazság, mert ezen a téren épen azért maradtunk eddig oly nagyon bátra, mert nem tudtuk a régi népiskolai törvényeket sem jól végrehajtani. Apponyi összes népoktatás­ügyi törvényei együtt egy összefüggő egészet képeznek , hogy kellő eredményt érjünk el általuk, első feladat a népoktatás összes in­tézetei fölött a kellő állami felügyeletet biz­tosítani. Állami tanfelügyelői karunk a legdere­kabb emberekből áll. Ezek a nemzeti eszmé­nek igazi önzetlen hősei, a népműveltségnek szegény apostolai. Elismerés és hála illeti őket hasznos működésükért. De oly kevesen vannak s egy-egy tanfelügyelőre oly óriási terület és oly sok iskola jut, hogy az állami felügyelet így nem lehet intenzív. Az emberekben nincs hiba, de hibás a rendszer, mely túlterheli az embereket. Már évek óta folyik a tanácskozás, hogy miként kevesbítsék a tanfelügyelők munkáját. De még az e kérdés fölött való tanácskozás is csak az ő munkájukat szaporította. Apponyi Albert most úgy készül segíteni a bajon, hogy a tanítóképző-intézeteket kiveszi a tan­­felügyelők hatásköre alól, sőt a népiskolák egy részénél is külön szakfelügyelőket szer­vez. Nézetünk szerint az volna a legjobb mód, ha a tanfelügyelők létszámát szaporítanák. Eddig minden megyében csak egy tanfelügye­lő volt. Oszszák be ezentúl a népesebb megyé­ket több tanfelügyelői területre. Ez minden­esetre helyesebb reform volna, mint külön­böző című és qualifikációjú „szakfelügyelők­kel“ konfúzussá tenni az adminisztrációt s provokálni a hatásköri összeütközéseket és a rang­kérdést kiélezni. A vármegyék nincse­nek lélek­szám és terület-nagyság szerint ki­kerekítve és egymással harmóniába hozva, tehát nevetséges dolog, hogy a tanfelügyelői kerületek a megyei területekhez alkalmaz­kodjanak. Amiért a tanfelügyelőknek hivata­los szerepük van a közigazgatási bizottságban, ez nem ok, hogy csak egy tanfelügyelő le­gyen egy megyében, hanem minden tanfel­ügyelő referáljon a maga járásáról, általá­nos kérdésekben pedig a rangidős­ tanfel­ügyelő reprezentáljon. Apponyi Albert úgy járt a saját reszort­jával, hogy belekezdett a reformálásba s­ ezt most már folytatnia kell, mert egyik üdvös reformja már a másikat készíti elő. Ebben a szép munkásságában a nemzet szeretete kíséri. Élet. A faluból, a Duna felé vezető lankás úton egy formás fiatal asszony haladt lefelé. A jobb karján egy fél évesnek látszó kis gyer­mek aludt, könnyedén betakargatva s a pa­rányi fejét odaszorította az anyja puha mel­léhez. Az asszony tétova, bizonytalan lépések­kel haladt előre a göröngyös úton. Riadtan nézett a kapuba itt-ott kint ácsorgó emberek­re, akik nyugodtan szívták magukba az al­konyati levegőt, melybe a víz felöl lengő friss szúr a rét illatát keverte. Néha az alvó gyer­mekre vetett egy mély, szomorú pillantást, a torkát szorongatta a fájdalom, hosszan, mé­lyen felsóhajtott. Egyszerre az egyik közből egy öreg asszony fordult hirtelen elébe. — Hallottam, galambom ... Az a rossz ember, az a csúf ember! — sopánkodott s a kis gyerek takaróját simogatta. — Ki gondolta volna! Mi is lesz belőletek? Belőled meg a kis csemetédből? Hogy is volt szíve hozzá? Az istentelen! Hogy itt hagyott, hogy megcsú­folt azzal a személylyel! — Ne, ne beszéljen kigyelmed, — sirt föl a fiatal asszony s baltenyerével végigtö­rölte a szemét. — Ha már megvette az ördög a lelkét, — folytatta gyorsan az öreg asszony, — hát rosszalkodott volna azzal a hitvány asz­­szonynyal, de ne hagyta volna itt ezt az ár­tatlanságot is nyomorúságban. Ki neveli föl? Ki keres neki? Azóta a nagy vizen járnak a gyalázatosak! A fiatal asszony keblét hirtelen erős hullám rázta végig, az arca eltorzult, a sze­me egyszerre tele lett könynyel, hangosan föl­­sírt, a gyermekét hevesen az arcához szorítot­ta s szótlanul elfutott. Tovább botorkált az úton, itt-ott megbotlott a durva göröngyök­ben, a fejét lelógatta s a falut a vízzel össze­kötő jegenyés út felé tartott. Az öreg asszony a fejét csóválta, né­hányat kiáltott utána, de a fiatal asszony vissza sem fordította a fejét, csak a piros, pettyes kendője széle libbent vissza, ahogy a víz felől szárnyaló szél belekapaszkodott. Messziről látszott már a Duna. Szélesen, sze­líd folyással, mint valami halovány kék sely­mes palást húzódott végig a jegenyés út mö­gött, a friss, zöld rét aljában. Az asszony hirtelen felsóhajtott, ahogy a vizet meglátta. Milyen szelíd, milyen nagy. Milyen csendesen folyik. Milyen lágyan csó­kolgatja, nyalogatja a partot! A gyermekére nézett s a szeméből lassan pergő nehéz csep­pek rágurultak a parányi alvó ember taka­ró­jára. Egy pillanatra megállt. A gyors lé­legzését lassította, a szemét megtörölte, az aj­ka mozgott, ahogy a tekintete rámeredt a kis gyermek kövéres, rózsaszínű, alvó fél arcára. A keblét erősen megrázta valami, csak a tor­kán fulladt el a sikoltás. Mindjárt vége lesz mindennek. Minek is élne tovább? Mit keres­ne ezen a világon? Talán, hogy ebből az ár­tatlan cseppségből ide-oda rugdalt szegény koldus legyen? Hogy a születése percét meg­átkozza? Az anyját, aki a világra hozta! Ott a víz, a csendes, puha víz, elnyel egyszerre minden bánatot és szenvedést. S valami különös elszántság, ünnepé­lyes szelídség szállt az arcára. Ment tovább az úton. Elérte az első jegenyefákat. Hosszú, széles, két mély árokkal beszegett út nyílt meg előtte, melyet két oldalt, mint az égnek fordított bozontos nyirfa seprők, szegtek be a jegenyefák barna törzsei. Kora tavasz volt. A fák ágait gyenge, zöldessárga aranyhar­mat öntötte el, a friss, apró levelek lágy zo­mánca. Az út szélén végighúzódó árkok barna, tüskés bozótjait mintha pihenőre felibbent millió fehér, lepke szállta volna meg: tele volt minden ág apró, hószin virággal. A jegenyék oszlopai között két oldalt friss, bársonyos ,m­ező puha szőnyege terült el, melyre halo­­vány, finom ködöt lehelt a falu mögött, a zöld árnyékba borult hegy gerince fölött enyhe lángokban alámerülő nap. A hatodik jegenyefánál, az út szélén, durva, szürke rácscsal körülvéve, keresztre feszített, kő Krisztus állt. Egy cserebogár pár keringett a kereszt körül, az egyik levágó­dott az asszony felé s hirtelen körülbúgta a fejét. A rétről üde madárcsipegés hallatszott. A fiatal asszony hirtelen leereszkedett a földre. Az alvó gyermeket gyöngéden letette maga mellé a fűbe. A kendője lecsúszott a fejéről a földre, fölvette, megtörölte vele a szemét s az ölébe ejtette. A kezét összekulcsolta, a fejét lassan fölemelte a kő Krisztus szürke, fájdal­masan félrefordított arcához s míg az össze­font ujjai görcsösen egymásba markoltak, lassan, hogy az alvó gyermeket föl ne ébresz­­sze, susogta:­­ — Ó bocsáss meg nekem, szent Jézus . .. nem magamért teszem, hanem ezért a parányi lélekért . . . hogy ne sebezze meg a szívét a földi gonoszság . . . hogy tisztán, harmatosan fogadhasd magadhoz, szent szerelemmel . . . A Pesti Hírlap mai száma 36 oldal.

Next