Pesti Hírlap, 1909. július (31. évfolyam, 167-179. szám)

1909-07-16 / 167. szám

_ BudaPest, 1909. XXXI. évt. 167. (10.877) szám.__________________Péntek, július 19. Előfizetési árak: Szerkesztőség: 1 . . 98 , . Budapest, Váci­ körút 78. Egész évre-------28 k. - t t emelet, Félévre..........14 , — , R|j fJSI hová a lap szellemi részét Negyedévre ... 7 , — , ^ ^ ^ minden közlemény at-Megjelenik hétfő kivételével szétküldésére vonatkozó fel. minden nap, szotatósak íntézendőt. Nemzeti dinasztiák. Minden festménynek szépségét csak bizonyos távlatból lehet élvezni, bizonyos perspektívának gócpontjába kell állni s onnan nézve tisztán lehet látni a kép minden részletét s az összbenyomás teljes, világos és harmonikus. Túlságos közelből nemcsak élvezni és kritizálni, hanem tulajdonképen még látni sem lehet a festményeket. A politikai élet képeire is áll a perspek­tívának ez a szüksége. Közvetlen közelből nem tudjuk sem megkritizálni, sem tisztán látni a helyzet képét; kell egy bizonyos időbeli távolság, amelynek nyugodt állás­pontjáról nézve tisztán és világosan kidombo­rodik ennek a képnek minden részlete. Most, hogy a politikai válságban egy kis szünet állott be s nem annyira nyugvó­pontra, mint inkább zátonyra futottunk, amelyen stagnálnunk kell, ennek az ép oly veszedelmes, mint kellemetlen helyzetnek azt az előnyét kivehetjük, hogy legalább tisztán látjuk a helyzetnek egész képét, az apró kis részletek eltünedeznek és erősebben bonta­koznak ki a fővonások, amelyek megrajzolják előttünk azt a nagy szakadékot, amely tulaj­donképen a korona és a nemzet között tátong. Rájön az ember lassan kint, hogy tulaj­donképen az uralkodóknak nem alkotmányos érzülete, hanem rafinériája teremtette meg a parlamentarizmust, amely mellett nagyon szépen virágozhatik a leplezett abszolutizmus. Az uralkodók úgy tesznek, mintha né­peik­ kívánságát teljesítenék és az ország kormányzását a népképviseletre bíznák. Tu­lajdonképen pedig nem csinálnak egyebet, mint hogy nemzetük egyes rétegeit és osztá­lyait egymás ellen uszítják, néha közéjüik dobnak egy kis koncot, máskor közéjük ütnek, de tulajdonképen mindig csak a pár­tok veszekedéséből élnek ők. Ha visszatekintünk a mi néhány évtize­des parlamenti életünkre, látjuk, hogy a pártok civódásában mintegy circulus vitio­­susban keringett mindig a nemzet, előre alig haladtunk s évtizedek alatt alig tudtunk egy-két olyan alkotást teremteni, mely akár az eszmék, akár az anyagiak terén előbbre vitt volna bennünket. És valahányszor sike­rült a nemzet többségét valamely nagy cél érdekében egy táborba csődíteni és akartunk valami nagyot kivívni a magunk számára, akkor mindig szemben találkoztunk a di­nasztiával, mely nem tudott velünk együtt­­érezni s így nem is kereste saját hatalmának megnövekedését a mi erőnk megnövekedé­sében. A kénytelen nyári szünet talán egy kis csendet fog előidézni a mi politikai civódá­­sainkban s akkor talán észre fogjuk venni, hogy milyen haszontalanul és céltalanul veszekedtünk mi mindannyiszor egymással, mikor tulajdonképen valamennyien egy célra törekszünk, mindnyájan akarjuk az­­ország gazdasági önállóságát, akarjuk az önálló bankot, az önálló vámterületet és nincs egyetlen egy párt programmjában sem olyan pont, amelynek megvalósításán (kivéve a néppárt egy pár visszafejlesztő programm­­pontját, mint pl az egyházpolitikai reformok revízióját) ne örvendezne mindenki. Mert hiszen minden politikai párt a népnek szóló ígéretekből állítja össze a maga programmját. De azért mi mégis a programmpontok fölött vitázunk és magunk között veszekszünk és ezalatt nem veszszük észre, hogy haladásun­kat tulajdonképen rajtunk kívül álló tényezők gátolják s elsősorban az a szerencsétlensé­günk, hogy nincs nemzeti dinasztiánk. Ha az ember olvassa például most a berlini táviratokat, irigykedve gondol a németekre, akiknek nemzeti dinasztiájuk van. Vilmos német császár igazán ember a trónon a szó legszorosabb értelmében. Érző és gon­dolkozó ember, akinek van véleménye, de akivel vitatkozni is lehet s akit meg lehet győzni is az igazságról. Nincs üres gőggel, hatalmi ridegséggel bélelve s a külső modora is olyan szimpatikus, hogy meg tudja nyerni idegen népek szeretetét is. Az a természe­tesség, közvetlenség, a meleg érzésnek az az őszinte megnyilatkozása és a népszerűségnek az a becsületes keresése, ami például Vilmos császárt a birodalmi kancellárválság megol­dásában vezette, előnyösen megkülönbözteti sok más európai uralkodótól. Körülbelül hozzá hasonló modern ember az angol ki­rály is. Ezek összeforrnak érzésben és szellem­ben a saját nemzetükkel és saját tekintélyük növekedését nemzetük erejének és tekintélyé­nek növekedésében látják. Azt az uralkodói abszurditást, hogy fe­jedelmek a saját népeik leigázásában, álla­maik erőtlenítésében találják a maguk hatal­mát és gyönyörűségét, csak a Habsburgok találták fel. Valósággal haragusznak ránk a mi uralkodóházunk tagjai azért, mert az ő szá- A költő szíve. A költő nagyon sokat dalolt a szerelem­ről. Minden verse csupa érzés, vágy és fájda­lom volt. Egész kis könyvtárt betöltötték már a szívdalok, mert a költő minden versében a szívét emlegette. — Csodálatos szív! — sóhajtoztak az érzelmes szívű leányok, amint a költő ver­seibe elmerültek. — Ki ennyi szenvedély, mennyi hév, tűz van a költő szívében! — gondolták, amint a volin papírra nyomtatott, aranyszegélyes la­pokat forgatták s unalommal gondoltak a szelíd természetű polgárokra, akik arany­karikát húztak az ujjukra s tisztelettel csó­kolták az arcukat. Egy leány azután nagyot gondolt: — Nem kell neki olyan langy érzés, mint a többinek. Ő lángoló szenvedélyt akar. Neki a költő szíve kell! S amíg a piros hajnalba fürdette, az ar­cát, a szíve megtelt fájó vágyakozással a költő szíve i­rán. Ő miért is nincs itt, hogy el­­­­susoghatná neki mindazt, ami a lelkét betölti? ! Hogy szerelemittasan mondogathatná neki vissza azokat az édes, klasszikusan szép, tü­zes mondatokat, amiket tőle tanult. És egy­szerre el is határozta ,hogy elmegy a költőhöz s fölajánlja a szívét neki. Már is megszedte a kis kosarát friss, hó­fehér virággal, hogy amerre megy, tele szór­ja az útját velük. Meg is indult s mosolyogva ment végig a falu csendes, alacsony kis házai között. Az arca pirult, a szeme ragyogott, a fejét büszkén fölvetette. Érezte, hogy a nap is rásüt s árnyékba borul mögötte a falu, ahol a többi mind-mind otthon marad, sorvasztó vágyakozással, üres ábrándozással, míg ő megy-megy, viszi a szívét a költőnek, hogy a nagy, napfényes boldogság perceit élvezze. S úgy hallotta, amint lágyan félrehajtot­ta az úton ráhajló bokrok ágait, hogy a finom zöld hajtások között parányi üvegcsengők csi­lingelnek, hogy a könnyű felhők lelibbennek az égről, szelíden rászállanak s betakargatják a testét selymes, hófehér palásttal, mint a tó tükrét a leheletszerű tavaszi köd s hogy az egész életét valami magasztosan föllendülő himnusz zenéje szövi át. Ment, ment, sietett a költőhöz a szívével, hisz az élet oly rövid, melynek csak most érezte az igazi értékét, hogy a bátor elhatá­rozás vezette. Egyszerre csak hangokat hallott a háta mögött. Megfordult s látta, hogy a faluból valaki siet utána. Már előtte is állt lihegve, a futástól kipirulva, fájdalmas arccal, az egyik szelíd ifjú polgár, aki egy zimankós téli al­­konyaton, amint az ablaknál álltak s a nagy, puha hópelyhek repülését nézték, az ujja­­h­egyet félénken megcsókolta. — Ne menj el! — szólt hozzá az ifjú esdekelve s nedves tekintete a leány szemét kereste. — Ne hagyj itt engem, hiszen sze­retlek . . . Már építem is a kis hajlékot, ahová viszlek. Ha nem is tudok úgy dalolni, mint a költő, de a szívem azért meleg. Nézz a sze­membe, szeress s majd megismered a szíve­met is . . . — A te szíved és a költő szíve! — szólt kacagva a leány. — Menj csak vissza, én a költőhöz megyek s neki adom a szívemet. Menj csak vissza s mondd meg a többinek, hogy ők csak álmodoztak, de én el is érem az igazi boldogságot. Szánakozva nézett a görnyedten előtte álló alakra, megfordult, fölvetette a fejét és tovább ment. Mire­­a nap vörös fátylát elősze­­degette, meg is találta a költőt s emigy szólt hozzá szerelmes, szelíd alázattal: — íme, elhoztam piciny szívemet fene­ked, nagy költő. Tedd a szíved mellé, hogy át­hassa a tüze az én kis szívemet. És a költő a piciny szívecskét büszkén beletette a mellényzsebébe, épen a szíve fölé. A kis szívecske boldogan várt, várt, remegve gondolt arra a nagy boldogságra, amikor a költő szívének melege átjárja őt is, de hiába várt, várakozott, mert a költő szíve nem me­legítette. A szegény szívecske egy darabig csak dobogott-dobogott, de végre is megunta a dolgot, mert majd összefagyott a hidegtől. Di­deregve fordult a költőhöz s remegve szólt hozzá: — Talán nem jó helyre tettél, nagy költő, mert fázom egy kicsit? — Ó, ugyan­ugyan, — szólt zavarral a nagy költő, — pedig jó helyre tettelek. Várj, csak várj, majd megnézem. Ezzel tapogatni kezdte a szívecskét a mellényzsebben. — Valóban jó helyre tettelek, hiszen a szívem fölött vagy. — Fázom, nagy költő . . . megfagyok. —• folytatta dideregve a szívecske. — Talán va­lami baja van a szívednek? A Festi Hírlap mai száma 32 oldal

Next