Pesti Hírlap, 1909. november (31. évfolyam, 259-270. szám)
1909-11-13 / 269. szám
1909. november 13., szombat. PESTI HÍRLAP 23 — Hát az ügyvéd urat keresném, — beszéli — oszt gondotam, megvárom itten, csak nem dobják ki az ur födi jót ebbül a szép házából! — Nem az én házam ez atyafi, — magyarázza az ügyvéd — én itt csak lakó vagyok. — Lakó-e? — álmélkodik a földi — nem gondotam vóna, hogy az úr csak zsellér emberi . (A növények is látnak.) Az angol tudományos társaság legutóbbi kongresszusán Haberlandt tanár fölfedezését is megvitatták, aki a növények zöld epidermiszében apró lencsealakú és átlátszó folyadékkal teli sejteket fedezett fel, amelyek szerinte a növények látószervei. Ezekkel a tervekkel tájékozódik a növény afelől, hogy éjjel van-e vagy nappal és hogy honnan Süt a nap, hogy arra fordulhasson. E közlés kapcsán Cunissot-Carnot francia tudós a Temps-ben elmondja saját tapasztalatait e téren. Kertjében közel egymáshoz két cseresznyefát ültetett, amelyek gyönyörűen fejlettek és sűrű, ragyogó zöld lombjuk eléggé bizonyította, hogy egészséges talajba kerültek. A tudós akkor azon gondolkozott, hogy milyenné fejlődtek volna a cseresznyefák akkor, ha nem ülteti ilyen közel egymáshoz és hogy megbizonyosodjék feltevése helyességéről, az egyik fát kivágatta. Ez júniusban történt, amikor a földben maradt gyökerek már nem hajtanak ki újra. Tíz nappal később a hátramaradt cseresznyefa, mintha veszített volna frisseségéből. Úgy látszott, mintha beteg volna. Levelei, amelyek azelőtt ragyogó zöldben pompáztak, elvesztették ragyogásukat és halványodtak, majd összegöngyölődtek, kisebbekké váltak és végül szürkés-sárgás foltok borították el őket. A tudós tőle telhető módon igyekezett a fát az életnek megmenteni, gondosan ápolta a fát, tisztogatta, öntözgette, de mind hiábavaló fáradság volt. Nem telt bele két hónap, és a levelek lehullottak és a fa elszáradt. Nem maradt más hátra, mint ezt a fát is kivágni, már csak azért is, mert a tudós meg akarta állapítani az elszáradás okát. Megvizsgálta a leveleket, ágakat, törzsét, gyökereket, de semmit sem talált, amiből betegségre vagy parazitákra következtethetett volna. Mindebből azt következtette, hogy az a szegény Cseresznyefa bánatában száradt el, mivel társát, amelyet kivágtak, többé nem láthatta. Cuissot-Carnot azután megemlékezik egy angol tudós megfigyeléséről is, akinek nyaralója előtt több sor fiatal nyírfa állott és valahányszor a környék juhásza arra terelte nyáját, a nyírfák levelei reszketni kezdtek. A tudós ezt a megfigyelést teljes szélcsendben tette , mert a jelenségnek igen sokszor tanúja volt, csak azt az egyet következtethette, hogy a nyírfák megijednek a birkáktól és azért reszketnek leveleik azoknak a közeledtére. Cuissot-Carnot meg akart győződni az angol tudós állításának valódiságáról és Franciaországban több helyütt, ahol nyírfa és birka állott rendelkezésére, kísérleteket tett ebben az irányban. Ám legnagyobb meglepetésére ő egyetlen egyszer sem látta reszketni a nyírfaleveleket. Mindez azonban —■ úgymond — nem von le semmit az angol tudós megfigyeléseinek az értékéből, hanem legfölebb azt jelenti, hogy a francia nyírfák bátrabbak. (Cyrano orra.) Az Annales című folyóiratban mulatságos apróságot olvasunk a nemrég elhunyt Coquelin-ről. Tudjuk, hogy a művésznek egyik legjobb szerepe Rostand Cyrafloja volt. Nagy vélt azonban zavara, amikor, szerepéhez képest, nagy orrot kellett viselnie a színpadon. Annak alkalmából, hogy a nagy művész emlékszobrát a párizsi Rerit-aux-Calmies parkban legközelebb leleplezik, szó esett mostanában erről a nevezetes szerepéről is. Coquelinnek nagy gondot okozott az a bizonyos ,,orr-kérdés“, amelyet eleinte sehogy sem bírt megoldani. Pedig az a hatalmas orr, amely Cyrano arcán ékeskedett, elengedhetetlen kelléke volt szerepének. Megpróbált minden alkalmas anyagot s a játékkereskedők és álarc-gyárosok százszámra küldözgették a különféle alakú és anyagú Cyrano-orrokat a Porte-Saint-Martin színházba, és Coquelin türelmesen próbálgatta valamennyit. Csakhogy egyiket sem találta alkalmasnak, mert beszéd közben feszélyezték őt és az arcjátékot lehetetlenné tették a küldött minták. Végre mégis eltalálta egyszer Coquelin az igazit, ez pedig diachylum-flastromból készült, amelyet a szolgája minden este frissen készített és ragasztott az orrára, amely teljesen megfelelt a célnak, mert még a hangját sem változtatta el, mint a többi mesterséges orr. És a szegény Coquelin több mint kétszázkor tűrte el, hogy szolgája orrot ragaszszon neki a képe közepébe. (Lukács, a gyorsíró apostol.) Szorgalmas kutatásainak révén érdekes következtetésre bukkant Oliver McEwan angol tudós. Azt igyekszik ugyanis bizonyítani, hogy Lukács evangélista eredetileg gyorsírással írta meg a róla elnevezett evangéliumot s ennek a körülménynek lehet tulajdonítani, hogy leírásai, eltérőleg a többi evangélistáktól, annyira kiterjeszkednek a részletekre is. McEwan a gyorsírás fejlődésének történetét kutatta s megállapította, hogy az első ismert gyorsirási rendszer feltalálója Tyro volt, Cicero szabadosa, ki Krisztus előtt az 50-ik év táján élt. Szerinte Szent Lukácsnak föltétlenül ismernie kellett Tyro gyorsirási rendszerét vagy legalább is annak valamely változatát s ennek segítségével volt képes az evangélista Jézusnak s az apostoloknak szavait tökéletesen följegyezni. MeEwan Szerint ennek a körülményiek lehet tulajdonítani Lukács evangéliumának jellemző sajátosságait s az ő fölfedezése megerősíti azt a sokat vitatott kérdést is, hogy az apostolok cselekedeteiről írott könyv is Szent Lukács munkája. MeEwan most azon fáradozik, hogy fölfedezését minden kétséget kizárólag bebizonyíthassa. (Újítás a tűzoltás terén.) Érdekes kísérleteket mutatok be Berlinben a sajtó képviselői és a tűzoltóság vezetői előtt. Benzinnel, petróleummal s egyéb robbanóanyagokkal nagy tüzet csináltak, úgy, hogy a felcsapó lángok emeletmagasságig nyúltak föl. A mesterségesen előidézett óriási tüzet azután nem az eddigi megszokott módon, víz fecskendezésével oltották el, hanem egy ujszerrel, egy szabadalmazott oltó porral, melyet egy bádog csőből szórtak a lángokba. A pornak, mely ( főképen benzin, petróleum s ehez )hasonló anyagok égésénél használandó, bámulatos hatása van s a tüzet mintegy varázsszóra teljesen elfojtja. — (Kardalosnők iskolája Amerikában.) Ter-mészetesen Newyork a hazája a kardalosnő-gyár- nak. Az intézetnek kettős célja van és pedig, hogy a tehetséges leányokat kiképezze, a tehetségteleneket pedig idejekorán lebeszélje a színi pályáról. A kurzus a nyári hónapok alatt folyik, hogy őszszel a leányok már szerződést is kaphassanak. A felvétel igen lelkiismeretes és azzal kezdődik, hogy a jelentkezőt hatalmas tükör elé állítják.— Szóval, Show Girl szeretnél lenni? — kérdik a jelentkezőtől. — Igen. — Jó. Állj a tükör elé és győződjél meg róla magad, meg vannak-e ehez a feltételeid. — Kérem szépen. — Öt láb és hét hüvelyk vagy-e? Nem vagy-e súlyosabb 125 kilónál? Mondd meg magad, csinos-e az arcod és termeted színpadra való-e? Van-e hangod? Tudsz-e énekelni egy kicsit? Ha mindezen kérdésekre igennel tud felelni és a feleletek megfelelnek a valóságnak, a jelentkezőt besorozzák. Ha ez időtől kezdve a legelső tanárok fáradoznak azon, hogy kellőleg kiképezzék és szeptemberben szerződéshez juttassák, ami rendszerint sikerül is. (Az Indiánok szaporodnak.) Hamilton egyetemi tanár egy folyóiratban kimutatta, hogy az indiánok száma egyre szaporodik s igy alaptalan az a feltevés, hogy a vörösbőrűek kihalóban vannak. 1891-ben az Indian Territory-n 97.000 indián élt, 1850-ben már 100.000, 1910-ben pedig 107.000. Most valószínűleg 00.000 a számuk. Hamilton húsz év alatt 1110 indiánt vizsgált meg személyesen s úgy találta, hogy testi szervezetük is egyre javul, bár a tüdővész nagyon gyakori köztük, aminek valószínűleg a „tüzes víz“, a pálinka, elterjedése az oka. " — (Carnegie útikalandja.) Andrew Car- negie, az acélkirály, egy newyorki bailkett alkalmával érdekes útiélményt beszélt el. — Chicagóba utaztam, — mondta — egy nemdohányzó szakaszban. Az egyik állomáson beszállt egy ember, aki agyagpipából förtelmes szagu dohányt kezdett szivni. — Bocsásson meg, uraiti, —■* szóltam hozzá — de ez nemdohányzóknak a szakasza. — All right, — mondta, — csak ezt a pipát szivom ki — azután elteszem. Alig Szivta azon bátt ki, újra megtömte s rá akart gyújtani. Figyelmeztettem, hogy ha megteszi, a legközelebbi állomáson följelentem a kalauznak. Ezt nagyon hangosan mondtam s egyszersmind a névjegyemet is átadtam neki. Megnézte, zsebretette s — rágyújtott. A következő állomásom azonban, mielőtt a kalauznak szólhattam volna, más szakaszba telepedett át. Hivattam a kalauzt, elmondtam neki a dolgot s követeltem, tudja meg a pipás utas nevét, hogy megbüntettessem. A kalauz kisvártatva visszajön s titokzatos arccal mondta: — Uram én az ön helyében semmiféle lépést nem tennék. Mert tudja ki, az az úr? Senki más, mint Andrew Carnegie. Megmutatta a névjegyét. — (A betegség lefolyása a férfinél és a nőnél.) Berlinben pár nappal ezelőtt Hirschfeld profeszszor érdekes felolvasást tartott arról a kérdésről, hogy milyen a betegség lefolyása a férfinél és milyen a nőnél. Az előadó tudós azt magyarázta, hogy más-más ellenállást tanúsít a nő és férfi az egyes betegségekkel szemben. Általában a nő két esztendeig tovább él, mint a férfi s ezzel összhangban van az a körülmény, hogy sok betegségnek a nőnél enyhébb lefolyása van, mint a férfinél, így pél-dául a cukorbetegség a nőknél, természetesen az éltesebbeknél, mindig enyhébb alakban lép föl, mint a férfiaknál s a mostanság oly sokszor emle-l getett vakbélgyulladás sem bántja annyira a nőt, mint a férfit. A cukorbetegség enyhébb lefolyását a nő annak köszönheti, hogy az anyagszükséglete csekélyebb és így sokkal könnyebben alkalmazkod- hatik egy szigorúbb étrendhez, mint a férfi, aki- nek nagyobb a hajlandósága az alkoholizmusra és így inkább ki van téve a komplikációknak, főleg a cukorégésnek. Az előadás után vita keletkezett és Meyer György tanár rámutatott ennek során arra a statisztika által igazolt tényre, hogy a rákbetegségnek több nő, mint férfi áldozata van. Végül azzal érvelt, hogy a betegség a nőnél rendszerint azért enyhébb lefolyású, mert a férfi életmódja és napi munkája kedvezőtlenül befolyásolja azt. — Kis ártatlan. Az az ősrégi közmondás, hogy alkalom teszi a tolvajt, kivétel nélkül minden nép nyelvében megvan és ama közmondások közé tartozik, amelyek nem sántítanak egyik lábukra sem, mert az igazságot fejezik ki. A szerelemre vonatkoztatva szintén teljes mértékben megállja helyét. Sok szerelmes pár nem evezett a házasság részébe, hanem zátonyra került azért, mert a fiatal pár alkalmat adott egymásnak, hogy is mondjuk csak — elragadtatni magát a mámortól, amelybe rejt az a tudat, hogy együtt vagyunk szerelmesünkkel, négyszemközt, nem kell attól tartani, hogy valaki ránk nyitja az ajtót. A férfi mindig hamarább szeretné meglopni a mézet, mintsem szabad volna és ha a leányban hajlandóságot fedez fel, minden alkalmat megragad a tolvajlásra. Sőt nagyon sok férfi kizárólag csak erre utazik, s ha eléri célját, nem gondol többé a házasságra, holott azelőtt talán komoly szándékai voltak. Szinte ösztönszerűleg (sokszor tapasztalatból is) tudják ezt a mamák és ennélfogva nem bíznak a szerelmes párban még az eljegyzés után sem, hanem lehetőleg ott vannak mindig a nyakukon, legfölebb néhány csókot hagynak észrevétlenül megtörténni. Még soha nem ment füstbe házasság amiatt, hogy a leány, bármennyire szerelmes volt is udvarlójába, ennek ölelései elől húzódozott, mert régi dolog, hogy nem az odaadás, hanem a tartózkodás növeli a szenvedélyt. Íme, ezeket üzenjük önnek, kis ártatlan, aki arra nézve kér tőlünk véleményt, hogy meglephetné-e egyszer a vőlegényét ennek lakásán, minden kíséret nélkül, fiát meg mit? Hát nem olvas ön az újságban egyebet a Szerkesztői üzeneteknél? Nem olvasta például a mai esetet, hogy egy leány keresztüllőtte azt a férfit, aki házasságot ígért neki és ezzel az ígérettel felcsalta a lakására? Ott persze volt nagy mámor egy darabig, aztán a férfi megunta a leányt, pedig már eljegyezte menyaszszonyának. Ha nem ment volna fel hozzá, akkor az a férfi talán valósággal feleségül vette volna. Az alkalom tolvajt csinált, a tolvaj pedig többé nem becsületes ember, sőt az ilyen tolvaj már gazember. Kis ártatlan, nem fog ártani, ha ezt jól megjegyzi magának. — Szabadka és Budapest. Bosonló sajtóhiba volt, szőröl-botra helyett, ami különben a latin értelmezésből (a verbis ad verbera) kiérthető. — G. Lehetséges. — H. G. Panaszát közöljük „A közönség köréből'* című rovatban. — Gloria-kör. Arad. Hálás köszönet az elismerésért. — Autó és a szoprán. Forduljon a Magyar Automobil Club igazgatójához, Krisztinkovich Béla úrhoz, aki a szükséges szakkönyvek felett rendelkezik. A szerkesztői üzenetek arra valók, hogy olvasóinkat ügyesbajos dolgaikban tanácsosai, vagy felvilágosítással lássuk el, nem pedig arra, hogy valakinek hiányos szakismeretét pótoljuk. — H. A. Az orvosok szakmájába nem avatkozunk, ia az egyik orvoshoz nincs bizalma, forduljon másikhoz. — H. Gy. Csak születési és erkölcsi bizonyítványra van szükség, a kérvény a belügyminiszterhez címezve, a fővárosi tanácsnál adandó be. — R. S. Bizony van abban a levélben becsületsértés bőven, tehát jó lesz az ügyvéd. — Jöslyítóverdék. Az iparművészek iskolába (Budapest, IX., Kinizsi utca 31.) rendes növendéknek azt veszik föl, aki igazolja, hogy: a) tizenötödik életévét betöltötte; b) legalább négy polgári vagy középiskolai osztályt sikeresen végzett és a rajzban, vagy mintázásban némi gyakorlottsággal bír,esetleg a választott iparággal két évig gyakorlatilag foglalkozott; c) bírja szüleinek beleegyezését és lehetőleg azt is, hogy azok tanfolyamának végéig anyagi fentárlásáról és iskolai szükségleteiről gondoskodni fognak. A művészi iparnak ez idő szerint hat szakosztálya van, úgymint: a díszítő szobrászati, a díszítő festészeti, az ötvös és zománcozó, a fametsző, a rézmetsző és a lakásf berendező rajzolóknak és tervezőknek szakosztálya. Mindegyik szakosztályban az oktatás öt évig tart. A tanfolyam sikeres bevégzése után a rendes növendék végbizonyítványt kap, mely neki jogot ad a szakmája körébe tartozó, képesítéshez kötött iparágaknak űzésére, illetőleg az ipartörvény értelmében a megtanult iparág