Pesti Hírlap, 1908. június (30. évfolyam, 132-156. szám)
1908-06-14 / 143. szám
36 helyzetben levő birtokosok mentesek eddig a népiskolázás költségeinek terhétől, hanem egyének, községek, testületek, vállalatok egész sora. Maguknak az állami iskoláknak költségeihez nem mindenütt és nem egyenlő arányban járulnak hozzá a községek és az érdekelt adófizetők. Nem egy esetben nem járulnak hozzá semmivel. Ismerek községet, mely aránylag oly dúsan el van látva közjövedelmekkel, hogy abból minden közteher bőségesen kitelik; iskolára még sem költ semmit, mert arról gondoskodik az állam, vagy valamely alap. Vannak esetek, hogy az iskola szervezése alkalmával kirótták az 5 százalékos adót, de valamely befolyásos képviselő közbenjárására elengedték. Másutt megszavazták a hozzájárulást 5—10 évre, annak leteltével nem újították meg. Mostanában valóságos alkut folytat a kormány, hogy az állami iskolák elhelyezésére kiszemelt községek szavazzák meg az 5 százalékos iskolai adót. Alkudnia kell, mert az 1868. évi XXXVIII. t.-e. csak a községnek adja meg a kirovási jogot. A községek egy része pedig épen nem vágyik állami iskolára, részint fölkeltett nemzetiségi féltékenységből, részint, hogy menekedjék a szigorúbb iskolai rendtartástól. Számos felekezeti iskola költségét fedezik az alapítványok, vagy községi hozzájárulás; az egyes adózók nem járulnak hozzá semmivel. Ipartelepek tulajdonosait nem terheli a gond, ha olyan helyre telepedtek, ahol kész iskolát találnak. Új szervezésekhez hozzájárulnak alku és saját ügyszeretetük mértéke szerint. Azt sem vizsgálta meg senki, hogy vajon a latifundiumok urai eleget tesznek-e azzal teherviselési kötelezettségüknek, ha a béresek gyermekei számára beállítanak egy-két rendelkezésre álló tanítót, akiknek munkaerejét a gazdaság vitelénél is kihasználják. A különböző kormányzati ágak vezetői, főként a pénzügyi és kereskedelmi minisztériumok egész rendszerré tették, hogy nagyüzemeik iskolázási költségeit szépen átrakják a közoktatási tárca túlterhelt vállaira. Pedig a közoktatási minisztert csakis az intézés és rendelkezés illeti meg, nem mások terheinek átvállalása. Mindezt csak azért érintettem vázlatosan, hogy van mód új jövedelmi forrásokat nyitni a népoktatás számára. Hogy a szükség sürgető és kiabáló, azt nem kell újra bizonyítani, midőn: magának a miniszternek megállapítása szerint 7—8000 új tanítói állás kell; csupán a rosszul elhelyezett állami iskolák épületeire 8 millió korona kívántatik már most. A Balaton. tv. Van egy régi magyar közmondás: Többen halnak borba, mint a tengerbe. A mondás bizonyára a magyar emberre illik. Mert, valljuk meg őszintén, mi mondjuk azt is, hogy a víznek nincs gerendája. Nem jó olyan helyre menni, aminek nincs se fundamentuma, se padozata, gondolták jó őseink. Lám, mennyivel biztosabb hely a — pinceszer! Ha a jó badacsonyitól föl is hörpent a magyar, néhanapján érez ugyan olyan földrengés-félét. No, de ezt is eligazítja azzal a mondással: Ne taszigálj — kadarka. Átkozott kadarka, kemény, tüzes bort szűrnek a tőkéjéből. Ez az oka minden bajnak! Hát baj az, ha az emberfia néhanapján egy-két órára megfeledkezik a világ ezernyi bajáról, az adóról, az átkos kormányról és filoxéráról? . . . Mert ki tudja, azt a csudabogarat is nem Bécs küldötte-e a nyakunkra? . . . Bécs és a kormány az oka minden hajnak — kedves atyámfiai — igy beszél a pinceszeren a bús magyar, míg csak a jó badacsonyi kedvre nem deríti. Áldott Badacsony! A bora világkincse. Színe, zamatja, ereje páratlan. Csak mi nem tudjuk — értékesíteni. A negyvenes években, amikor egy herceg Eszterházy és Rameretter állottak a borkereskedés élén, keresett cikk volt ez a londoni világpiacon. Badacsony tetejéről a világ egyik legszebb kilátása nyílik. A déli oromra helyezett óriási kőkereszttől egész Keszthelyig és le a tihanyi félszigetig látunk. A táj peremén, mintha a víz és ég összeökkeznének. Ez a harmónia a Balaton vidékének egyik jellemző sajátsága. Szinte végtelennek látjuk és érezzük a természetet. Míg azonban a tenger az ő végtelenségével elborzaszt bennünket, a Balaton szinte csalogat. Mintha azt mondaná: Derülj fel ember, szép az élet! Ne nézz a hegyeken túl, ne akarj a csillagokon keresztül látni. Nézz engem, kakuktátos illatozó partomat... Igen, ez a szép víz szinte féltékenyen ölel bennünket kebelére s mint a féltékeny asszony kérlelő, selymes ölelése felejteti velünk a világ ezernyi gondjait . . . Csodálatos! Ezt a szépséges asszonyt mégis hány ezer ember hagyta el az utolsó két évtizedben! Néhány éve, napokon át néztem a cuxhaveni kikötőből induló Hajókat. Innét mennek „Norddeutscher Lloyd“ hatalmas gőzösei országa felé s két óra alatt kocsin elérhetjük a montenegrói határt. A város szűk, girbe-görbe utcáin idebarnitotta, olaszos stilü házak. Bolt alig van. Az egyikbe benéztem. Magas deszkaemelvényen benszülött szabólegények varrtak, hímeztek, lábukat maguk alá rakták s közbe-közbe apró csészékből fekete, sűrű, török kávét ittak. A piacon épen váltották fel az őrséget. Nyakig begombolt Waffenrockban kommandirozott a szerencsétlen kis hadnagy, akit talán épen Bécsből vagy Prágából helyeztek át ide garnizonba. Ide , a világ végére! Mert valósággal a világ vége egy kicsit ez a Cattaro. Úgy körülzárják a hegyek, tán ki sem lehet jutni belőle. Szerencsére tudja az utat a Gödöllő. Úgy érzem, mintha gőzfürdőt vettem volna s a Várady selyemkravátlija, mint valami kócmadzag lóg a nyakamban s a derék Pádly, aki ösmert ízlésével egykoron kigusztálta — most holtra rémülne, mivé lett a nyakkendőcsoda. Alig várom, hogy Raguzába érjek. Búcsút veszek a Gödöllő figyelmes, előzékeny kapitányától s Gravosa mólóján partra szállók. Ostorpattogtatva kocsisok zaja rohanja meg az utasokat, s vígan ügetnek a kis bosnyák lovak Raguza, a csodaváros felé. Mintha egy darab középkor tárulna elénk a maga eredetiségében. Szivünk megdobban, ha elgondoljuk, hogy ennek a városnak múltja, fejlett kultúrája majdnem kétszáz esztendeig, a mi dicsőségünkkel kapcsolódott egybe. A X1l. század közepén már állt a mai Ragusa az Északi tengerre, hogy Amerikába vigyék a hazájukkal elégedetleneket, a boldogtalanokat. Az utazó csoportok között ott találtam egy balatonvidéki halászcsaládra. Messziről megismertem a balatoni ember sas tekintetét. Elszántan nézte a tömeget, a nagy vizet. Ép a hajóra indultak, mikor megkaptam kezét. Szerencsés utat, kedves földi! Rám nézett. Sohase felejtem el azt a nézést. Mintha bennem, szemeimben akarta volna meglátni mégegyszer elhagyott hazáját. Megrázta kezeimet s csak annyit tudott mondani: „Tisztelem az otthonvalókat!“ A tömeg elszakította kezünket. Soha megkapóbb jelenetet nem láttam, mint amikor az a nagy, fekete hajó, a ,,Hernieder“ megindult. Az indulók bánatosan, egykedvűen néztek a part felé. Szivük szinte megacélosodott. Nem félnek a messzeségtől... Egy-két utas fáradtan lobogtatja keszkenőjét. Ott látom az én atyámfia kékvirágos kendőjét is. Néha letöröl vele egy-egy könyet s azután felém int. Itt áll mellettem a parton, egyik karjához támaszkodva, egy 50—60 év körüli megtört asszony. Arcát kendőjébe temetve zokog. Viszi a hajó egyetlen reménységét, fiát, ki az új hazában szerencsét próbál. Vajon látja-e még valaha? Nem veszik-e el az ütközetben? Ki tudja, hány gondolat cikkezik áz agyán? Az élet egyik legdrámább jelenete az Óceánjáró hajó indulása. Aki ezt látja, az magához tér, gondolkodik, tépelődik, megérti, megérzi, mi az a hazai föld és mit jelent attól örökre elszakadni! Még egy kendőlobogtatás és jó földim is eltűnik a messzeségbe . . . Én pedig ökölbe szorított kézzel gondoltam az utolsó évtizedek közéleti intézőire, akik a magyar népet , közöttük a jó balatonvidéki halászembert, szőlősgazdát szülőföldjétől elszakították, kis barázdájától, mely neki egész világ volt, a Balatontól, amely neki az egész élete volt, örökre — elűzték. Pedig tele van ez a tájék költészettel. Azt tartja a monda, hogy aki a „Rozskőhöz“ fölmegy s hozzá még egy kis badacsonyit is ivott, a kéklő Balatonban — meglátja a — jövendőbelijét. Nem csoda, ha nagy költőnk, Kisfaludy, a badacsonyi hegyen írta legszebb regéit. Kis, szalmafedeles házikón hirdeti a Balaton-egylet emléktáblája, hogy itt hevült, itt ábrándozott, itt alkotott valaha a nagy költő. Az az egyszerű viskó figyelmezteti a mai kor mérhetetlen igényű fiait a régi világ egyszerűségére. Intő jel, hogy a halhatatlanság az igazi nemzeti élet nyomán terem. De hát hová lett a badacsonyi szüret, amiről Himfi így énekel: Urai s asszonyságai Veszprém, Somogy, Zalának Ifjai és leányai Mindnyájan ott valának. vecchia helyén Epidaurus városa, avar invázió elöl menekülő lakosai alapították Raguzát, szláv nyelven Dubrovnik. Ezt a nevét a hegyeket egykor borított dús tölgyerdőktől nyerte, amelyet a velenceiek hordottak el árbocoknak, paloták, templomok cölöpeinek. Raguza 663 óta köztársaság volt, de teljes függetlenséggel sohasem birt. Legjobban ment dolga a magyarok protektorátusa alatt, de Raguza népe is jó és hű volt védőjéhez. Ezt több ízben bebizonyította, így a szorongatott Zsigmond királyt — 1396-ban — nemcsak hódolattal fogadta, de kétezer aranynyal meg is segítette. Raguza kormányzata mindenben hasonlított Verencéhez, de még arisztokratikusabb volt. A köztársaság ügyeit itt is a tizek tanácsa intézte s érdekes, hogy a köztársaság élén állott rektor tisztségét mindig csak egyegy hónapig viselhette. A nemesek palotái hajdan csodaszépek voltak, azonban az 1634. és az 1667-iki földrengéskor teljesen romba dőltek. Többé nem is épültek föl régi szépségükben, mert a respublica elrendelte, hogy a nobilik palotáit egyformára építsék. Ezért olyan egyhangú, mindenképen szürke a mai Stradone, Ragusának főutcája. Érdekes ennek a rendeletnek egy pontja, amely így szól: „egy-egy háznak neve szabad hosszabbnak lenni egy nádszálnál.“ Ám valószínűleg jó hosszú nádszálak teremhetnek Dalmáciában, mert mégsem olyan igen kurták a házak. A köztársaság legstílszerűbb emléke a rengeteg vastag falu Mipcella-torony, amelyet a rémes földrengések sem vélegyvelegben állnak a parton dalmaták, montenegróiak és osztrák katonák. Rengeteg a katona mindenfelé Dalmáciában. Akár csak Boszniában lennénk, mindenféle egyenruhája és fegyverneme a hadseregnek képviselve van itt. Fojtó a hőség, amely szinte a Sahara forróságával csap meg, amikor elhagyjuk a hajót. Lihegve, izzadva rájjuk az utca kemény kövezetét, s minden tíz lépésre megállunk, mintha valami hűvös szellőt várnánk. Megfoghatatlan, hogy■ bírják el itt a benszülöttek, de különösen a montenegróiak nehéz szürposztóból készült öltözeteiket. Én még a divat király, Mangold Béla Kolos. barátom uram recipéje szerint készült legislegkönnyebb vászon toiletteben is szinte kapkodtam a levegő után — pedig jól állom a meleget s télen a 20 fokra sütött szoba meg se kottyan nekem. Valóságos oázis ilyenkor egy-egy templom. Sietünk is leülni a hűvös boltok alá. Legérdekesebb temploma Guttarónak a San Trifone. A doni, Hajdani dicsőségünket itt is hirdeti egy nagyon megkopott fölirás, amelyen olvassuk, hogy Anjou Lajos, — nekünk Nagy Lajos! — 1381-ben Guttaro falai közt időzött. A város végén rengeteg kapu. Nehéz vasláncait ha lebocsátják s rácsukják a mázsás lakatot, ugyan legény legyen, aki oda bejut. Körül vizárok, benne állott, szürkés víz. Katonák ruhát sulykolnak benne, a pardon pedig egész karaván montenegrói. Fehér, feketével kevert szürposztóruhás nők, pici vörös sapkás férfiak. Apró, gubancos lovaikon fanyereg, megpakkolva mindenfélével, amit a városban vásároltak. Serpentin-ut .vezet a fekete hegyek PESTI HIRLAP 1908. junius 14., vasárnap. a felekezeti és községi iskolák egy része oly viskókban van elhelyezve, amelyeknek megtörése arculcsapás minden közegészségjavítási rendszabályival szemben. Réthy-sos.