Pesti Hírlap, 1909. szeptember (31. évfolyam, 219-231. szám)

1909-09-16 / 219. szám

. SnferMt, WM. XXXI. évf. 219. (10.029) szám. Csütörtök, «zaptember 16. E15a7«é,l k­rt. . ...r*...18.éS: Egész év» .... 28 k. — t v emelet. Félév» ...... 14 . — , O hová a lap szellemi részét Negyedévre^ ... ^ *U®t6 J?“den Megjelenik hétfő kivételére^ szétküldésére vonatkozó faj* Minden nap. y. szólalások intézendője. Budapest, Váci­ körút 78- A bécsi vásárfia. rA népies élet ismétlődik a politikában. [Az öreg családfő, Wekerle Sándor, fölment a bécsi politikai vásárra és most szorongva lesik idehaza a gyerekek, hogy miféle „vásár­fiát“ fog hozni Bécsből. A jámbor magyar embert minden vásá­ron meg szokták csalni. Mert nem tud jól al­kudni. S így el lehetünk rá készülve, hogy Wekerle gazda is csak üres tarisznyával fog hazajönni. A bécsi sógor jól ért az alkuhoz. Azon kezdi, hogy nem ad semmit. De mi adjuk oda mindenünket. Épen így szokott a rabló is be­szélni. Aminthogy Ausztriának egész politi­kája ma nem egyéb, mint Magyarország ellen indított rablóhadjárat. A bankkérdés serpenyőjébe most bele­dobtak fél milliárd katonai követelést. Most aztán közzé tehetnek az összes magyar lapok­ban apróhirdetést: „Kerestetnek olyan mi­niszterek, akik mindenféle békát lenyelnek, akik fél milliárdot szállítanak a katonai pénztárba és ezért nem visznek haza Bécsből semmit“. Ő felsége számára, ha ilyen feltételek mellett keres Magyarországon minisztereket, csak egyetlen egy alkalmas helyet ajánlha­tunk, ahol biztosan találhat erre a célra em­bereket: ez a lipótmezei állami tébolyda. Mert józan észszel Magyarországon ilyen feladatra senki sem vállalkozik. Még a darabontok sem. Mert, habár ezek szellemi tekintetben nagyon alárendelt lények, azért ezeknek is van ma­gukhoz való eszük. Azt, ami most Bécsben történik, nem le­het egyébnek nevezni, mint az uniformisba bujtatott nagy urak őrjöngésének. Hogy a „schneidig“ Vilmos császárnak imponáljunk, a monarchia mindkét állama anyagilag men­jen tönkre és katonai fölszerelésekre költsük el minden pénzünket. Ennek a katonai őrületnek véget fog vetni a fizikai lehetetlenség. És nekünk itt még szerencsénk lesz, amennyiben Ausztria sem bízja meg a költségeknek ama részét, amely a quota szerint a katonai túl­követelé­sekből reá hárulnak. S amit Magyarország számára nem csinálnak meg, majd megteszik Ausztria kedvéért, hogy tudniillik engednek egy kicsikét a katonai követelésekből. Ezzel persze még a magyar válságot nem oldják meg. Sőt a bankkérdés nehézsé­geit túlszárnyalják az annexiós kiadások és a katonai póthitelek. A király bölcseségét mutatja, hogy min­denekelőtt Wekerle Sándorral próbálja meg­csinálni a kibontakozást s a miniszterelnökkel hosszasan tanácskozik. Az osztrák politikai körök azonban már nem követik ebben a böl­­cseségben a királyt, amennyiben már eleve állást foglalnak Wekerle ismeretes követelései­vel szemben is. Pedig a bankkérdésben talán egész Magyarországon Wekerle követel leg­kevesebbet, amennyiben ő megelégszik a kész­fizetések megkezdésével, ami a gazdasági ön­állóságunk előkészítésének első lényeges, sőt nélkülözhetetlen lépése. Ha az osztrákok Wekerlét lehetetlenné teszik ezzel a konciliáns politikával, akkor ők az okai, ha az egész magyar nemzetet bele­dobják az önálló bank felállításának legszél­sőbb álláspontjába. Az a vehemencia, amelylyel az osztrá­kok ellenzik most a készfizetések megkezdését, pénzügyi őrjöngésnek nevezhető, mely, úgy látszik, lassanként elfogja Ausztria összes kö­reit. A Pesti Hírlap például szerdai számában adott hírt arról, hogy az osztrák keresztény­szocialisták kijelentették, hogy „az osztrák parlament minden kormányt elsöpörne, amely tőle a készfizetések megkezdését követelné“. Tehát annyira gyűlölik az osztrákok a magya­rokat, hogy képesek önmagukat is megkárosí­tani csak azért, hogy a magyarokat megkáro­síthassák és Ausztriának pénzügyi hitelét is akarják rontani egész Európa előtt csak azért, hogy Magyarországon megbuktassák a gazda­sági önállóságra való törekvést. A készfizetések megkezdése ugyanis Ausztriának ép oly érdeke, mint Magyaror­szágnak. Ez abszolúte nem nemzeti vívmány. Ehez törvényes jogunk van. Sőt ez törvényes kötelessége úgy Ausztriának, mint Magyaror­szágnak. Itt arról nem kell többé vitatkozni, hogy jogunk van-e a készfizetések megkezdé­sére. Csak arról lehet szó, hogy a magyar kor­mány az időpontot erre az osztrák kor­mánynyal egyetértőleg állapítsa meg. És ha ebben a két kormány megegyezett, akkor a készfizetések megkezdésével az egész monar­chiának pénzügyi hitele és tekintélye a nem­zetközi forgalomban óriásit emelkedett. Az osztrákok mindig csak támadnak. Jó lenne, ha egyszer már ők is bizonyítanának valamit. Nevezetesen bizonyítsák be azt, hogy a készfizetések megkezdése árt Ausztriának, vagy árt a monarchiának. Mert ha nem árt, sőt használ, akkor micsoda őrület az, hogy ellenzik? A mi kormányunk tomna szerint nem tudott egyhangú előterjesztésben megállapodni­­ a király számára. Mert egyes miniszterek kő- A Mannover-husziírok. XII. Délután öt órakor Neszmélyi Kálmán főhadnagy jelentést tett a kapitánynak a ki­fogásolt lovak állapotáról. Báró Königsthal kapitány a hivatalos aktus végével kezét nyúj­totta Neszmélyinek, majd széket tett feléje s így szólt hozzá: — Ülj le, Kálmán. Azután cigarettával kínálta meg s mi­után felhajtottak egy-egy pohárka cognacot, a kapitány beszélni kezdett. — A finisht csak a versenytéren szere­tem,— mondotta,— a szerelemben nem. Olyan közeli bajtársakhoz, mint mi vagyunk, nem tartom illőnek. S ezért azt mondom neked, ha azt hiszed, hogy Hohenems Evelint szereted vagy úgy gondolod, hogy szeretni fogod: én, mint az idősebb, — szívesen félre állok s át­engedem neked a teret. De ha nem igy van, úgy csak azt mondom, hogy haszontalanul ne keresztezzük egymás utait. S elvégezvén beszédét, a cognacból újabb pohárral töltött kettőjüknek. Az iránt nem lehetett kétség, hogy Nesz­mélyi Kálmánt kapitányának lovagias nyi­latkozata meghatotta. Nincs is érzékenyebb szivü ember az igaz katonánál. Különösen, mikor lovagiasságról van szó. Mert ez hozzá­tartozik nobilis hivatásához s össze van forrva gondolkozásával s egész lényével. — Köszönöm, — válaszolt Nesz­mélyi Kálmán, — hogy ily őszintén és egyenesen beszéltél velem. Én is ugyanígy felelek. Nem tagadom, hogy Evelin grófnő mély benyomást tett reám, de korai volna, ha azt mondanám,, hogy szere­tem. Ezzel még magam sem vagyok tisztában, bár egész éjjel ezen töprengtem. Engedj egy kis időt még, ha újra láttam Evelint, talán már meg fogom mondhatni, hogy mi az, amit érzek. Nyíltan, hátsó gondolat nélkül. Ahogy ily közeli bajtársakhoz, ahogy Ha­nnover-hu­­szárokhoz illik. És kezet fogtak egymással. Báró Königsthal pedig, az elhangzottak­nak mintegy megpecsételéséül,­­ újra meg­töltötte a poharakat. A grodnói sztarosztától, Bucsinszky Mi­­riszlávtól tanulták a Hannoverek a régi len­gyel igazságot: Vor dem­ Schnaps einen Schnaps und nach dem Schnaps einen Schnaps. A végtelenségnek egy elmés symbo­­luma. — Allons enfants! — mondotta. Königs­thal. — Ezzel a vizittel úgyis tartozunk Ré­­mekházán. Az egyik kocsiban Königsthal és Nesz­mélyi foglaltak helyet, a másik Tomkó, a front mögötti és az önkéntes számára volt fen­­tartva. De ez utóbbi még nem indulhatott, mert önkéntes Szabolcsy oly mélyen aludt, hogy három legény sem tudta álmaiból felrázni. Ezen ne csudálkozzunk. Az önkéntes az éjjel annyi Szeszt, fogyasztott, amennyitől az egész kereskedelmi minisztérium becsiphetett volna. Hogy maradjon hát józan egy szál fizetésiben segédfogalmazó? Végre is Tomkó úgy segített magán, hogy felrendelte a trombitást s az önkéntesnek fü­lébe fuvatta az ébresztőt. Szabolcsy egy szökés­sel felugrott ágyában s tágra nyitott szemek­kel, ijedten bámult környezetére. E pillanat­ban két legény megragadta s talpra állította, mig a harmadik Tom­kónak egy intésére hideg vizbe mártott szivacsosai fejét és az arcát dör­zsölte. Erre azután végkép magához tért a Tomkó szakadatlan sürgetésére s a legények segédkezésével tiz perc alatt elkészült. De sze­mei, melyek máskor oly szemtelenül néztek a világba, most üvegesek és zavarosak voltak. Tomkó erre is tudott gyógyszert. Az ön­kéntesnek két pohár cognacot kellett felhaj­tani, bár a hideg majd kirázta tőle. De a gyógyszer használt. Szemeinek régi fénye visz­­szatért s mikor lesiettek a kocsihoz s egy cso­mó barcatiszt mellett kellett elhaladniuk, ön­­kéntes Szabolcsy oly hihetetlen szemtelenül meresztette rájuk még röviddel előbb üveges szemeit, hogy senki sem sejthette, hogy még egy negyedórával előbb akut alkoholmérgezés­ben vonaglott. Útközben Tomkó biztatta: Ne hagyd ma­gad Szabolcsy! Húzd ki magad! S annyit be­szélt s addig biztatta, mig végre Szabolcsy teljesen felocsúdott s tompított érzékeinek rendes használatát ismét visszanyerte. Legfőbb ideje volt, mert már feltűntek a rem­ekházi kastély tornyai s néhány perc múlva a park évszázados tölgyei alatt robog­tak a nagy udvar felé. Az érkező vendégeket kitüntető szíves­séggel és örömmel fogadták. Evelin oly ked- A Festi Hírlap mai száma 36 oldal.

Next