Pesti Hírlap, 1909. február (31. évfolyam, 27-38. szám)

1909-02-02 / 27. szám

Iln­éi,II w? • ^ / x»**0* \ il Budapest, 1909.____________________________________XXXI. évf. 27. q0.137) szám. Kedd, lebmir 2, Budapest, Váci-körut 78, Igén* évre.... 28 k. — I. I. emelet, Félévre . ..... 14 „ — , hová a lap szellemi^részei Megjelenik belső kivételei#t y/ szétküldésére vonatkozó fele­ ­ Programm, ami nincs. Tiszta függetlenségi kabinet vagy fúzió lemondani a 48-as programairól vagy sem, erről folyik a vita, ez most a kérdések kérdése. 48-as Programm alatt természetesen a pro­gramainak csupán ama részletét értik a vitá­­zók, mely a had- és külügyekre vonatkozik, az u. n. imposszibilis részletet, tehát azt, amely a 67-es programmtól különbözik. Lehetnek ugyan a 48-as programainak oly más pontjai is, melyek a 67-es programmtól eltérnek; ilyen például a választójogi reform, — a 48-as Programm a magyar nyelvismeret cenzusát kívánja, a 67-es nem. De az ilyen programm­­pontok csak másod­rendűek most és — saj­nos — azok is voltak mindig. Itt nem folyik vita: lemondani-e róla vagy sem. Már le is mondtak róla! Holott épen az ilyen pro­­grammpontok kecsegtetnek a leginkább a 48-as és 67-es ellentétek áthidalására; pró­bálnák csak meg a 48-asok, ilyenekben meg­nyerni a 67-eseket. De, ismételjük, a vitában csupán arról a 48-as programúiról van szó, amely a had- és külügyekre vonatkozik, arról, amelyre mindenki gondol, ha a 48-as pro­­grammot hallja említeni. Tehát­ lemondani a 48-as programairól vagy sem? Fogjuk meg mi is a kérdést és pe­dig egy új oldaláról. Mit is tartalmaz az a 48-as Programm, amiről le kellene mondani? Nos, a mi meggyőződésünk szerint erről a programúiról lemondani nem kell. Az ok egyszerű: nem kell, mert nem lehet. Nem le­het, mert nincs. Nincs. Egyszerűen nincs. 48-as programra nincs, nincs tehát miről le­mondani. Most csak azt kell bebizonyítanunk, hogy a 48-as programra tényleg nincs meg, sohasem is volt meg. Ha bebizonyítjuk, hogy nem volt meg akkor, amikor a „48-as“ cím szerint születnie kellett volna —­ 1848-ban, ez esetben még csak azt kell bebizonyítanunk, hogy akkor sem tudott megszületni, amikor már testvére, a 67. élt — 1867-ben. A pragmatica sanctio közös ügyeket te­remtett; az 1723-iki országgyűlés a közös ügyek intézésének módjára nézve érintkezésbe, megegyezésre akart lépni Ausztriával. Az uralkodó nem engedte. Az 1848-iki országgyű­lés elismerte a közös ügye­ket; érintkezésbe akart lépni — Kossuth indítványára­ — az osztrák országgyűléssel ismét. Most az osz­trák országgyűlés utasította vissza. A közös ügyek intézésének módja 1848-ban megoldat­lan maradt. Ez oldatott meg 1867-ben — az 1867 : XII-ik törvénycikkel, mely Deák alkotása volt. Mit akartak a Deák alkotásával szem­ben 1867-ben azok, akik nem állottak Deák pártján? Mit akart az akkori ellenzék, a ki­sebbség? A 1özös albizottság kisebbségi különvé­leménye az írásos bizonyíték arra, hogy a haláldal is elismerte a király főhadúri jogát, a feloszthatatlan birtoklás és kölcsönös véde­lem elvét. Késznek nyilatkozott továbbá arra, hogy Magyarország az államadósságból is részt vállaljon; elfogadta a quota-rendszert is a közös ügyek költségeinek felosztására nézve — s csak a közös ügyek kezelésére nézve tért el álláspontja a Deákétól, nemcsak, de a Kos­­suthétól is! Deák — és 1848-ban Kossuth is — a közös ügyek intézésének módját Ausztria és Magyarország szövetségében keresték és ta­lálták meg. A baloldal, mikor e kérdésben a Deák programmjával, a 67-es programmal szembeszállt és helyette más programmot adott, helyesebben akart adni: akkor e más Programm minden volt, csak nem 48-as, min­den, csak nem a Kossuth programmja. A hol­olda­l elvetette a delegációkat. Mit állított a helyükbe? Semmit, alkotmányjogi értelemben legalább semmit, mert úgy a külügyet, mint a hadügyet jus reser­rátummá tette, a király abszolút hatalmi körébe utalta. A delegációk helyett a baloldal a közös ügyek ellenőrzését a két országgyűlésre bizta­t­ja, ezek meg nem egyeznének, a király dönt. Készített ugyan a baloldal egy második közös ügyi vélem­ényt is, miután az elsővel nem igen szerzett valami nagy népszerűséget. De ez a második véle­mény csak annyiban különbözött az elsőtől, hogy a két országgyűlés meg nem egyezése esetén­­ senkire sem bízta a döntést. .Marad­jon minden a levegőben lógva! Az első dele­gációban a baloldal részt vett. A második de­legációban már nem vett részt — egyedül azért, mert a közös miniszterek a németben a „fleichsm­inister“ címet használták. Ma tehát — ez a gravamen megszűnvén — ismét részt kel­lene venniük a delegációban. Kincs és sohasem volt 48-as programra a had- és külügyek intézésére nézve; a had- és kü­lügyek intézésére nézve most és mindig a­ Deák programmja volt a 48-as programra! Mert ellenezni valamit és nem adni helyette mást: ez még nem programra. 1867-ben csak az valósult meg, amit 1848-ban már — vagy­ még — nem lehetett megvalósítani. A 48-as programairól most könnyen le­mondhat a függetlenségi párt, — igazábban­ előbb meg kellene csinálnia ezt a 48-as pro-­­grammot, hogy lemondhasson róla. Ez a pro- Gartner úr. — Majd a jövő elsején, kedves Gärtner úr ... — mentegetőzött Kováchné egy kicsit zavartan. Gärtner úr is zavarba jött. Ügyetlenül kereste meld a tárcáját, visszagyömöszölte a számlát a többi közé és azt mondta : — Kérem, nem tesz semmit . . . Azért vonakodva ment el. Nem a száznz­­la miatt, hanem, mert rosszul esett neki el­távozni ebből a nagy, puha ebédlőből, ahol még nem gyújtottak világosságot s ahonnan a szomszéd szoba ajtaján keresztül a fényes sávokkal együtt egy kedves, mélycsengésű leányhang is átszűrődött. Gärtner úr olyasmit érzett, mintha ott volna a helye annak az ajtó­nak a küszöbén, hogy sírva kellene a fejét odafektetnie ,és tele kellene szívnia a fülét, a lelkét, minden idegét azzal a leányhanggal . . . Kovách Ilonka beszélt odaát, ez a so­vány, kékszemű, kicsit nagyorrú gentry­­leány, aki iránt Gärtner úr átérezte mindazt a nyomorúságos, megalázó és mélységes sze­relmet, amelyet csak valaha érzett a mesék rút erdei gnómja a királykisasszony iránt. Mert Gärtner úr rettenetesen csúf ember volt: kicsi, vöröshajú, görbe hátú és szeplős, afféle tipikus kalmár, aki mindenütt hasznot szi­matol és akinek az ujjai mohón görbülnek a nyereség felé. Csak a szeme nem illett a kül­sejéhez, ez a tágra nyílt, álmodozó, sárga szem, amely gyerekes és bús pillantással nézett a v­ilágba. És a Gärtner úr jól berendezett lel­kében is volt egy olyan oda nem illő részecske, mint az arcán és ez a részecske vitte rá, hogy józan üzletemberhez nem illően bolondos áb­rándokat szőjjön és ok nélkül szerencsétlenné tegye magát. Minek is szeretett bele épen Ilonka kis­asszonyba? Eleinte csak érdekesnek és külö­nösnek találta, amikor az anyjával együtt gő­gös fejbólintással lépett be a boltjába és hosz­­szú, arisztokratikus ujjaival válogatott a na­rancsok és a konzerves dobozok között. Sőt tán egy kissé gyűlölte is, azzal a tisztelettel vegyes ősi dühvel, amelylyel a falusi grájzler fia, a volt kereskedősegéd, v­iseltethetik ez iránt a vékonykezű, előkelő faj iránt, amely­nek a hideg szeméből sok elmúlt századnak a gőgös fensőbbsége sugárzik. Ez a haragos in­dulat később emésztő keserűséggé változott, amelynek az alapja ez a rejtett gondolat volt: — Miért nem lehetek én is olyan, mint ő? Egy szomorú, magános estén, a hideg és rendetlen szobájában aztán azt is észrevette Gärtner úr, hogy miért szeretne olyan lenni, mint a leány. Azért, mert akkor remélhetné, hogy valamikor az övé lesz . . . — Hülye állat vagy! — szidta saját ma­gát, amikor először kapta magát rajta ezen az őrült gondolaton. De azért csak tovább álmo­dozott a leányról, mint valami kedves képte­lenségről, valami lehetetlenül szépről, amint a szegény emberek gyerekei szoktak álmodni a kirakatban látott százforintos játékszerről, amelyről tudják, hogy nem lehet soha az övék, de mégis elgondolják, mit csinálnék vele, ha az enyém volna? Később aztán egyre jobban beleélte ma­gát ebbe az álomba. Már nem is látszott a dolog olyan lehetetlennek. Hogy az a nagy, kábító csodálat, amelyet eleinte érzett a leány, iránt, egy kissé eloszlott, Gärtner új­ sok apró­ságot vett észre. Meglátta, hogy I­ováchék sze­gény emberek, a számlájukat nem űzetik pontosan és a cselédjüktől hallotta, hogy sok gonddal küzdenek, mert Kovách úr tönkre­ment földbirtokos, aki csak nagy protekcióval kapott a minisztériumban valami kezelőhiva­­talt. Azt is észrevette, hogy Ilonka kisasszony már nem lehet fiatal leány, legalább is hu­szonnyolc éves és egyáltalában nincsenek ud­varlói. Mindig egyedül jár az édesanyjával és van benne valami szánalmas, amint a kopott kis kabátjában, büszke tartással és el nem rejthető unott szomorúsággal az arcán megy az anyjával a déli korzóra. Oda pontosan el­jártak minden délben, de máshová soha sem mentek: úgy látszott, hogy drágább szórako­zásra nem telt nekik. Ezek az apró hiányosságok semmivel sem csökkentették a Gärtner úr fájdalmas imáda­tát, ellenkezőleg, örült nekik s a fantáziája ezen a kis alapon valami reálisabb jövendő­­félét kezdett kiszámítani. Ilonkáét szegények, ő máris vagyonos ember és ezentúl még szor­galmasabban fog gyűjteni a leány kedvéért. Meg aztán: minden leánynak férjhez kell mennie és Ilonkának nincsen más kérője . . . — Most még nem adnák nekem, — gon­dolta, — még számítanák hozzávaló kérőre. De én szívesen elvárok még két-három évig. Akkor meg fognak örülni nekem is, mert sok a Festi Hírlap mai száma 40 oldal .

Next