Pesti Hírlap, 1908. október (30. évfolyam, 235-261. szám)

1908-10-04 / 238. szám

1908. október 4., vasárnap. PESTI HÍRLAP Hazajáró lélek. I. A fene lutrisok Csahók plébános urnáik két sorsjegyet küldtek próbaképpen. — No Anti, — monda az öreg szent­atya a harangozónak, — ezeket a fickókat megtartsuk ! Egyiket én, másikat te. Hátha szerencse hull öreg fejünkre. Anti bácsi kötélnek állt. Megosztoztak a sorsjegyen. Anti övét a kalapja bélése alá retté ; plébános ur pedig övét a matrikula lapjai közé, nehogy a Bözse kisasszony sza­kácsnő mindent, felkutató keze reá találjon. Ezzel az Istennek jóravaló szolgája és bojtára várták a jó szerencsét. Antinak be is ütött cauda módra : ezer koronát nyert. E szerencse esemény hire megzavarta az egész falu nyugalmát. Búcsút jártak Anti házához. Sőt mi több, még a szomszéd faluból is átjöttek tudakozódni, hogy igaz-e ez a hal­latlan nagy eset, nem bolondozik-e ez a bu­rokban született Anti ? Plébános úr is vakarta a fejét, noha éppen nem viszketett... — „Én Isten szol­gája, Anti pedig az én szolgám, mégis én vagyok a vesztes, ő pedig a nyertes fél. Nem jól van ez, nem jól!“ Mikor pedig a címére érkezett nyere­mény pénzt átszolgáltatta Antinak, mint illik, menybéli Urát vette méltatás alá nagy fej­­csóválással. — Hallatlan nagy kegyelme ez az Ur­nak, Anti. Hallatlan ! — Majd pedig vállon ragadta a szerencsés Antit. — Hej, te, Anti te ! jó lesz ám gon­dolkodni a lelkedről is, tudod, hogy már nem sok van hátra minekünk. — No mi a plébános úrral annyira­ meny­­nyire annak is elégséget teszünk, hisz minden­nap a templomba járunk . — tréfálkozék a ki­sebbik öreg. Lévén Anti testben, lélekben és hivatalban is kisebb főnökénél. — Nem úgy Anti, nem úgy. Az nem elég az üdvösségre. Nem tudjuk, hogy mire jut a lelkünk ? Mert hidd el, hogy rosszak vagyunk. Azért úgy tanácskép azt mondom, hogy jól tennéd, ha azt a pénzt vissza adnád nekem mise alapítványra. Lásd, akkor halálod után minden évben mise lesz szolgáltatva lelki üd­vösségedért. Az Úr úgyis azért áldott meg vele, hogy segíts a lelkeden. Anti megfontolandónak találta a dolgot. — Hüsze, mond valamit a plébános úr, azért majd meggondolom a dolgot. — Úgy-ugy, gondold meg, kedves test­vér, mert hát tudod azt jól, hogy a lelki üd­vösség a fő. Az Úr pedig megmutatta, hogy téged mennyire szeret. Anti megfontolás végett Icighez ment. Icig kora nagy segítség a megfontolás műve­letére. Anti különben nem a plébános úr aján­latát vitatta meg az Icig szeszével. Dehogy. Más bibije volt. Hej ! Naca, Naca, Csiszárék Nacája, mit míveltél boszorkány szép ábrá­­zatoddal, hogy a vén Anti szive újra rügyezni kezdett ? Igaz, láttam már elöregült gyümölcsfát évekig virágzás nélkül, alig-alig egy pár lomb­bal. Míg egy nyár elején elkésve, egy hóval később, mint a többi fák, nyit halvány resz­kető virágot, s jött a forró napsugár, szerelmi mámorában vagy tán boszos haragjában megfojta virágzásában a vén körte fát. Hej Anti! és ti többi véri Antik, miért nem látjátok meg a nagy példát mutató bölcs természet örök törvényeit ? ! Anti rossz helyen keresett tanácsadót, mert a bor érdekelt fél, ugyanis jóbarát a sze­relemmel. Tehát a megfontolás eredménye oda lyukadt ki, hogy Anti megkérte a Naca tésztás kezét. No úgy, hogy ép kenyeret da­gasztott akkor az üdvösséget mutató, de pok­lot rejtegető szép arc és termet birtokosnéja. — Mi­m­i ? — Légy a feleségem ! — Lesz az ördög ilyen vén gazembernek. — Mindenemet rád hagyom. — Ühüm ! de hátha sokáig el­él maga. — Ist azt szeretném ! — No úgy nem menek. De ha tudnám, hogy egy pár hónap múlva meghal, s min­denét rám hagyja, akkor még meggondolnám a dolgot. — Komisz vagy. — Komisz a baka kenyér. — Hozzám jössz hát ? — Hát-hát tudja mit ? — Holnap majd valamit mondok. Naca még az­nap tárgyalásba bocsát­kozok Csicsóval, ki a plébános urat boldogító kocsiskodásával. Csicsó is üzleti szempontból fogta fel kedvese szerencséjét. Naca feleségül megy a vén harangozó­­hoz, ha az mindenét reá köti és hamarosan özvegygyé fog lenni (úgy hogy arról majd ők is gondoskodnak, nemcsak az Úristen), s az­tán elveszi a Csicsó, így lett a határozat. Valami azért mégis bökte a Csicsó oldalát. — De az irgalmát, Naca, aztán legyen eszed, ne merd ám szeretni azt a vén gaz­embert. — Szeresse a kólika, — mondá meg­nyugtató hangnyomatékkal a Naca, így hát a Nacából hamarosan harango­­zóné lett. Hiába akarták lebeszélni az öreg Antit bolondságáról. Ott volt a testvérnénje, az ihászné, no meg a plébános úr is, mit el nem követtek, hogy megakadályozzák ezt a boldogtalan frigyet! Hasztalan volt minden szép és jó beszéd, az Anti megbogarasodott fe­jének, akarom mondani szívének. Inkább ha­ragra lépett testvérével és főnökével, azzal gyanúsítván őket, hogy pénzére áhítoznak. A lakodalom nagy és víg volt. Anti bácsi megtáncoltatott boldogot, boldogtalant. Mondták többen, hogy úgy is a vesztét érzi a vén bolond. Hanem aztán megkezdődtek a nem szeretem napjai. Szegényre borzasztó mód rájárt a rúd, illetve a sodrófa. Enni nem kapott. Saját házában nem volt helye. Éjjelre a pajtában kuporodott össze. A meleg szobába Csicsó kvártély­ozta be magát. Nem mert azért senkinek sem panasz­kodni az öreg. Hisz megmondták neki előre. Úgy botorkált, lógatta bűnbánó fejét, mintha mindig az orra vére folyt volna. Nem is igen mutatta magát a faluban. Többnyire a szőlő­hegyen őgyelgett. Úgy télvíz idején aztán végleg eltűnt. Jó idő eltelt, mire megtalálták Bödő Miska pince­padlásán a gerendán függve. Szegény Anti bácsi ! Szegény Anti ha­rangozó ! Kár volt, vesztedre nyerted azt az ötszáz forintot. S ha nyerted is, miért a pokol útjára használtad föl? Nem kellett volna arra jutnod, hogy még ki sem harangozza­nak. Hej pedig de sok megboldogultat elkon­gattál a másvilágra. Csahók plébános úr megtagadta tőle az utolsó végtisztességtételt. Ő egy öngyilkost nem szentelhet be. Hasztalan volt az ihászné testvérének minden könyörgése, hogy ne en­gedje szegény öcscsét úgy eltemettetni, mint az elhullott barmokat szokás, — ő nem teheti meg. Úgy ment el az öreg néni a szomszéd faluba a lutránus mesterért, hogy legalább egy imát mondjon szerencsétlen öccse felett. Szegény Anti bácsi így érte — vagyis dehogy is érte meg, hogy tekintve az ő igaz keresztény katholikus mivoltát — egy lutrá­nus — nem is pap, hanem csak mester imád­kozta és énekelte el utolsó útjára. Pedig világéletében semmikép sem tudták volna reá venni, hogy egy lutránus szertartású te­metést végignézzen. Különben az igazhitű falubeliek is meg­­botránkoztak ezen. A búcsún előimádkozó Mihókné indítványa folytán messziről néz­ték a temetést. “Még csak az kellene, hogy egy lutránus mester gajdolását meghallgassák.“ II. Naca menyecske csak is annyi ideig özvegykedett, mennyire a törvény kötelezte. Igaz, hogy addig sem akart páratlanul lenni. De a törvény — törvény ! Egy kicsit várni kellett. No azért elérkezett az új lakzi ideje is. Naca úgy akart viselkedni, mintha még leány lett volna. Koszorút tett a fejére, de a goromba jegyző levetette vele. Hej ! Micsoda szilaj mámoros táncot járt vőfélyeivel! Repültek, mint a szélvész valami német hopszazszáre. De im, úgy éjfél körül olyan csendesség lett a lakodalmas házban, mintha mindenki megnémult volna. Valami különös zörgés hallatszott a padlásról. Egy elkezdte : — Az öreg Anti lelke jött haza kisérteni! Több se kellett. Kihúzódtak mind az udvarra. S a zörgés nem múlt. Lassankint minden vendég úgy eltűnt a lakodalmas ház­ból, mint a nicki ember szűre. A zörgés másnap sem múlt el. Alkonyat­ra egész népcsődület verődött össze a kisér­­tetes ház körül. S ez így ment napról-napra. S nem akadt az egész faluban olyan bátor ember, ki fel mert volna menni a padlásra. Valóságos rémület szállta meg a falu népét. Csicsó pedig italra adta magát. Egész nap a korcsmában lakott. Tellett a lutris pénzből. Az ital pedig, köztudomású dolog, hogy különböző lelki állapotokat tud előidézni. Per­sze embere válogatja. Egyik ember hőssé lesz tőle, a másik gyáva, ki pedig szerelmessé. Sokakat virtuskodóvá tesz. Vannak olyanok is, kik sírnak tőle. Némelyiknek borzasztó csó­­kolózási kedvet szerez : csókol, akit elől-utól talál, embert, asszonyt, gyereket, kutyát, macs­kát. Szép számmal vannak azok is, kiket megvadít a szesz : ordítoznak, ütnek, vernek, törnek, zúznak. Ezek közé tartozott Csicsó is. Természetes, hogy a Naca nem örült annak, hogy ilyen állapotban vetődött haza a férj. — Hej, céda asszony, gyere ki ! — or­dítozott Csicsó bedülöngélve az udvarra. Naca kijött a kedveskedő szólításra a olyan varga-villámlás következék közöttük, hogy az utcán haladó csendőrök figyelmét is felkelté. Repültek egymás fejéhez bögrék, csiz­mák s mi egyebek, amik csak repülni képesek, — természetes, hogy megfelelő hangkisérettel:­­— Megállj, kutya, azért is megmondom az egész falunak, hogy te kötötted fel az öreg uramat! — Mindjárt széttéplek, ha nem hall­gatsz ! Hát nem te biztattál?! Az utcán fülelő csendőröknek nem kel­lett több, nyakon csípték az enyelgő házaspárt. Durkó Pál csendőrörsvezető úr nem hiába a rimány-majori kanász fia, de érti is a mesterségét. Szép szóval, meg amolyannal, tenyérrel és puskatussal hamar kisimogatta pasasaiból, hogy a szegény Anti bácsi nem a maga erejéből került a kötélre, Csicsó is segí­tett neki Naca menyecske jóváhagyásával. III. Durkó úr a történtekről jegyzőkönyvet vett föl a kísérteties házban. Durkó úr nem szeret semmi zajt, ha ir, azért indulatosan kiáltott a jelen volt bíróra és esküdtekre, hogy ki a menykő zörget a padláson? Bicsák biró uram leejté kezéből a kucsma­­sapkáját, makogva mondá, hogy az elhunyt lelke jár haza kísérteni. — A tüzes, villogós, menydörgős menykő ! Érti? — s lecsapta törjengős indulatában tol­lát Durkó úr. — Menjen csak fel, s nézze meg, ki dühödik odafenn? — É-é­n? — Hát ki a pokol, ha nem maga? — Én, kérem alásan, — mondá resz­ketve a biró úr, — fel nem megyek, ha az egész falut nekem adják is. Inkább engem is kisérjenek be. Azalatt az esküdt urak mind kisompo­lyogtak. Ut­ánok hátrázott a biró úr is s a magas küszöbhöz érve kibukfencezett a szoba­ajtón.­­— Azt a kutyafáját az ilyen hősöknek ! Hát fölmegyek magam. De jaj lesz annak a hazajáró lelketeknek ! — ordítozott Durkó úr s felmászott a padlásra. — No hát, kutya lélek, ide vele ! Hol vagy hát? — kiáltott a padláson s nézegetett mindenfelé. Végre észrevette, honnét jó a zörgés. Megroggyant még az ő kemény ina is: az eresz fölötti sarokban egy szűkszájú bugyiga korsó mozgolódott magától zörögve. — De aki istened van, ha jó, ha gaz lélek vagy, de agyon zúzlak ! Teljes erejével vágott kardjával a korsóra. Csörömpölve, ezer darabra zúzódott a korsó. S mi volt benne? Hát egy hatalmas patkány, mely az ütéstől kiadta páráját. — Netek a hazajáró zörgő lelketek ! — dobá le Durkó úr a szájtátó tömeg közé. Szemek kimeredtek, fülek megcsendül­ ___________________41

Next