Pesti Hírlap, 1908. június (30. évfolyam, 132-156. szám)

1908-06-14 / 143. szám

36 PESTI HIBLAP 1908. junius 14., vasárnap. helyzetben levő birtokosok mentesek eddig a népiskolázás költségeinek terhétől, hanem egyének, községek, testületek, vállalatok egész sora. Magoknak az állami iskoláknak költsé­geihez nem mindenütt és nem egyenlő arány­ban járulnak hozzá a községek és az érdekelt adófizetők. Nem egy esetben nem járulnak hozzá semmivel. Ismerek községet, mely aránylag oly dúsan el van látva közjövedel­mekkel, hogy abból minden közteher bősége­sen kitelik; iskolára még sem költ semmit, mert arról gondoskodik az állam, vagy vala­mely alap. Vannak esetek, hogy az iskola szer­vezése alkalmával kirótták az 5 százalékos adót, de valamely befolyásos képviselő köz­benjárására elengedték. Másutt megszavazták a hozzájárulást 5—10 évre; annak leteltével nem újították meg. Mostanában valóságos al­kut folytat a kormány, hogy az állami iskolák elhelyezésére kiszemelt községek szavazzák meg az 5 százalékos iskolai adót. Alkudnia kell, mert az 1868. évi XXXVIIT. t.-e. csak a köz­ségnek adja meg a kírovási jogot. A községek egyrészo pedig épen nem vágyik állami isko­lára, részint fölkeltett nemzetiségi féltékeny­ségből, részint: hogy menekedjék a szigorúbb iskolai rendtartástól. Számos felekezeti iskola költségét fedezik az alapítványok, vagy községi hozzájárulás; az egyes adózók nem járulnak hozzá sem­mivel. Ipartelepek tulajdonosait nem terheli a gond, ha olyan helyre telepedtek, ahol kész is­kolát találnak. Uj szervezésekhez hozzájárul­nak alku és saját ügyszeretetük mértéke sze­rint. Azt sem vizsgálta meg senki, hogy vajon a latifundiumok urai eleget tesznek-e azzal teherviselési kötelezettségüknek, ha a béresek gyermekei számára beállítanak egy-két ren­delkezésre álló tanítót, akiknek munkaerejét a gazdaság vitelénél is kihasználják. A különböző kormányzati ágak vezetői, főként a pénzügyi és kereskedelmi miniszté­riumok egész rendszerré tették, hogy nagy üzemeik iskolázási költségeit szépen átrakják a közoktatási tárca túlterhelt vállaira. Pedig a közoktatási minisztert csakis az intézés és rendelkezés illeti meg, nem mások terheinek átvállalása. Mindezt csak azért érintettem vázlato­san, hogy van mód uj jövedelmi forrásokat nyitni a népoktatás számára. Hogy a szükség sürgető és kiabáló, azt nem kell újra bizonyítani, midőn: magának a miniszternek megállapítása szerint 7—8000 uj tanítói állás kell; csupán a rosszul elhelyezett állami is­kolák épületeire 8 millió korona kívántatik már most; az Északi tengerre, hogy Amerikába vigyék a hazájukkal elégedetleneket, a boldogtalanokat. Az utazó csoportok között ott találtam egy balatonvidéki halászcsaládra. Messziről megismertem a balatoni ember sas-tekintetét. Elszántan nézte a tömeget, a nagy vizet. Ép a hajóra indultak, mikor megkaptam kezét: Szerencsés utat, kedves földi! Rám nézett. Sohase felejtem el azt a nézést. Mintha ben­nem, szemeimben akarta volna meglátni még­­egyszer elhagyott hazáját. Megrázta kezeimet s csak annyit tudott mondani: „Tisztelem az otthonvalókat!“ A tömeg elszakította kezünket. Soha megkapóbb jelenetet nem láttam, mint amikor az a. nagy, fekete hajó, a ,,Her­nieder“ megindult. Az indulók bánatosan, egykedvűen néztek a part felé. Szivük szinte megacélosodott. Nem félnek a messzeségtől... Egy-két utas fáradtan lobogtatja keszkenőjét. Ott látom az én atyámfia kékvirágos kendőjét is. Néha letöröl vele egy-egy köiiyet s azután felém int. Itt áll mellettem a parton, egyik karfához támaszkodva, egy 50—60 év körüli megtört asszony. Arcát kendőjébe temetve zo­kog. Viszi a hajó egyetlen reménységét, fiát, ki az új hazában szerencsét próbál. Vajon látja-e még valaha? Nem veszik-e el az ütközetben? Ki tudja, hány gondolat cikkázik át agyán? Az élet egyik legdrámább jelenete az Óceánjáró hajó indulása. Aki ezt látja, az ma­gú hoz tér, gondolkodik, tépelődik, megérti, megérzi, mi az a — hazai föld és mit jelent attól örökre elszakadni! Még egy kendőlobogtatás és jó földim is eltűnik a messzeségbe . . . Én pedig ökölbe szorított kézzel gondol­tam az utolsó évtizedek közéleti intézőire, akik a magyar népet — közöttük a jó balatonvidéki halászembert, szőlősgazdát szülőföldjétől el­szakították, kis barázdájától, mely neki egész világ volt, a Balatontól, amely neki az egész élete volt, örökre — elűzték. Pedig tele van ez a tájék költészettel. Azt tartja a monda, hogy aki a „Rózsköhöz“ föl­megy s hozzá még egy kis badacsonyit is ivott, a kéklö Balatonban — meglátja a — jövendő­belijét. Nem csoda, ha nagy költőnk, Kisfaludy, a badacsonyi hegyen írta legszebb regéit. Kis, szalmafödeles házikón hirdeti a Balaton-egy­­lct emléktáblája, hogy itt hevült, itt ábrándo­zott, itt alkotott valaha a nagy költő. Az az egyszerű viskó figyelmezteti a mai kor mérhetetlen igényű fiait a régi világ egy­szerűségére. Intöjel, hogy a halhatatlanság az igazi nemzeti élet nyomán terem. De hát hová lett a — badacsonyi szüret, amiről Himfi így énekel: Urai s asszonyságai Veszprém, Somogy, Zalának Ifjai és leányai Mindnyájan ott valának. vecchia helyén Epidaurus városa, avar invázió elöl menekülő lakosai alapították Raguzát, szláv nyelven Dubrovnik. Ezt a ne­vét a hegyeket egykor borított dús tölgyerdők­­töl nyerte, amelyet a velenceiek hordottak el árbocoknak, paloták, templomok cölöpéinek. Raguza 663 óta köztársaság volt, de teljes függetlenséggel sohasem birt. Legjobban ment dolga a magyarok protektorátusa alatt, de Ra­guza népe is jó és hü volt védőjéhez. Ezt több Ízben bebizonyította, igy a szorongatott Zsig­­mond királyt — 1396-ban — nemcsak hódo­lattal fogadta, de kétezer aranynyal meg is segítette. Raguza kormányzata mindenben hason­lított Verencóhez, de még arisztokratikusabb volt. A köztársaság ügyeit itt is a tizek ta­nácsa intézte s érdekes, hogy a köztársaság élén állott rektor tisztségét mindig csak egy­­egy hónapig viselhette. A nemesek palotái hajdan csodaszépek voltak, azonban az 1634. és az 1667-iki föld­rengéskor teljesen romba dőltek. Többé nem is épültek föl régi szépségükben, mert a res­­publica elrendelte, hogy a nobilik palotáit egyformára építsék. Ezért olyan egyhangú, mindenképen szürke a mai Stradone, Ragujá­nak főutcája. Érdekes ennek a rendeletnek egy pontja, amely igy szól: „egy-egy háznak nerp szabad hosszabbnak lenni egy nádszálnál.“ Ám valószínűleg jó hosszú nádszálak terem­hetnek Dalmáciában, mert mégsem olyan igen kurták a házak. A köztársaság legstilszerübb emléke a rengeteg vastag falu Mipcelta-to­­rony, amelyet a rémes földrengések sem vol­egyvelegben állnak a parton dalmaták, mon­­tenegróiak és osztrák katonák. Rengeteg a ka­tona mindenfelé Dalmáciában. Akár csak Boszniában lennénk, mindenféle egyenruhája és fegyverneme a hadseregnek képviselve van itt. Fojtó a hőség, amely szinte a Sahara for­róságával csap meg, amikor elhagyjuk a ha­jót. Lihegve, izzadva rójjuk az utca kemény kövezetét, s minden tiz lépésre megállunk, mintha valami hűvös szellőt várnánk. Megfog­hatatlan, hogy■ bírják el itt a bensziilöttek, de különösen a montenegióiak nehéz szürposztó­­ból készült öltözeteiket. Én még a divat király, Mangold Béla Kolos t. barátom uram recipéje szerint készült legisleekönnyebb vászon toilet­­teben is szinte kapkodtam a levegő után — pedig jól állom a meleget s télen a 2U fokra fütött szoba meg se kottyan nekem. Valóságos oázis ilyenkor egy-egy tem­plom. Sietünk is leülni a hűvös boltok alá. Legérdekesebb temploma Gáttá rónak a San- Trifone. A doni, Hajdani dicsőségünket itt is hirdeti egy nagyon megkopott Jölirás, amelyen olvassuk, hogy Anjou Lajos, — nekünk Nagy Lajos! —- 138i-ben Guttaro falai közt időzött. A város végén rengeteg kapu. Nehéz vaslán­cait ha lebocsátják s rácsukják a mázsás la­katot, ugyan legény legyen, aki oda bejut. Kö­rül vizárok, benne állott, szürkés víz. Katonák ruhát sulykolnak benne, a paid on pedig egész karaván montenegrói. Fehér, feketével kevert szürposztóruhás nők, pici vörös sapkás fér­fiak. Apró, gubancos lovaikon fanyereg, meg­­pakkolva mindenfélével, amit a városban vá­sároltak. Serpentin-ut .vezet a fekete hegyek a felekezeti és községi iskolák egy része oly viskókban van elhelyezve, amelyeknek megtörése arculcsapás minden közegészség­­javítási rendszahályiyal szemben. Réthj-s ;os. A Balaton. ív. Van egy régi magyar közmondás: Töb­ben halnak borba, mint a — tengerbe. A mon­dás bizonyára a magyar emberre illik. Mert, valljuk meg őszintén, mi mondjuk azt is, hogy • a víznek nincs gerendája. Nem jó olyan helyre menni, aminek nincs se fundamentuma, se padozata, gondolták jó őseink. Lám, mennyi­vel biztosabb hely a — pinceszer! Ha a jó ba­dacsonyitól föl is hörpent a magyar, néha­napján érez ugyan olyan földrengés-félét. No, de ezt is eligazítja azzal a mondással: Ne ta­­szigálj — kadarka. Atkozott kadarka, kemény, tüzes bort szűrnek a tőkéjéből. Ez az oka min­den bajnak! Hát baj az, ha az emberfia néha­napján egy-két órára megfeledkezik a világ ezernyi bajáról, az adóról, az átkos kormány­ról és filoxeráról? . . . Mert ki tudja, azt a csudabogarat is nem Becs küldötte-e a nya­kunkra? . , . Bécs és a kormány az oka min­den hajnak — kedves atyámíiai — igy beszél a pinceszeren a bús magyar, míg csak a jó ba­dacsonyi kedvre nem der íti. Áldott Badacsony! A bora világkincse. Színe, zamatja, ereje páratlan. Csak mi nem tudjuk — értékesíteni. A negyvenes években, amikor egy herceg Esztcrházy és Ramezet­­ter állottak a borkereskedés élén, keresett cikk volt ez a — londoni világpiacon. Badacsony tetőiéről a világ egyik leg­szebb kilátása nyílik. A déli oromra helyezett óriási kökereszttöl egész Keszthelyig és le a tihanyi félszigetig látunk. A táj peremén, mintha a víz és ég összoök kezűének. Ez a har­mónia a Balaton vidékének egyik jellemző sajátsága. Szinte végtelennek látjuk és érez­zük a természetet. Míg azonban a tenger az ő . végtelenségével elborzaszt bennünket, a Bala­ton szinte csalogat. Mintha azt mondaná: De­rülj fel ember, szép az élet! Ne nézz a hegye­ken túl, ne akarj a csillagokon keresztül látni. Nézz engem, kakukíütoi illatozó partomat... Igen, ez a szép víz szinte féltékenyen ölel ben­nünket kebelére s mint a féltékeny asszony kérlelő, selymes ölelése felejteti velünk a világ ezernyi gondjait . . . Csodálatos! Ezt a szépséges asszonyt mégis hány ezer ember hagyta el az utolsó két évtized ben! Néhány óve, napokon át néztem a' cux­­haveni kikötőből induló Hajókat, Innét men­nek „Norddeutscher Lloyd“ hatalmas gőzösei országa felé s két óra alatt kocsin elérhetjük a montenegrói határt. A város szűk, girbe-görbe utcáin idöbar­­nitotta, olaszos stilü házak. Bolt alig van. Az egyikbe benéztem. Magas deszkaemelvényen benszülött szabólegények varrtak, hímeztek, lábukat maguk alá rakták s közbe-közbe apró csészékből fekete, sűrű, török kávét ittak. A piacon épen váltották fel az őrséget. Nyakig hegombolt Waffenrockban kommandirozott a szerencséden kis hadnagy, akit talán épen Récsböl vagy Prágából helyeztek át ide gar­­nizonba. Ide — a világ végére! Mert valóság­gal a világ vége egy kicsit ez a Cattaro. Úgy körülzárják a hegyek, tán ki sem lehet jutni belőle. Szerencsére tudja az utat a Gödöllő. Úgy érzem, mintha gőzfürdőt vettem volna s a Várady selyemkravátlija, mint valami kóc­­madzag lóg a nyakamban s a derék Pádly, aki ösmert Ízlésével egykoron kigusztálta — most holtra rémülne, mivé lett a nyakkendő­­csoda. Alig várom, hogy Raguzába érjek. Bú­csút veszek a Gödöllő figyelmes, előzékeny ka­pitányától s Gravosa mólóján partra szállók. Ostorpattogtatva kocsisok raja rohanja meg az utasokat, s vígan ügetnek a kis bos­­nyák lovak Raguza, a csodaváros felé. Mintha egy darab középkor tárulna elénk a maga eredetiségében. Szivünk megdobban, ha elgondoljuk, hogy ennek a városnak múltja, fejlett kultúrája majdnem kétszáz esztendeig, a mi dicsőségünkkel kapcsolódott egybe. A yil. század közepén már állt a mai Ragusa-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék