Pesti Hírlap, 1908. augusztus (30. évfolyam, 184-208. szám)
1908-08-13 / 194. szám
1908. augusztus 13., csütörtök. PESTI HÍRLAP Regény-csarnok. — Regény. —61 Irta: Dosztojevszkij M. Tivadar, Fordította: Szabó Endre. "A semmirekelő Lyomsin, aki több évig lebzselt Trofimovics István körül, kívánságra különféle előadásokat tartva ennek az estélyein, mórikálván a többi közt zsidó alakokat, süket vénasszony gyónását, gyerek születését, stb. most Mihajlovna Júliánál valami kacagtató karrikatúrákban mutogatta be magát Trofimovics Istvánt „A negyvenes évek liberálisa“ cím alatt. A kacagástól mindenki az oldalát fogta annyira, hogy a gazembert végre sem lehetett elkergetni, nagyon is nélkülözhetetlenné vált. Emellett Lyámsin rabszolgai odaadással volt Sztepanovics Péter iránt, aki ez időtt már igazán túlságosan erős befolyást gyakorolt Mihajlovna Júliára . . . Nem hoztam volna szóba azt a gazembert és nem is érdemli meg, hogy vele hosszabban foglalkozzunk, de olyan fölháborító dolog történt (s abban — mint mondják — neki is nagy része volt), hogy azt semmiképen sem hallgathatom el. Egy reggel az egész városban hite terjedt egy képtelen és vérlázító blaszfémiának. A mi nagy piacunk bejáratánál állt a Boldog- Gágos Szűz régi temploma, amely a mi régivárosunknak is egyik legnevezetesebb régisége volt. A templom kapilnái az isten anyja képe vasrács alatt volt a falba illesztve. Hát egy reggelre ez a kép meg volt csonkítva, az üvegre összetörve, a rács hasonlóképen, a koronájából meg eltűnt néhány nemes kő, nem tudom már, hogy nagyon értékes-e? Fődolog az, hogy a lopáson kívül fölháborítóan megszentségtelenítették a képet: a széttört üveg mögött reggel egy élő egeret leltek. Most, négy hónap után, már biztosan megállapított dolog, hogy a lopást a rab Fedika követte el, de azt is beszélik, hogy Lyámsinnak is része volt benne. Akkor senki sem emlegette Lyámsint, de most mindenki azt állítja, hogy akkor ő eresztette be oda az egeret. Emlékszem, hogy összes hatóságaink zavarba jöttek. A nép kora reggeltől kezdve tömegben állt a tett színhelyén, ha nem is valami nagy számban, de legalább száz ember. Egyik jött, másik ment. Az érkezők keresztet hánytak magukra, csókolására járultak a képnek, megjelent egy szerzetes egy templomi tállal és megindult az adakozás s a hatóság csak délutáni három óra tájban jött rá, hogy intézkedjék, hogy a nép ne verődjék tömegbe, hanem, aki imádkozott és a szentkép csókolására járult, leadván az adakozását, menjen tovább. Fon- Lembkére ez a szerencsétlen esemény igen sötét hatással volt. Mihajlovna Julia később azt beszélte, hogy ő a baljóslatú reggel óta vette észre a férjén azt a különös komorságot, amely meg nem szűnt akkor sem, mikor az ezelőtt két hónappal betegségi okokból városunkból elutazott s úgy látszik, nem szűnt meg még Svájcban sem, ahol az az ő rövid kormányzósága fáradalmait pihengeti. Emlékszem, én akkor délután egy órakor kimentem a piacra. A tömeg csendes volt, az arcok komoly sötétek. Megérkezett kocsin egy kövér és sárga bőrű kupec, lemászott a kocsijából, földre borult, megcsókolta a szentképet és elhajtatott. Megjelent egy hintó is, abban két dáma, a tréfakedvelő fiatalság két tagjának a kíséretében. A fiatal emberek (akik közül az egyik már nem volt fiatal), szintén leszálltak a hintóból és odafurakodtak a szentképhez, meglehetős fesztelenül hárítva el maguk elől a népet. Egyik sem vette le a kalapját s az egyik föltette az orrára az orrcsiptető szemüvegét. A tömegben zúgolódtak, persze csak csendeskén, de mégis türelmetlenül. A szemüveges ficsur kivette a jól megtömött tárcáját és egy rézpénzt dobott a tálba, aztán mind a ketten nevetve és hangosan beszélve a hintó felé fordultak. E pillanatban hirtelen megjelent Nikolajevna Lizaveta a Nikolajevics Móric kíséretében. Leugrott a paripájáról, oda dobta a kantárszárat a kísérőjének, aki az ő kívánságához képest a lován maradt s épen akkor ért a szentképhez, mikor a rézpénz a tálba csördült. Arcát a méltatlankodás pirossága futotta el, levette a kerek kalapját, levetette a keztyűjét, letérdelt a szentkép előtt egyenesen a sáros gyalogjáróra és áhitatosan háromszor a földig hajtotta magát. Aztán kivette az erszényét, de mert abban csak néhány félrubeles volt, gyorsan lekapcsolta a gyémántos kösöntyűjét és a tálra tette. — Lehet, lehet? a riza*) díszítésére? — kérdezte izgalommal a szerzetestől. — Igenis lehet — felelt az — minden adomány kedves. A nép hallgatott, nem szólva sem jót, sem rosszat. Nikolajevna Lizaveta felült a besározott ruhájában a lovára és elporoszkált. II. A leírt jelenet után két nap múlva Nikolajevna Lizavetát egy nagyobb társaságban láttam, amint valahová három kocsiban mentek, körülvéve lovasoktól. Intett nekem a kezével, megállíttatta a kocsit és határozottan követelte, hogy csatlakozzam a társasághoz. Akadt hely a kocsiban a számomra s nevetve mutatott be a vele volt elegáns dámáknak, nekem meg elmagyarázta, hogy ők most igen érdekes expedícióra mennek. Kacagott és már túlságosan is jól érezte magát. Az utóbbi időkben valahogy csapongóan vidám kezdett lenni. A kirándulás csakugyan excentrikus volt: a folyó túlsó oldalára mentek, a Szevasztjánov kupec házába, amelynek egyik szárnyában lakott már vagy tíz év óta nyugodtan és megelégedetten a mi boldogságos**) és prófétáskodó Jakovlevics Szemjonunk, ciki ismeretes volt nem csak nálunk, hanem a szomszédos kormányzóságokban is. Sokan látogatták, különösen idegenek s miután tisztelettel és pénzzel adóztak neki, megkapták a kívánt jóságét. A nem ritkán jelentékeny áldozatok, ha nem rendelkezett felettük Jakovlevics Szemjon azonnal, legnagyobb részt az isten házába kerültek, legfőképen a mi Szent Szűzről nevezett templomunkba. Ugyanezért e templom kolostoraitól egy barát mindig nála tartózkodott. Az útrakelt társaságból még senki sem látta Jakovlevics Szemjont. Az egy Lyámsin volt nála valamikor s most azt beszélte, hogy a szent ember őt seprővel kergette el és két nagy főtt krumplit dobott utána. A lovasok közt láttam Sztepanovics Pétert is, megint kölcsönvett kozák lovon, amelyen nagyon ügyetlenül tartotta magát, meg Vszevolodovics Miklóst is, aki soha sem húzódozott a közös mulatságoktól s olyankor mindig vidám volt, ámbár ép olyan szűkszavú, mint rendesen. Mikor az expedíció összegyűlve a hídnak tartott, a városi vendéglőből valaki azzal a hivvel jött eléje, hogy a vendéglő egy szobájában épen most fedeztek föl egy embert, aki meglőtte magát s hogy várják a rendőrséget. Rögtön megnyilatkozott a vágy, hogy meg kellene nézni az öngyilkost. Az ötletnek több pártolója akadt, a mi hölgyeink még soha sem láttak öngyilkost. Egyikük kijelentette hangosan, hogy „minden olyan unalmas már, hogy a szórakozást illetőleg nincs mit teketóriázni, csak érdekes legyen“. Csak kevesen maradtak kint a kapu előtt, a többiek tolongva mentek be a piszkos folyosóra s ezek közt nagy csodálkozásomra ott láttam Nikolajevna Lizavetát is. Az öngyilkos szobája nem volt becsukva s magától értetődik, hogy nekünk a bemenést megtiltani nem merték. Az illető még fiatal, mintegy tizenkilenc éves legényke lehetett, valószínűleg igen csinos volt, sűrű szőke hajjal, szabályos, ovális arccal, szép, tiszta homlokkal. Már egészen megdermedt és fehér arcocskája, mintha márványból lett volna. Az asztalon egy sajátkezűleg készített irata volt, amelyben jelenti, hogy haláláért senkit okolni nem kell s hogy ő azért ölte meg magát, mert „ellumpolt“ négyszáz rubelt. Úgy állt a levél- ben, hogy „ellumpolta“ a pénzt; négy sorában három grammatikai hiba volt. Különösen sóhajtozott fölötte egy valaki, valószínűleg a szobaszomszédja, egy testes földesúr. Ennek a szavai szerint a családja (özvegy anyja, nőtestvérei és nénje), azért küldték be őt a falujukból a városba, hogy egy itteni nőrokon segítségével egyet-mást vásároljanak a legidősebb nőtestvére menyasszonyi kelengyéjéhez és azokat hazavigye. Rábízták az évek hosszú során összekuporgatott négyszáz rubelt, aztán sóhajtozva, rémüldözve, végtelen figyelmeztetésekkel és könyörgésekkel, meg keresztvetésekkel jól meghintve eresztették útnak. A fiú eleddig szerény és megbízható volt. Megérkezvén ezelőtt három nappal, a nőrokonához el sem ment, megszállt a vendéglőben s egyenesen a klubba ment azzal a szándékkal, hogy ott a hátulsó szobákban fölkeressen valamely járókelő bankadó játékost s ha mást nem, hát legalább „sztukolkát“*) játsszék. De aznap este sem sztukolka, sem bankadó nem volt. Éjfél felé visszatérve a vendéglői szobájába, pezsgőt, havanna-szivart és hat vagy hét fogásos vacsorát rendelt. De apezsgőtől úgy megrészegedett s a szivarozástól annyira rosszul lett, hogy a feladott vacsorát meg sem kóstolta és öntudatlan állapotban feküdt le. Másnap egész frissen fölkelvén, azonnal a cigánytáborba**) ment, amely a vizen túl volt s amelyről a klubban hallott, aztán két napig nem tért vissza a vendéglőbe. Végre tegnap délután öt óra tájt mámorosan megkerült, rögtön lefeküdt és esti tíz óráig aludt. Fölébredvén, köteletet, szőlőt és egy üveg finom bort, aztán papírt, íróeszközöket rendelt és a számláját kérte. Senki semmi különöset nem vett észre rajta; nyugodt, csendes és szives volt. Valószínűleg már éjfél táján meglőtte magát, bár különös, hogy lövést senki sem hallott, csak ma délután egy órakor gondoltak rá s miután hiában kopogtattak, dörömböltek, rátörték az ajtót. Az üveg bor félig el volt fogyasztva, a szőlőnek is megmaradt a fele. Három lövetű kis revolverből lőtt egyenesen a szívébe. Igen kevés vére folyt ki; a revolver kiesett a kezéből a földre. Maga az ifjú félig dőlt helyzetben ült a díván szögletében. Valószínű, hogy a halál egy pillanat alatt bekövetkezett; az arcon nyoma sem volt a halállal való küzdelemnek, kifejezése nyugodt, szinte boldog volt, mintha csak élt volna. A mieink mind nagy kíváncsisággal nézegették. Általában minden felebarátunkat ért szerencsétlenségben van valami, ami a szemünket megcsillantja, bárkik legyünk is. A mi hölgyeink némán nézgelődtek, de a gavallérok szellemeskedtek és nagyon megőrizték hidegvérüket. Egyik azt mondta, hogy ez a legjobb megoldás és hogy a fiú okosabbat nem is tehetett, egy másik megjegyezte, hogy a legényke, ha csak pár pillanatig is, de pompásan élt. Egy harmadik egész váratlanul azzal állt elő, hogy miért oly gyakori újabb időben az öngyilkosság, mintha csak kiugrott volna föld az emberek lába alól? Az okoskodóm barátságtalanul néztek. Hanem aztán Lyámsin ezúttal is meg akarván maradni az ő komédiási szerepében, elvett a tányérról egy szőlő-billengett, úgy tett egy másik is, egy harmadik pedig a boros üveg után akart nyúlni, de e szándékában megakadályozta a rendőrmester megjelenése, aki még a szoba kiürítését is elrendelte. Minthogy mindenki eleget látott, rögtön minden ellenvetés nélkül ki is mentek, bár Lyámsin még fecsegni kezdett a rendőrmesterrel. Az általános jókedv, vidámság, kacarászás, beszélgetés az út hátra volt részén szinte megkétszereződött. Jákovlevics Szemjonhoz épen déli egy órakor érkeztünk meg. A meglehetős nagy kupéés ház kapuja szélére volt nyitva és a szárnyépület bejárása is szabad volt. Rögtön tudatták velünk, hogy Jakovlevics Szemjón ebédel, de azért elfogad bennünket. (Folyt. köv.) *) Riza — a szentképek" és papok" ruhája. **) Boldogságot azért, mert boldogok az — együgyűek. Az orosz vallásos nép a félkegyelműeket különös tiszteletben részesíti. * Orosz kártyajáték neve. ** A cigányok mint énekesek rendkívül kedveltek Oroszországban. _____________________19 Reggelizés előtt fél pohár Schmidthauer-féle 1334 hozza. Arakin üveg 40 fillér, nagy üveg 60 fillér. Azonkívül a „Háromkanál“ védje eyű rendkívüli erős Igmándi keserűvizet is forgalomba I hoztam, amely vin orvosi rendeletre kanalanként használandó. I Ára üvegenként 2 korona használati utasítással. Kapható mindenütt. I