Pesti Hírlap, 1908. augusztus (30. évfolyam, 184-208. szám)

1908-08-13 / 194. szám

1908. augusztus 13., csütörtök. PESTI HÍRLAP Regény-csarn­ok. — Regény. —­­61 Irta: Dosztojevszkij M. Tivadar, Fordította: Szabó Endre. "A semmirekelő Lyomsin, aki több évig lebzselt Trofimovics István körül, kívánságra különféle előadásokat tartva ennek az esté­lyein, mórikálván a többi közt zsidó alakokat, süket vénasszony gyónását, gyerek születését, stb. most Mihajlovna Júliánál valami kacag­tató karrikatúrákban mutogatta be magát Trofimovics Istvánt „A negyvenes évek liberá­lisa“ cím alatt. A kacagástól mindenki az ol­dalát fogta annyira, hogy a gazembert végre sem lehetett elkergetni, nagyon is nélkülözhe­tetlenné vált. Emellett Lyámsin rabszolgai odaadással volt Sztepanovics Péter iránt, aki ez időtt már igazán túlságosan erős befolyást gyakorolt Mihajlovna Júliára . . . Nem hoztam volna szóba azt a gaz­embert és nem is érdemli meg, hogy vele hosszabban foglalkozzunk, de olyan fölhábo­­rító dolog történt (s abban — mint mondják — neki is nagy része volt), hogy azt semmiké­pen sem hallgathatom el. Egy reggel az egész városban hite ter­jedt egy képtelen és vérlázító blaszfémiának. A mi nagy piacunk bejáratánál állt a Boldog- Gágos Szűz régi temploma, amely a mi régi­­városunknak is egyik legnevezetesebb régisé­ge volt. A templom­ kapilnái az isten anyja képe vasrács alatt volt a falba illesztve. Hát egy reggelre ez a kép meg volt csonkítva, az üvegre összetörve, a rács hasonlóképen, a ko­ronájából meg eltűnt néhány nemes kő, nem tudom már, hogy nagyon értékes-e? Fődolog az, hogy a lopáson kívül fölháborítóan meg­­szentségtelenítették a képet: a széttört üveg mögött reggel egy élő egeret leltek. Most, négy hónap után, már biztosan megállapított dolog, hogy a lopást a rab Fedika követte el, de azt is beszélik, hogy Lyámsinnak is része volt benne. Akkor senki sem emlegette Lyámsint, de most mindenki azt állítja, hogy akkor ő eresztette be oda az egeret. Emlékszem, hogy összes hatóságaink zavarba jöttek. A nép ko­ra reggeltől kezdve tömegben állt a tett szín­helyén, ha nem is valami nagy számban, de legalább száz ember. Egyik jött, másik ment. Az érkezők keresztet hánytak magukra, csó­kolására járultak a képnek, megjelent egy szerzetes egy templomi tállal és megindult az adakozás s a hatóság csak délutáni három óra tájban jött rá, hogy intézkedjék, hogy a nép ne verődjék tömegbe, hanem, aki imád­kozott és a szentkép csókolására járult, le­adván az adakozását, menjen tovább. Fon- Lembkére ez a szerencsétlen esemény igen sötét hatással volt. Mihajlovna Julia később azt beszélte, hogy ő a baljóslatú reggel óta vette észre a férjén azt a különös komorságot, amely meg nem szűnt akkor sem, mikor az ezelőtt két hónappal betegségi okokból városunkból elutazott s úgy látszik, nem szűnt meg még Svájcban sem, ahol az az ő rövid kormányzó­sága fáradalmait pihengeti. Emlékszem, én akkor délután egy óra­kor kimentem a piacra. A tömeg csendes volt, az arcok komoly sötétek. Megérkezett kocsin egy kövér és sárga bőrű kupec, lemászott a kocsijából, földre borult, megcsókolta a szent­képet és elhajtatott. Megjelent egy hintó is, abban két dáma, a tréfakedvelő fiatalság két tagjának a kíséretében. A fiatal emberek (akik közül az egyik már nem volt fiatal), szintén leszálltak a hintóból és odafurakodtak a szentképhez, meglehetős fesztelenül hárítva el maguk elől a népet. Egyik sem vette le a kalapját s az egyik föltette az orrára az orr­­csiptető szemüvegét. A tömegben zúgolódtak, persze csak csendeskén, de mégis türelmetle­nül. A szemüveges ficsur kivette a jól megtö­mött tárcáját és egy rézpénzt dobott a tálba, aztán mind a ketten nevetve és hangosan be­szélve a hintó felé fordultak. E pillanatban hirtelen megjelent Nikolajevna Lizaveta a Nikolajevics Móric kíséretében. Le­ugrott a paripájáról, oda dobta a kan­társzárat a kísérőjének, aki az ő kívánsá­gához képest a lován maradt s épen akkor ért a szentképhez, mikor a rézpénz a tálba csördült. Arcát a méltatlankodás pirossága futotta el, levette a kerek kalapját, levetette a keztyűjét, letérdelt a szentkép előtt egyene­sen a sáros gyalogjáróra és áhitatosan há­romszor a földig hajtotta magát. Aztán ki­vette az erszényét, de mert abban csak né­hány félrubeles volt, gyorsan lekapcsolta a gyémántos kösöntyűjét és a tálra tette. — Lehet, lehet? a riza*) díszítésére? — kérdezte izgalommal a szerzetestől. — Igenis lehet — felelt az — minden adomány kedves. A nép hallgatott, nem szólva sem jót, sem rosszat. Nikolajevna Lizaveta felült a be­sározott ruhájában a lovára és elporoszkált. II. A leírt jelenet után két nap múlva Niko­lajevna Lizavetát egy nagyobb társaságban láttam, amint valahová három kocsiban men­tek, körülvéve lovasoktól. Intett nekem a ke­zével, megállíttatta a kocsit és határozottan követelte, hogy csatlakozzam a társasághoz. Akadt hely a kocsiban a számomra s nevetve mutatott be a vele volt elegáns dámáknak, ne­kem meg elmagyarázta, hogy ők most igen érdekes expedícióra mennek. Kacagott és már túlságosan is jól érezte magát. Az utóbbi idők­ben valahogy csapongóan vidám kezdett len­ni. A kirándulás csakugyan excentrikus volt: a folyó túlsó oldalára mentek, a Szevasztjánov kupec házába, amelynek egyik szárnyában lakott már vagy tíz év óta nyugodtan és megelégedetten a mi boldogságos**) és prófétás­­kodó Jakovlevics Szem­jonunk, ciki ismeretes volt nem csak nálunk, hanem a szomszédos kormányzóságokban is. Sokan látogatták, kü­lönösen idegenek s miután tisztelettel és pénzzel adóztak neki, megkapták a kívánt jós­ágét. A nem ritkán jelentékeny áldozatok, ha nem rendelkezett felettük Jakovlevics Szem­jon azonnal, legnagyobb részt az isten házába kerültek, legfőképen a mi Szent Szűz­ről nevezett templomunkba. Ugyanezért e templom kolostoraitól egy barát mindig nála tartózkodott. Az útrakelt társaságból még senki sem látta Jakovlevics Szemjont. Az egy Lyámsin volt nála valamikor s most azt beszélte, hogy a szent ember őt seprővel kergette el és két nagy főtt krumplit dobott utána. A lovasok közt láttam Sztepanovics Pétert is, megint kölcsönvett kozák lovon, amelyen nagyon ügyetlenül tartotta magát, meg Vszevolodovics Miklóst is, aki soha sem húzódozott a közös mulatságoktól s olyankor mindig vidám volt, ámbár ép olyan szűkszavú, mint rendesen. Mi­kor az expedíció összegyűlve a hídnak tar­tott, a városi vendéglőből valaki azzal a hi­v­vel jött eléje, hogy a vendéglő egy szobájában épen most fedeztek föl egy embert, aki meg­lőtte magát s hogy várják a rendőrséget. Rög­tön megnyilatkozott a vágy, hogy meg kellene nézni az öngyilkost. Az ötletnek több pártoló­ja akadt, a mi hölgyeink még soha sem láttak öngyilkost. Egyikük kijelentette hangosan, hogy „minden olyan unalmas már, hogy a szórakozást illetőleg nincs mit teketóriázni, csak érdekes legyen“. Csak kevesen maradtak kint a kapu előtt, a többiek tolongva­ mentek be a piszkos folyosóra s ezek közt nagy cso­dálkozásomra ott láttam Nikolajevna Lizave­tát is. Az öngyilkos szobája nem volt becsuk­va s magától értetődik, hogy nekünk a beme­­nést megtiltani nem merték. Az illető még fia­tal, mintegy tizenkilenc éves legényke lehetett, valószínűleg igen csinos volt, sűrű szőke haj­jal, szabályos, ovális arccal, szép, tiszta hom­lokkal. Már egészen megdermedt és fehér arcocskája, mintha márványból lett volna. Az asztalon egy sajátkezű­leg készített irata volt, amelyben jelenti, hogy haláláért senkit okolni nem kell s hogy ő azért ölte meg magát, mert „ellumpolt“ négyszáz rubelt. Úgy állt a levél- ben, hogy „ellumpolta“ a pénzt; négy sorában három grammatikai hiba volt. Különösen sóhajtozott fölötte egy valaki, valószínűleg a szobaszomszédja, egy testes földesúr. Ennek a szavai szerint a családja (özvegy anyja, nőtestvérei és nénje), azért küldték be őt a fa­­lujukból a városba, hogy egy itteni nőrokon segítségével egyet-mást vásároljanak a leg­idősebb nőtestvére menyasszonyi kelengyéjé­hez és azokat hazavigye. Rábízták az évek hosszú során összekuporgatott négyszáz ru­belt, aztán sóhajtozva, rémüldözve, végtelen figyelmeztetésekkel és könyörgésekkel, meg keresztvetésekkel jól meghintve eresztették út­nak. A fiú eleddig szerény és megbízható volt. Megérkezvén ezelőtt három nappal, a nő­rokonához el sem ment, megszállt a vendéglő­ben s egyenesen a klubba ment azzal a szán­dékkal, hogy ott a hátulsó szobákban fölkeres­sen valamely járókelő bankadó játékost s ha mást nem, hát legalább „sztukolkát“*) játs­szék. De aznap este sem sztukolka, sem bank­adó nem volt. Éjfél felé visszatérve a ven­déglői szobájába, pezsgőt, havanna-szivart és hat vagy hét fogásos vacsorát rendelt. De a­­pezsgőtől úgy megrészegedett s a szivarozás­­tól annyira rosszul lett, hogy a feladott va­csorát meg sem kóstolta és öntudatlan álla­potban feküdt le. Másnap egész frissen föl­kelvén, azonnal a cigánytáborba**) ment, amely a vizen túl volt s amelyről a klubban hallott, aztán két napig nem tért vissza a vendéglőbe. Végre tegnap délután öt óra tájt mámorosan megkerült, rögtön lefeküdt és esti tíz óráig aludt. Fölébredvén, köteletet, szőlőt és egy üveg finom bort, aztán papírt, íróeszkö­zöket rendelt és a számláját kérte. Senki semmi különöset nem vett észre rajta; nyu­godt, csendes és szives volt. Valószínűleg már éjfél táján meglőtte magát, bár különös, hogy lövést senki sem hallott, csak ma délután egy órakor gondoltak rá s miután hiában kopogtattak, dörömböltek, rátörték az ajtót. Az üveg bor félig el volt fogyasztva, a szőlő­nek is megmaradt a fele. Három lövetű kis revolverből lőtt egyenesen a­ szívébe. Igen ke­vés vére folyt ki; a revolver kiesett a kezéből a földre. Maga az ifjú félig dőlt helyzetben ült a díván szögletében. Valószínű, hogy a halál egy pillanat alatt bekövetkezett; az ar­con nyoma sem volt a halállal való küzde­lemnek, kifejezése nyugodt, szinte boldog volt, mintha csak élt volna. A mieink mind nagy kíváncsisággal nézegették. Általában minden felebarátunkat ért szerencsétlenség­ben van valami, ami a szemünket megcsillant­ja, bárkik legyünk is. A mi hölgyeink némán nézgelődtek, de a gavallérok szellemeskedtek és nagyon megőrizték hidegvérüket. Egyik azt mondta, hogy ez a legjobb megoldás és hogy a fiú okosabbat nem is tehetett, egy má­sik megjegyezte, hogy a legény­ke, ha csak pár pillanatig is, de pompásan élt. Egy har­madik egész váratlanul azzal állt elő, hogy miért oly gyakori újabb időben az öngyilkos­ság, mintha csak kiugrott volna föld az em­berek lába alól? Az okoskodóm barátságta­lanul néztek. Hanem aztán Lyámsin ezúttal is meg akarván maradni az ő komédiási sze­repében, elvett a tányérról egy szőlő-billen­­gett, úgy tett egy másik is, egy harmadik pe­dig a boros üveg után akart nyúlni, de e szándékában megakadályozta a rendőr­mes­ter megjelenése, aki még a szoba kiürítését is elrendelte. Minthogy mindenki eleget látott, rögtön minden ellenvetés nélkül ki is mentek, bár Lyámsin még fecsegni kezdett a rendőr­mesterrel. Az általános jókedv, vidámság, ka­­carászás, beszélgetés az út hátra volt részén szinte megkétszereződött. Jákovlevics Szemjonhoz épen déli egy órakor érkeztünk meg. A meglehetős nagy kupéés ház kapuja szél­ére volt nyitva és a szárny­épület bejárása is szabad volt. Rögtön tudatták velünk, hogy Jakovlevics Szem­jón ebédel, de azért elfogad bennünket. (Folyt. köv.) *) Riza — a szentképek" és papok" ruhája. **) Boldogságot azért, mert boldogok az — együ­gyűek. Az orosz vallásos nép a félkegyelműe­ket különös tiszteletben részesíti. * Orosz kártyajáték neve. ** A cigányok mint énekesek rendkívül ked­veltek Oroszországban. _____________________19 Reggelizés előtt fél pohár Schmidthauer-féle 1334 hozza. Ara­kin üveg 40 fillér, nagy üveg 60 fillér. Azonkívül a „Három­­­kanál“ védje eyű rendkívüli erős Igmándi keserűvizet is forgalomba I hoztam, a­mely vin orvosi rendeletre kanalanként használandó. I Ára üvegenként 2 korona használati utasítással. Kapható mindenütt. I

Next