Pesti Hírlap, 1909. április (31. évfolyam, 80-102. szám)
1909-04-06 / 81. szám
r im. április 6., kedd. PESTI HÍRLAP____ ___________________9 Sven Hedin előadása. Az Urániában hétfőn este tartotta első felolvasását a híres svéd utazó, dr Sven Hedin. A nézőtéren nem maradt egy hely sem szabadon, ott volt a fővárosi társaság színe-java, a főhercegi udvar, a születési, szellemi és gazdasági arisztokrácia, sok katonatiszt, általánosságban jellemezve az illusztris közönséget, csupa előkelőség. Fél nyolc után pár perccel megjelent a fehérvászon előtt dr Sven Hedin. Középtermetű, erős alkatú, fiatal férfi, akinek minden mozdulata ruganyos, acélos. Arca igen rokonszenves. Egészséges piros szín, angolosan nyírott kis bajusz, tömött sötétszőke haj, élénk tekintet, keretnélküli csiptető. Percekig tartó taps fogadja. A közönség fölemelkedik helyéről és úgy részesíti üdvözléseiben a rettenthetlen utazót, aki pár szóval válaszol dr Lóczy Lajos rövid üdvözlésére, azután a főhercegi páholy felé fordulva megkezdi előadását. Németül beszél, igen folyékonyan. A fehér vászon előtt Tibetnek már Sven Hedin által készített térképe. A világhírű kutató, mellén két gyémántos csillag közt a Ferenc József-rend nagykeresztjével, két méter hosszú bambusznádat tart a kezében s azzal magyarázza a térképet. Belekezd előadásába s először is szól azokról a nagynevű tudósokról, akik utat törtek maguknak a rejtelmek titokzatos földjére, Tibetbe. Fényes nevek hosszú sora, köztük nem egy, amelyről szellemi szegénységünkben sohase hallottunk, s amely soha el nem múló dicsőségét hirdeti a földrajzi tudománynak, köztük a Körösi Csorna Sándorét, a nagy magyar utazóét. Csornáról Sven Hédin a nemes kegyelet hangján szól, kiemeli, hogy mennyit köszön a szegény magyar tudósnak a tudomány, különösen a philologia és az ethnographia. — Három évig és három hónapig tartott utazásom — mondja ezután Sven Hedin. — 1905. októberben indultam el Stockholmból és utam Perzsián keresztül India nyugati határának tartott. Karavánomat Lebben szerveztem s 1906. augusztusában készen állottam tibeti utamra, feltéve magamnak, hogy a valóban terra incognita számba menő országot merőleges irányban szelem át. Tibet a világ legnagyobb hegyes országa, négyszer akkora, mint Franciaország s itt vannak a világ legmagasabb hegycsúcsai, amelyek a Pamirról, a „világ tetejéről“ merednek az égnek. Eme óriási, néhol 24,000 láb magasságú hegyláncok között meglehetősen széles és nagy nyitott völgyek vannak. E völgyek majdnem mindegyikében tavakat találtam, e tavakat a tibetiek szenteknek tartják, egyébként évezredek óta gyülemlik bennük a só s ezért a vizük élvezhetetlen. Az északi hegyláncok legalacsonyabb csúcsa is magasabb a Montblancnál. • A legnagyobb akadály, amelylyel meg kellett küzdenünk, a ritka levegő volt, amelyben a szívnek megfeszített, szinte lehet mondani, kétszeres munkát kell végeznie. Az éghajlat rendkívül szigorú, volt olyan napunk is, amelyen 40 fok Celsius volt a fagypont alatt s ez oly hideg, amelynél a higany megfagy a hőmérőben. Füvet sehol nem lehet találni s azért a karavánnal csak nagy ügygyel-bajjal lehetett előre jutni. A tibeti ökrök, szamarak és juhok jól ismerik azokat a ritka vidékeket, amelyeken takarmány nő, ám egy karaván ezekre nem egykönnyen akad rá. Százharminc állatot vittem magammal tibeti utamra és csak hat maradt meg ebből a számból, a többi elpusztult, részben az éhség, részben a hideg következtében. Volt oly napom is, amelyen 4—5 öszvérem túllőtt el. Sven Hedin itt áttért első útirányának s ezen elért eredményeknek ismertetésére. Utjának első része Shigatseből a kelet-tibeti Manzorovar-tóhoz vezetett. Nyolcvanhárom napig ember nem járt a vidékeken, embert nem látva haladt a karaván s csak ezután találkoztak nomádokkal, fekete sátrakat verő, majd ezeket fölszedő és nyájaikkal tovább vándorló pásztorokkal, s tőlük vak-ökröket vásároltak az elpusztult tevék és öszvérek helyébe. A vak ökör fekete, apró, de igen erős állat. __ A tibeti hatóságok — folytatta Sven Hedin élvezetes előadását — eleinte visszatérésre akartak kényszeríteni, majd váratlanul kijelentették, hogy akadálytalanul utazhatom az országban, amerre csak tetszik. Shigatseban, amely a tasi lámának, a Pancsen rimpocsenak székhelye, igen szíves és előzékeny fogadásban volt részem. A tasi láma tulajdonképen társuralkodója a Lhasszában székelő dalai lámának, a tibetiek pápájának. Míg ez a szent király, addig a tasi láma a szent tanító. Amikor a dalai láma meghal, utódja az a fiúgyermek lesz, aki halálának órájában születik, mert ebbe vándorolt a lelke. A tasi láma ilyenkor Lhasszába utazik s ott a szent gyermeket beiktatja hivatalába s ugyanezt a szívességet teszi meg a dalai láma a tasinak, ha ennek a lelke vándorol egy szerencsés fiúgyermekbe. A tasi láma felette szeretetreméltóan fogadott, s mert másnap kezdetüket vették az újévi ünnepek, meghívott, hogy ezeken résztvegyek. Ezer meg ezer zarándokkal volt tele a város. Jöttek ezek nemcsak Tibetből, hanem Keletindiából s a mongolok földjéről is. A láma palotája előtt, amelynek teteje teljesen be van vonva aranynyal, óriási oszlopokon karzatok vannak s ezeken helyezkedett el a sokadalom. Jöttek a különféle rangú lámák papírlemez-álarcokkal, drága chinai selyemből készült ruhákban. Vad táncot kezdtek járni, az ünnep végén pedig két láma máglyát rakott s erre egy papirt dobott, melyre előzőleg valamennyi esetleg bekövetkezhető kellemetlenséget följegyzett. A papirt elhamvasztja a láng s a lámákat az uj évben a felírt kellemetlenségek nem érhetik. Már most, kicsoda tulajdonképen a láma? Sven Hedin erre nagyon szép feleletet ad: — A láma egész életét a meditatiónak, feontemplációnak szenteli. Elmélkedik, töpreng. — Fiatalon elbúcsúzik övéitől és elvándorol a sötét ország valamely más vidékére, mert a szülőföldjén levő kolostorba nem veszik fel. Jelentkezik a kolostor főnökénél, mint novicius,, aki erre előszólítja az összes lámákat. A lányok szótlanul köszöntik a noviciust, de hogy kicsoda, hogy hívják, honnan jön, meg se kérdezik. Ő már búcsút' vett a földi élettől s hogy ki az, aki elbúcsúzott és a vallásos életre szánta magát, arra senki se kiváncsi. Hosszú menetben elkisérik a hegyre épített kolostor alatt levő barlangokig. A novicius visszafordul és búcsút int a lámáknak, akik zsolozsmaszerü imába fognak. Az ima véget ér. Az új lámát a barlangba kisérik s a barlang nyilását befalazzák. Szegény fiatal tibeti soha, soha nem látja meg a napvilágnak még csak beszűrődő sugarát sem. Táplálékot, rizst, kenyeret, vizet, egy földalatti nyilason át kap, egyszerűen betolják egy lapáttal s ez igy megy nap-nap után. Ha egyszer a befalazott láma több napon át nem teszi a lapátra az edényt s nem veszi le onnan aznapi táplálékát, akkor tudják, hogy beteg vagy meghalt. A barlangot kinyitják, a holt lámát elégetik s hamvait egy toronyszerű építményben elhelyezik. Amikor Sven Hedin az egyik kolostorban járt, meghalt ott egy láma, aki három évig volt befalazva. Az ilyen igen közönséges eset. De tizenkét évvel ezelőtt ugyanannak a kolostornak egyik barlangjában meghalt egy láma, aki huszonöt évet töltött örök éjszakában. Volt olyan eset is, hogy egy láma hatvankilenc évig tartott élve eltemetés után halt meg. Mint tizenöt-tizenhat éves novicius került a barlangba s amikor holtan ismét napvilágra hozták, már a harmadik nemzedék osztozott a lámák sok ezer éves sorsában. Azok közül, akik befalazásánál jelen voltak, már egy sem élt s az újabbak csak annyit tudtak felőle, hogy ott él és töpreng érthetetlen rejtélyeken a befalazott barlang mélyén. Hatvankilenc évig tartott ez a rettenetes élet, melynek egyetlen eredménye volt, hogy aki végigszenvedte, bejutott a tibeti szentek sorába. Azért nem minden láma élete ilyen. Némelyek’ csak pár hónapig, mások néhány évig maradnak’befalazva, azután a templomokba jutnak, ahol naphosszat imádkozniok kell. Ez az imádkozás az imagépek egyszerű forgatásában áll s az orthodoxok jobbra, a neológok balra fordítják az imagépeket. Shigatseből Hedin északnak tartott a sós tavakhoz s ezen az utján elérkezett a hinduk szent hegyéhez, amelynek kerülete negyven kilométer. Isten ezen a hegyen lakik a tibetiek vallása szerint s innen száll le minden évben egyszer fehér hattyú alakjában a szent tavakra. A tibeti zarándokok tizenháromszor megkerülik a hegyet, persze gyalogszerrel. Aki egyszer teszi meg a negyven kilométernyi utat, de olyképen, hogy minden lépésnél egész testhosszában arcra veti magát, azután felkel, s elmond egy imát és újra arcra borul, szóval aki az utat saját hosszával felméri, az minden bűnére bocsánatot nyer s nem kell a hegyet tizenháromszor megkerülnie. Sven Hedin lovon tette meg ezt az utat, amin a tibetiek nem kevéssé csodálkoztak s egész nyiltan megmondták, hogy ez nem számit, az Isten oda se figyel az ilyen zarándoklásra. E hegy tövében van egy óriási gránittömb s alatta keskeny alagút. E tömb mellett elhaladva, zsírt és vajat dobálnak rá, aztán egy csomót kitépnek a hajukból s ezt odacsapják a vajhoz vagy zsírhoz. Persze ott ragad s miután a vaj a hideg következtében egyhamar meg nem olvad, az egész gránittömb olyan a sok hajtól, mintha valami rosszul, vagy egyáltalán nem fésült boglyas fej volna. Az alagutról pedig azt tartja a tibeti hit, hogy csak az tud rajta keresztüljutni, aki becsületes, igaz ember. Hedin egyik szolgája hasra feküdt s keresztül akart csúszni a szűk sikátoron, de megakadt útjában s hátulsó lábaira — itt nagy derültség támadt — kötelet kellett erősíteni s úgy kihúzni a szerencsétlent. Sven Hedin ezek után elmondta utjának viszontagságait. Hogy kellett háromszor is visszafordulnia, miközben sikerült fölfedeznie a Transhimaláját s a Bramaputra és Indus forrásait. A dalai láma katonákat küldött utána s ezek kényszeritették, hogy észak felé forduljon s abban az irányban, ahonnan jött, hagyja el a szent tavak országát. Sven Hedin vissza is fordult. Tél idején, rettenetes, elképzelhetetlen, szinte sarkvidéki hidegben egyre felfelé haladt. Közben feloszlatta régi karavánját, szolgáit elbocsátotta s uj vezetőt fogadott Mohamed Iza helyébe, aki útközben meghalt. Ő maga tibeti ladakinak, kereskedőnek öltözött, feketére festette arcát, kezeit s nekivágott ,szokja, Tibet égbe nyúló hegyláncainak. Emberei már alig tudtak a lábukon állni, kutyáikat elpusztította egy homokvihar és Sven Hedin ment, egyre előre ment. Hirtelen délkeleti irányt vezényelt a karavánnak s visszafordult a Bongba és Csokcsu tartományokba, ahol európai ember még nem járt s fölfedezte Közép-Tibetet, a voltaképein rejtett földet. Bár Tibetben már széltiben beszélték, hogy egy európai énaher a karavánjával a sötét országban jár, baj nélkül eljutott a felső Bramaputráig, de itt a kormányzó két katonát küldött elé, s ezek megállították a karavánt. Sven Hedin látta, hogy tovább nem titkolhatja kilétét s kereken megmondotta, hogy ő az az európai, akit keresnek. A tibeti katonák előhívták a kormányzót, aki kényszeríteni akarta a vakmerő svédet, hogy forduljon vissza, amerre jött, mert útját nem folytathatja. Nyolc napig tárgyalt Hedin a kormányzóval az útirány felől s váltig megmaradt elhatározása mellett, hogy keleti irányban elhagyja az országot, de északra nem fordul. — Nézd, — mondotta a kormányzónak __ én tisztelem a ti vallásotokat, miért nem tisztelitek ti az enyémet. Az én hazámban Isten tilalmának tartják, hogy valaki még egyszer végigjárja a már megtett utat. Én nem fordulok vissza, hanem India felé távozom. — De hát — kérdezte a kormányzó — miért is jöttél ide s miért nem akarsz már végre elmenni? Sven Hedin rögtön megadta a választ: — Mert szeretlek benneteket. — Jó, jó, ez mind nagyon szép, de van hazád, szeresd inkább azt s menj haza. — Tudod mit, szeresd te viszont az én hazámat s meglátod, milyen jó barátok leszünk. Sven Hedinnek végre sikerült rábírnia a kormányzót, hogy hagyja kelet felé fordulni. De tíz katonát adtak melléje, nehogy ismét visszajöjjön s ez a tíz katona el is kísérte a határig, amivel kutató útja véget ért. Ötször ment keresztül a Transhimaláján, fölfedezte az Indus és Bramaputra forrásait s a legtitkosabb Tibetet, eltüntetve ezáltal a térképről az , ismeretlen földet jelentő fehér foltokat.