Pesti Hírlap, 1909. július (31. évfolyam, 154-166. szám)

1909-07-01 / 154. szám

• * a i / ,m Budapest, 1909. XXXI. évf. 154. (10.864) szám. Csütörtök, julius 1. Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre____28 k. — L Budapest, Váci­ körút 78. I. emelet, 6 évre........... * * f! § h°vá a lap szellemi részét Negyedévre • • • 7 , — , gi ||1 gyqgjg gn » 11 «■ n mm illeti minden közlemény in-Egy hóra...........2 „ 40 „ ||Lg|| If"0 Ifli jji­­ILj|| §g ||p|| fi |||| |R| tézendC. Egyes szám ára 10 f. Bj B® | 1 || I |W| H Jm| gP^ KiadóMvatal: — n K&ssa ISsJp H ü H Ü Ü ÉLki JP^IE ff Budapest, Váci­ körut 78., megjelenik hétfő kivételével " " ® " ® ® ® hová az előfizetések és a lap mindennap. * szétküldésére vonatkozó fe­l­szólalások intézendők.­­ ——iamaaaMaji.aaa—^____ Azokat a t. előfizetőinket, akiknek előfize­tése június végével lejár, az előfizetési összegek mielőbb való szives beküldésére kérjük, hog a lap megküldése félbeszakítást ne szenvedjen. Pártvezetés. A szervezésnek, vezetésnek és kormány­osnak is megvan a maga művészete és tudománya. Csalódik, aki azt hiszi, hogy csak a teremtés munkájához, az alkotáshoz kell te­­hetség és ész. A lángész könnyen szüli az esz­­mét, de zsenialitás kell annak végrehajtásá­­hoz is. Hadvezéri talentumra nemcsak a véres háborúban van szükség. Az élet, úgy a politi­kai, mint a magánélet, krónikus harcból áll. 3 minden ember, kit sorsa vagy tehetsége má­sok fölé helyezett, kicsinyben hadvezér. A tá­borok győzelme azonban nemcsak a hadvezér talentumától, hanem a hadseregnek fegyelme­­zettségétől és engedelmességétől is függ. Például a 48-as párt s az egész koalíció nem a hadvezéreinek hiányossága miatt bu­kott meg, mert hiszen talentumos vezérünk ta­­án több is van mint amennyi kellene. Hanem az volt a baj, hogy a 48-as pártban igen sokan nem engedték magukat a helyes úton vezet­tetni. Mikor már óriási táborba verődött össze a függetlenségi párt, az emberek még mindig s­ipró guerilla-csapatokba szakadoztak, híven m­­egszokott régi harcmodorukhoz. Minden kis csapat külön, a maga szakállára akart vere­sedni. S igy sikerült a koalíciót szétverni. Sőt kis híja, hogy maga a nagy 48-as párt is da­rabokra nem szakadt. Szerdán délelőtt még sokan féltek is at­ól, hogy a délutáni konferencián szétmegy a 48-as párt. Szerencsére ez nem történt meg. Az ellentétekre ismét lepedőt borítottak s ma is ugyanazt mondhatjuk, amit már ismételten megírtunk, hogy tudniillik szent a béke — a legközelebbi összeveszésig. Egy örvendetes és fontos jelensége azon­ban volt ennek a 48-as pártgyűlésnek. Az, hogy dokumentálta Kossuth Ferenc pártvezéri bölcseségét. S Bécsben most láthatják, hogy Lukács László útján nem sikerült a 48-as párt egységét megbontani. Sőt azáltal, hogy Lukács László útján semmi elvi koncessziót nem enge­délyeztek a pártnak, csupán néhány minisz­teri tárcát, azt érték el, hogy a párt tömörebbé vált. Valami optimista reménységgel azért nem tekinthetünk a jövőbe, mert a politikai baklövéseket jóvá tenni rendesen nem sikerül. S a 48-as urak azzal, hogy nem bízták kizáró­lag Kossuth Ferencre a válság megoldását, valószínűleg hosszú időre, s ki tudja, talán örökre, elestek a kizárólagos kormányzástól. Bécs felé a 48-as párt egyhangú határo­zatának azért mégis meglesz a maga tüntető jellege és mindenesetre dokumentálja azt, hogy Kossuth Ferenc eltalálta pártjának, sőt a magyar nemzet nagy többségének is felfogá­sát, amidőn Lukács László ajánlatát vissza­­­­utasította. Magunk között azonban beismerhetjük, hogy a 48-as párt belsejében nincsenek a dol­gok még rendben. Azért nem felesleges az a tanács, hogy minden fentartás nélkül bizalom­mal kövessék vezérüket, Kossuth Ferencet. S egyet illendő volna soha el nem felejteni a függetlenségi képviselőknek. Azt nevezetesen, hogy kevés kivétellel valamennyien legelső­sor­ban a Kossuth névnek köszönhetik megválasz­tatásukat. E név élő viselője iránt tehát külö­nös tisztelettel, ragaszkodással és hálával tar­toznak. A mai egyhangú párthatározat nem tudja velünk elfelejtetni azt a jelenetet, amely a napokban Kossuth Ferenc és Justh Gyula között gróf Apponyi Albert jelenlétében tör­tént, amikor is Justh Gyula fellázadt Kossuth pártvezérsége ellen és harc provokálásával fe­nyegette azt a Kossuth Ferencet, akinek a kép­viselőházi elnökségét köszönhette. Justh Gyula is derék, becsületes poli­tikus. Egyéni intaktságáért tiszteljük. De a 48-as pártban van még nagyon sok ilyen de­rék ember. Sőt olyanok is, akik szellemi ké­pességük tekintetében sokkal inkább méltók lettek volna a­ képviselőházi elnöki székbe. Ne felejtsék el tehát se Justh Gyula, se a többiek, hogy ha nyílt harcot kezdenének Kossuth Ferenc ellen, minden körülmények között Kossuth lenne a győztes a közvélemény előtt. És a választóközönséget ők szoktatták ahoz, hogy vakon menjen a Kossuth név után. Hja, persze, a politikai világban is gyak­ran megismétlődik az az igazság, hogy a kis emberek nem sokáig szeretik maguk felétt megtűrni a nagy embereket. Csak így követ­kezhetett be az a szomorú állapot, hogy a koalíció óriási többsége és népszerűsége mel­lett egymásután fognak letűnni olyan kiváló államférfiak és munkaerők, mint gróf And­­rássy Gyula, Wekerle Sándor, Darányi Ignác s úgy látszik, gróf Apponyi Albert és Kossuth Ferenc is. A jövő eseményeit sorom­ sem láthatja előre. Csak a múlt­ hibáit lát­juk, melyek a mn- A Festi Hírlap mai száma 36 oldal " A legényfa estéje. " Ez a história is a Szamos partján termett, hófödte havasok, erdős hegyek alján. Igénytelen kis virághoz hasonlít, melyben hiába keres mézet az édességet kutató méh, illata sincs, amiért érdemes volna kalap mellé tűzni, bokrétába kötni. Csak szint ad a földnek, melynek talajából nőtt és csak tarkit­ja a pá­zsitot, melynek füvei között sarjadt. Oláhok lakta földön termett ez a virág. Azt hiszik mindenütt, hogy itt csak bogáncs terem , avarfa meg kóró és tövis meg beléndek. Hát ami igaz, igaz. Terem itt beléndek és nad­ragulya elég, mert van aki ülteti s van, aki ter­jeszti. De terem itt virág is, magyar szemnek is kedves. A beléndek irtását avatottabb kezekre bízom és remélem, hogy lesz is idővel láttatja ennek az istenes munkának. De az árokparti virágokért már magam hajolok le. Nem saj­nálom a fáradtságot s gyűjtöm őket kedvvel és lehet, hogy nemcsak a magam örömére, de talán a másokéra is . . . Romaneszi Algya, Járma falu szépe, na­gyon büszke lány volt. Büszke mint az arany, amely rézpénz közé téved , mondták a faluban és ezt nem ok nélkül mondták a parasztok. Romaneszi Algya szép is volt és gazdag s bár nagyon keresték kedvét a legények, ő a leg­többjére bizony rá se nézett. Rézpénz volt az mind és értéktelen semmi. Csak Csobán Pánfír fia, Csobán Szolo­­vesztru, mondhatta magáról, hogy ő, ha nem is arany, mint Romaneszi Álgya, de nem is hitvány rézpénz, mint a többi legény. Tehát hozzá illő. Egy vigságos farsang utolsó hetében bát­ran meg is kérte és Romaneszi Álgya, hallgatva anyjára és engedve atyjának, végre igent mondott. — Legyen ez, ha jobb nincs, — gondolta magában, s vajhagyó vasárnapon Álgya menyasszony lett. De Csobán Szolovesztra is csak hitvány rézpénznek bizonyult s a legényfa estéjén fel­bomlott az eljegyzés. Álgya bontotta fel; le­vette fejéről a menyasszonyi koszorút s büsz­kén, hideg szívvel a legényfa egyik ágára akasztotta. Legényfa estéje ! Szárá pomului ! Szárá­­ estét és pom­­­fát jelent oláhul; a kettő együtt: a fa estéjét jelenti. Vagyis a legényfa estéjét, jelentős részét az oláh lako­­dalmi ünnepségeknek. A legényfa estéjét a vőlegény házában tartják meg és pedig az esküvőt megelőző pénteknap estéjén. Együtt vannak mind, akik­nek ott helyük van : a vőlegény s menyasz­­szony, kiki udvarával, azután a vérség, fia­talok s vének és a domin pópa, ha száz éves, akkor is. Ezt az összejövetelt azért hívják a legényfa estéjének, mert a dúsan megrakott asztal köze­pére, kalácsba szúrva egy frissen levágott és féldíszített élőfácskát tesznek. Fenyőt, vagy gyümölcsfát, már hol milyen akad. Szakasz­tott olyat, amityent a koporsó előtt visznek, amikor embernyi legény vagy eladó lány meghal. És esznek és isznak s mikor a kalácsba szúrt fára esik pillantásuk, vőlegény s meny­asszony örül az életnek, anyja és atyja meg hálát ad az égnek. Nem is más a jelentősége ennek az aszt­alra tett fának, mint az öröm és a hála. Mert hiszen a dumnézó megtehette volna, hogy a vőlegényt vagy a menyasszonyt vagy akár mind a kettőt időnek előtte kiszólítsa az élők sorából. Ha isten ezt megteszi, akkor a vőlegény vagy a menyasszony koporsója előtt vittek volna igen pántlikás élőfát és atyja meg anyja kisírta volna mind a két szemét is. De az isten jó volt, ime, nem koporsó előtt, de itt az asztalon zöldel a szalagos kis fácska és ezért Pável meg Dragina, vagy Györgye és Florica örül az életnek, atyja és anyja meg hálát ad az égnek. Az a legényfa estéje, amely Csobán Sze­­lovesztru házában lezajlott, sokáig foglalkoz­tatta Járma falu népét. De nem arról beszéltek még hosszú hetek múlva, hogy milyen szép volt minden s hogy hány tál étellel rakták meg az asztalt, hanem arról beszéltek, hogy a pánt­likás legényfa elhagyta a házat és magával vitte a menyasszonyt, vőlegényt. A meny­asszonyt haza a szülői hajlékba, a vőlegényt meg vissza az elhagyott lányhoz. Azt az elhagyott lányt Tulbure Szinkának hitták. Szép lány volt, de szegény és se apja, sem anyja s mert szerette Szolovesztrát s ez esküvel fogadta, hogy biztosan elveszi, hát időnek előtte rájött a gyöngeség. Bízott az esküben, mert hát honnan tudta volna, hogy a legény esküje olyan, mint a parázs. Ma éleszti a vágy, aztán hamu lesz belőle, amit erre is arra is elszór a szél. Mikor a faluban már mindenki beszélte, hogy Csobán Szolovesztru elveszi Romaneszi ■ ...............­­■ ........................................................ ...................­ ...............I­I —

Next