Pesti Hírlap, 1909. február (31. évfolyam, 39-50. szám)
1909-02-16 / 39. szám
____Budapest, 1909. XXXI. évf. 39. (10.719) szám,__________________Kedd, február 16. Előfizetési árakt Szerkesztőség: „o . . Budapest, Váci körut 78. isgesz évre. * . . 28 k. — f. j. Félévre 11 „ — ,. ga ~ hová a lap szellemi réssét Negyedévre _.... ^ n ^ illető minden közlemény ia* Megjelenik hétfő kivételével '.A/ szétküldésére vonatkozó fele minden nap, szólalások intézendők. Töredezés- Minden elmúlik. Tessék elhinni, még a koalíció is elmúlik idővel. Sőt határozott, kikötött terminusa is van a nagyszerű halálra: mihelyt teljesítette, beváltotta mindazon kormányzati, törvényalkotási kötelezettségeket, amelyekre a hatalom átvételekor vállalkozott. Akkor megcsendül fáradt, kimerült párájának a lélekharang. Addig nem. És bármily erőszakos, garázda kedvteléssel ráncigálják is a kötelét pákosz szélbali és néppárti ,utcagyerekek, amelyik csengettyűt ők megszólaltatnak, az egyik sem az igazi. A politikai helyzet s a közéleti erkölcs kívánatos megtisztulásának szempontjából sajnálattal látjuk, hogy a függetlenségi és a néppárt mai vehemens patkó-összerúgása is csak elsimakodik valahogyan, nem lesz belője se párt-, se pártszövetkezet-bomlás. Hiába tessékeli ki a függetlenségi párt a néppártot a koalícióból, a kis, de fürge fekete csatár visszarúgja a gólt, ha nem érzi magát jól hevül s az ő társaságában, ám lépjen ki a koalícióból a függetlenségi párt. Gyorsan ölő mérget vagyunk hajlandók venni arra, hogy se az egyik, se a másik ki nem lép. A koalíció egy olyan politikai daganat, melyből, ha ki egyszer beléhágott, csak ügygyel-bajjal bírja kihúzni a lábát. A csizmája rendszerint bent ragad. Ha mégis esemény gyanánt mérlegeljük a koalíciós belső kavarodásnak legújabb, szokatlanul heves szimptómáit, tesszük ezt azért, mert jellemző bizonyságai annak a lassú, de biztos eltöredezési folyamatnak, mely minden ilyen természetű emberi társulás felbomlásának szinte törvényes, bevett útjamódja. Voltakpen a mai kázus rettentően komikus. A tizedrésznyi néppárt kínálja meg a tízszer akkora függetlenségi pártot, hogy távozzék feltűnés nélkül a parlamenti pártok szövetségéből. Az abszolút majoritás ellen berzenkedik az abszolút minoritás. Mivel pedig a parlamentarizmus többségi alapelvét semmiféle koalíciós meg- és kikötésekkel sem lehet állandóan detronizálni; nyilvánvaló, hogy a néppárt részéről ennél a kis csínynél egy, kifejezetten pszichopathikus mozzanat, a nagyzási hóbort játszik sajnosan előretolt szerepet. Mire alapítja a magyar néplélek szerencsétlen politikai ballépésének ez aenni subsequente coalitione törvényesített fattyú gyereke azt a hallatlanul nevetséges követelőzését, hogy az ő törpe, de torz hatalmi ágaskodása előtt abdikáljon a parlament kizárólagosan is többségi pártja? Hogy és mikép képzelik el a néppárti urak és papok a koalíciót a függetlenségi párt nélkül? Ez a probléma igazán a fékevesztett fantázia legvadregényesebb szféráiba tartozik. Még ha megengedjük azt a politikai és erkölcsi lehetetlenséget, hogy netalán a nemrég rebesgetett „67-es koncentráció" ürügyén az alkotmánypárt is belemenne a 48-asok bonkottálásába, legfölebb egyharmadrész minoritás állhatna szembe a koalícióból kivonult függetlenségi exorbitáns többséggel. Azt hiszik, lehető egy óráig is egy kisebbségi koalíciós kormány? Azt hiszik, a koronát kötelezi egy pillanatra is a paktum alapján a koalíciós pártösszeségnek adott megbízatás, ha ez a koalíció egy bánatos naípon nyomorúságos kisebbséggé zsugorodik össze? Nem, a néppárt urai, papok és konfrádi terek nem ilyen együgyű álmodozók. Nagyon is jól tudják, hogy az ő jogcímük az ország kormányzatához, a közügyek intézésébe valós beavatkozásra, egyedül és pusztán az, hogy még mindig bent vannak és a folyton invesztitált függetlenségi párt részéről még ezután is, megtüzetnek a koalícióban. Az a feljajdulás, melyben a néppártnak a függetlenségi párt ellen táplált ádáz gyűlölete kirobbant, megható naivitással lerántja a jótevő leplet egy koalíciós „édes titokról.“ Megállapítja nevezetesen, hogy a függetlenségi párt a néppártot fügefalevélnek alkal-mazza, használja föl a maga undorító auditásainak a nemzeti köztudat elől való eltakarolására. Gusztus dolga, hogy ez az erkölcsileg fölöttébb gyanús szerep méltó-e arra, hogy, vele egy bármily aprócska politikai párt is mintegy dicsekedjék. A néppárt megcselekszi, mert hiszen bevallott közlönye nyomban rá-, dupláz a heves ifjú párttag fesztelen kitörő eseire. Ám maga ez a tény igazolja azt, hogy a koalícióban semmikép sem illetheti meg vezető szerep, vagy épen rendelkezési jog azt a tömegre is elenyészően csekély tagozatot, mely politikai exisztenciáját, rakoncátlan feltolako- dását holmi fügefalevél-szolgálatokra alapítja.- Nem tudjuk és nem akarjuk hinni, hogy:) a függetlenségi párt valójában olyatén politi-íkai vagy erkölcsi meztelenségekben leledzenék, melyek, mihelyt a néppárti fügefalevél lehull ! A halál-ház. I. r A meleg, sirokkós eső az asszony arcába csapott, amint kilépett a házból a kertbe. Most volt először itt és ez a vörös ház az övé volt, a nagy kerttel együtt, melyben a halált szivó eucalyptusok álltak. Ezek a fák, amelyek kiszívták a mocsaras talaj halálos nedvét, amiktől magasra nőttek és meglombosodtak. A halál fái voltak ezek, a láz, a ragály szimbolikus fái és amint hosszú, lezajló fürteikre a sűrü sirokkós eső esett, mintha ők maguk is érezték volna a rendeltetésük szomorúságát. Fehér törzsük mégis sudár volt és világított a borúban és valami kesernyés illat szállt fel róluk, amit az asszony megérzett és — de csak egy pillanatra — önkéntelenül visszafojtotta a lélegzetét, mintha attól félt volna, hogy a fák lehelletét belélegzi ezzel az illattal. Megfordította a kulcsot a zárban, egyszer, kétszer, — megrázta a kilincset, hogy lássa, jól bezárta-e és akkor megindult keresztül a kerten, a nedves ösvényeken, egészen a magas, szinte túl magas kőkerítésig. Ott megfordult és még egyszer visszanézett a házra. Ott állt az esőben vörös falaival, lecsukott, barna ablaktábláival és mintha láng öntötte volna el, úgy égett rajta a vörös szín. — Különös, — gondolta az asszony, — olyan, mintha égne, mintha csupa lángokból állna. Pár pillanatig még nézte, aztán elindult a kőkerítés mentén, mígnem megtalálta a kövekbe vájt, kis vasajtót, amit kissé erőlködve nyitott ki és zárt be maga után. Egy csomó kulcs volt nála, a vörös ház kulcsai. Egy csomó idegen kulcs, amik most az ő birtokába jutottak. Ezeket a kulcsokat őriznie kell, hogy a férje ne lássa meg őket. Hideg, nehéz kulcsok voltak ezek, az ő titkos lakásának a kulcsai, amiket el fog rejteni a szekrénye fenekén és onnan szedi elő, amikor majd a másik akarja. A másik! Az asszony most künn állt az elhagyott és szomorú vidéken és szétnézett maga körül. A campagna csak úgy úszott a ködben és csőben, nem messze a Via Latinától egy gyalogösvény vezetett a házig. Az asszony megindult az ösvényen. A Via Appia romjai oda látszottak és a Vosco sacro, mint egy idomtalan folt, sötét lett a közelből. Amint ment, néhány régi sírtöredéket talált. Ez volt a régi rómaiak temetője. Itt mindenütt sírok voltak, különös alakú romhalmazok és nem messze egy pár karám, ahova a pásztorok beterelték a nyájat a rossz idő elöl. Kissé közelebb a Via Latinához veteményes kertek, egy pár rozzant viskó, a sírok tetejére épült lugasok, szennyes földalatti üregekbe vájt ostorfák, amiken kívül cégér lógott egyszerű fölirással: Quista Oreste. Vagy pedig egy pléhtáblára festett iszákos alakkal, aki a poharát emeli és alatta eszék állnak: „Még nem az utolsó!“ Aztán jött a Porta San Giovannihoz vezető, végtelennek tetsző Via Appia Nuova egymásra zsúfolt osteriáival, amelyek előtt a fuvaros szekerek álltak, még az esőben is nyüzsgő embertömegével, napszámosokkal, parasztokkal, kóbor mesterlegényekkel, koldusokkal és csavargókkal, félig meztelen gyermekekkel és bátor nézésű, erősen fűzött leányokkal. Az ostorfákból ének,gitárhang és kiabálás zaja hallatszott ki. A szekerek nyikorogva döcögtek a rossz úton, a lovak búsan rázták csengőiket. A fuvarosok nagy, kék esernyőik alatt ültek és közömbösen nógatták a lovakat. Egyik-másik utána nézett az asszonynak. Egy régi fal tetejéről valaki lekiáltott hozzá: — Signora! Az asszony fölnézett. Egy barna arcú, piros szájú, villogó, szemű suhanc állt a fal tetején és amint az, asszony fölnézett, csókra csucsorította a száját. Az asszony elmosolyodott. — Bella signora! mondta még egy, szer a legény és egészen előre hajolt a falon,, hogy mentől tovább lássa. Gyerekek szaladtak utána mezítláb és rongyosan és soldót kértek tőle. Egy terhes asszony megállt vele szemben és merően az arcába nézett, aztán rosszakaratú susogással ment tovább. Az asszony kissé megfélemlítve folytatta az útját. A Pesti Hírlap mai száma 40 oldal .