Pesti Hírlap, 1909. december (31. évfolyam, 297-309. szám)

1909-12-16 / 297. szám

Budapest, 1909. U­T1. évf. 297. (11.007) BZám ______ Csütörtök, december 18. Előfizetési árak» Szerkesztőség­: Egész évre .... 28 k. — L x, emelet, Félévre.............14 , — , Pl Rt hová a lap szellemi részét Negyedévre^. . . 7 , — , ^ minden közlemény ia* Megjelenít hétfő kivételére! szétküldésére vonatkozó felé minden nap, szólal­ások intézendők. Budapest, Vádi­köntt 78. ... "".............. ’ ! ~ 1 " ‘ "..." Nincs indemnitás. Pénteken a Wekerle-kormány benyújt­ja az indemnitási javaslatot a képviselőház­ban. Ugyancsak pénteken audiencián jelenik meg a királynál Lukács László és gróf Khuen- Héderváry Károly. Ezzel eldőlt az indemnitás sorsa is. Ha eddig habozni lehetett még a felelő­sen, melyet az indemnitás megszavazásának kérdése provokált, Lukács és Khuen királyi kihallgatása épen a legjobbkor jött ahoz, hogy most már igazán vége szakadjon minden ha­logató, ingadozó, optimista politikának. Most már egészen világos az is, hogy a Wekerle-kormány csupán kényszerűségből vetette föl az indemnitás kérdését. Nevezete­sen a törvény azt parancsolja, hogy a kor­mány az indemnitási javaslatot a parlament elé terjeszsze. De a kormányra csak az a kö­telesség hárul, hogy a költségvetés provizóri­kus fentartására fölhatalmazást kérjen; hogy azt meg is kapja, arra, azt hiszszük, most már talán ő maga sem gondol komolyan. Egyetlen esetben lehetett volna beszélni arról, hogy a parlament indemnitást adjon, ha új választásra, a nemzet döntésének ide­jére kérték volna azt tőle. Lehet, hogy sokan, az utolsó óráig is a mérsékelt politika hívei, még az esetben is hajlandók lettek volna az indemnitás megszavazására, ha az indemni­tási javaslat beterjesztésével egyidejűleg vala­mely deklaráció, királyi kézirat biztosítékot nyújtott volna afelől, hogy az indemnitásra csupán a Wekerle-kormány számára, a ki­­rálylyal folytatandó tárgyalások idejére, te­hát a végleges királyi döntésig van szükség. E végsőkig opportunus politika hívei talán sikerrel tudták­ volna védeni amaz álláspon­tot, hogy ha az indemnitás nem tagadható meg attól a kormánytól, mely a nemzet dön­tésére akarja bízni a továbbiakat, úgy nem tagadható meg attól a kormánytól sem, mely viszont egy a nemzetnek kedves királyi döntés reményében kér rövid időre szóló fölhatal­mazást. Igaz ugyan, hogy a nemzet döntése csak három havi terminushoz van kötve, mi­vel a törvény parancsa szerint a föloszlatott parlament legkésőbb három hóra hívandó új­ra össze,­­ holott a királynak már sokkal, de sokkal hosszabb időt engedett a nemzet a töprengésre s a végleges elhatározásra. De, ismételjük, egy, a nemzetnek kedves királyi döntés reményében akadtak volna talán ele­gen, akik készek lettek volna rövid indemni­tásra is a király s a Wekerle-kormány további tárgyalásainak idejére. Most azonban? Most immár láthatjuk a körvonalait amai királyi döntésnek. Most egészen világossá vált az út, melyen a király a kibontakozást keresi. Most bizonyosak lehetünk afelől, hogy a királyi döntés, melyet várunk, nem olyan lesz, aminőt vártunk. Nem lesz többé a nem­zetnek kedves, remélt döntés. Lukácsot és Khuent hívja a király maga elé akkor, mikor a Wekerle-kormányt már fölhatalmazta az indemnitás beterjesztésére. Kinek a tanácsára hívja maga elé Lukácsot és Khuent? A Wekerle-kormány ezt nem ta­nácsolhatta a királynak. Nyilvánvaló, hogy a király, akinek ugyan alkotmányos rendünk szerint joga van miniszterein kívül mások tanácsát is meg­hallgatni, de soha sem miniszterei megkerü­lésével, miniszterei tanácsa nélkül, sőt elle­nére — nyilvánvaló, hogy a király, aki mégis így cselekszik, nincs többé bizalommal mi­niszterei irányában. Ha a Wekerle-kormány ezek után is indemnitást kér a parlamenttől, akkor ezt csak azért teszi, mert lemondását a király még mindig nem fogadta el , mert szigorúan a törvény betűihez tartja magát: nem akarja, hogy utódjai azzal vádolhassák, hogy ők az ex-lexért nem lehetnek felelősek, mert a Wekerle-kormány elmulasztotta kötelességét, nem terjesztette a parlament elé az indemni­tást, ők tehát mossák kezeiket. Nem, ezt a szívességet nem fogják meg­kapni az utódok. Nem fognak arra támasz­kodhatni, hogy az ő ex-lexben való utalvá­nyozásukért a múlt kormány a felelős, mely a parlamentnek nem adott módot arra, hogy az indemnitás fölött határozhasson. A We­kerle-kormány, ime, módot fog adni erre és akkor, mikor a király már Lukácscsal, Khuen­­nal tárgyal, semmi esetre sem fog bizalmi kérdést csinálni az indemnitásból. Semmi esetre sem fogja kívánni, hogy iránta való bizalomból adjon a parlament fölhatalmazást neki és ma, mikor úgy lehet, hogy holnap már mások fogják e fölhatalmazást kihasználni. Ezzel szemben pedig a parlament köte­lessége csak az, hogy az indemnitást megta­gadja, sőt hogy az újévtől való utalványozást egyenesen eltiltsa. Sajnos, a fonál újra meg­szakadt király és nemzet közt. A nemzet kény­telen kétélű jogával élni, meg kell tagadnia az indemnitást, az adószedést önmagától. Új előfizető, aki december 1-től vagy 15-ikétől egyszerre három hónapra küldi be az előfizetés díját (7 koronát), valamint az oly hónapos előfizető, aki negyedévre kiegészíti előfizetését, szintén díjtalanul és bérmentve kapja meg a Pesti Hírlap 1910. nagy képes naptárat, mely gazdag, mulattató és közhasznú tartalma mellett, az elmúlt év főbb eseményeit 36 oldalt kitevő sikerült képekben mutatja be. Egy holdas éjszakán, A kis tavacska sima tükrén jókedvű csí­­kor korcsolyázik. Hatalmas lökésekkel hajtja magát előre, éles cik­cakkokban. Egy cseppet se törődik vele, hogy keskeny, hosszúkás hul­lámfodrok támadnak sötétbarna teste nyo­mán. Őt nem bántja, hogy az üveglaphoz ha­sonló vízfelületet megzavarja szeszélyes játé­kával. Ő csak mulat, szökell, korcsolyázik. Örül a szabadságnak, az életnek, a neki óri­ásinak tetsző vízbirodalomnak. Azt hiszi, az ő játékát nézni hajolnak a parti bokrok a víz fölé. A környező datolya-pálmák is csak­­ érte vannak ott. Védeni az ő tavát széltől, vihar­tól, a sivatag homokfelhőitől. A sötétkék égről néhány csillag nézi ma­gát a víztükörben. A bolondos csíbor egyikről a másikra ugrál s roppantul örül, hogy az a néhány csillagkép vibrál, rezeg a támadó hul­­lámpásztákban. Azt hiszi, az ő erőteljes rú­gása ingatja helyeiken. Az éjszaka csendes, holdvilágos. A ha­talmas pályaakoronák közt játszadozva sikla­­nak a tó felé ezüstfehér sugarak. Egy-egy néha fészkében szerelmeskedő madár párra esik s megvilágítja őket. Ijedten húzódnak el egymástól a kis szárnyasok, ők csak diszkré­ten, az éj homálypalástjától védve szeretkez­nek. A fényes holdsugár zavarja őket. Szé­gyenüik magukat. A csíbor hirtelen megáll. Hosszú, széles árnyék támad körülötte. Boszankodva, kissé ijedten vizsgálja az elsötétült vizet. Majd dü­hösen néz a part irányába. Ki meri zavarni mulatozását? Az oázisnak nincsenek vadállatai, melyek az éj mindent elfedő homályában jöjjenek inni a kis tó friss vizéből. Barna, márványbőrű arab nők is csak nappal fürdenek a hűvösvizű kis tóban . . . Azokat nem is bánja. Azok jöhetnek. Játszani szokott velük. Combjaikhoz üti erős fejét s azok sikítva, kacagva ficánkolnak a ha­bokban. Elégedetlenül bukik a víz alá s pár tem­póval a szél felé löki magát. Egy kis fűszál hajlik le a partról. A hegye majdnem éri a vi­zet. Annak segítségével félig kiemeli magát a tóból. Meglepődve vizsgálja a parton állót. A homály erős ugyan, de az ő szemei jók. Karcsú, magas, szélesvállú férfi a csíkor megzavarója. Annak az árnyéka vetődik a vízre, megnagyobbodva. Aranygombos, égőpiros, testhez álló ka­bátot visel, meg sokráncú, térdnél összecsa­tolt, szoknyaszerű kék nadrágot. Lábain a sárga, puhabőrű, ezüsttel hímzett sarkantyús csizma, meg az oldalán függő keskeny, egye­nes kard, még inkább a fehér patyolat-turbán mutatja, hogy a férfi katonatiszt. A Ben-Zi­­reghi spahi-eskadron egyik hadnagya. A csíbor egy darabig csudálkozva nézi. Az ő nyugtalan, folyvást játszó, mozgó termé­szete nem tudja megérteni, miért áll az a tiszt olyan mozdulatlanul, mellén összefont ka­rokkal. A hold tovább halad az égen. Most már nem zárják el a kis tavacskától fényes suga­rait az irigy pálmafák. Megvilágítja­ a parton álló spahi­ hadnagyot is. A patyolat-turbánnak nincs ellenzője. A holdsugarak hozzáférhetnek árnyék nélkül , ahoz a szép, barna, szakállas férfi­ archoz. Az a szép férfi mozdulatlanul áll. Nagy,­­ puha nézésű szemei a tóban vibráló csillago­kat nézik. Azoknak a fénye visszatükrözik az ő szemeiben is. A bolondos csíbor még jobban kiemel­kedik a vízből. Hogyne! Nem tudja megérteni, miért rezzen össze az a nagy, erős, afrikai katona. Pedig csak a vállát érintette meg va­laki, aki zajtalanul hajtotta félre a pálma­bokrokat, hogy egészen melléje léphessen. Hozzá még, a tiszt megijesztője nő. És pedig szép. Óh, nagyon szép, tejbőrű, édes asszony. Ezt meg tudja állapítani az ugrifüles csíbor. Hisz’ annyiszor körülúszkálja a tóban fürdő arab nőket s megnézi jól arcaikat is, mikor néha a víz alá buknak. Erre az arcra is ráismer. Ez csak egye­dül szokott fürdeni. A déli órákban. Ismeri jól. A legszebb az összes asszonyok között, kik az ő tavában szokták lehűteni forró tagjaikat. Ez a Ben-Zireghi spahi­ ezredes felesége. Az ugrifüles csíkor irigykedve nézi, hogy az a szép hadnagy átöleli annak a szép asz­­szonynak a derekát, sőt meg is csókolja — hosszan, sokszor. Boszankodva mászik feljebb a hajlós fű­szálon, ő látni akar. Azok pedig leültek egyik pálmabokor mellé. A Pesti Hírlap mai száma 38 oldal.

Next