Pesti Hírlap, 1910. április (32. évfolyam, 77-84. szám)
1910-04-01 / 77. szám
Budapest, 1910. Péntek, április 1. XxXII. évf. 77. (11,090.) szs?m. Előfizetési árak: Egész évre .... 28 k. — Félévre.............14 „ — » Negyedévre • • • 7 „ — , Egy tóra..........2 „ 40 , Egyes szám ára 10 t. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Szerkesztőség: Budapest, Váci körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. T. előfizetőinket az előfizetési összegek mielőbb való szíves megküldésére kérjük, hogy lapunk folytatólagos küldése minden megszakítás nélkül történhessék. Horvát obostrukció. Mikor Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején gróf Khuen-Héderváry Károly Zágrábba vonult báni állásába — no, nem épen szép „bevonulás“ volt az, — akkor s később is, egész húsz esztendei bánsága folyamán Tisza-huszár volt a gúnyneve. Sajnos, ma Khuen politikai tehetségének kifejlesztésére Horvátországnál sokkal nagyobb területet választott: az egész magyar birodalmat. Igaz, hogy nagy segítségére van munkájában gróf Tisza István, a tulajdonképeni vezér, s Khuent ma jobbadán ugyanaz a minőség illeti meg Istvánnal szemben, mint egykor az apjával szemben: Tisza-huszár ő ma is, csak az a baj, hogy nem többé Horvátországban. Pedig oda még ma is inkább lett volna való, mindenesetre inkább, mint régi jó barátja, Tomasics, aki igaz, hogy jött, látott és győzött, de ebben a győzelemben az anyaország csak szégyenletes meghátrálást láthat a maga, a birodalom egységes, nagy érdekei szempontjából. Egy bán, akinek a beszéde horvát nyelven máskép fest, mint magyarul. Aki a több, mint négy évtizedes horvát csalafintaság hagyományaihoz tér vissza s mint ahogy magát az 1868-as magyar-horvát egyezményt is meghamisítva írták be a horvátok saját törvénykönyvükbe, olyan horvát beszédet tart a saborban, melyet nem lehet, nem szabad híven magyarra fordítani. Egy bán, akit szívesen fogad egész Horvátország ,s kell-e már ennél gyanúsabb valami? És ime, a nagy garral hirdetett horvát béke, amiért Khuennak némelyek már-már azt is készek voltak megbocsátani, hogy magyar miniszterelnök lett, a Tomasics nagy diadala mára meglehetősen elhalaványult. Tehát még ő sem, még azok a magyar államjogellenes theóriák sem, melyekre ellenfelei is meghajtották előtte zászlajukat, semmi sem elég ahoz, hogy Horvátországra tényleg állandó béke köszöntsön; nincs olyan engedmény, melyre ők még többet ne követelnének, nincs olyan béke, melyet ők újabb s újabb lázadással meg ne zavarnának. Már visszaállíttatott a horvát alkotmány s már terpeszkedik a saborban az uj obstrukció. Hol van tehát a Khuen-Tomasics érdeme? Hol a béke? A zavartalan törvényhozói munka? Melyre némelyek buzgó sietséggel mondták ki a szentenciát, hogy már csak azért is jó volt megbuknia a koalíciós kormánynak Magyarországon, mert bukása után a szerbhorvát koalícióval sikerült paktumot kötnie az új magyar miniszterelnöknek Tomasics révén?! Mellékes az, hogy Frankék obstrukcióját odalenn mi mozgatja. Az-e, hogy Tomasics csak a horvát-szerb koalíciónak adta be a derekát s nem sietett Frankóknak is juttatni a hatalomból. Avagy az-e, hogy az új horvát választójogi törvénytervezet tényleg a szerbekre nézve előnyösebb. Mondjuk, mellékes az obtsrukció mozgatója, szubjektív vagy objektív oka. A fő az, a tény az, hogy még Tomasicscsal szemben is obstruálnak odalenn, hogy tehát a koalíciós kormánynak volt igaza, mely a horvátoknak engedni nem akart s hogy ameddig elment velük szemben, az volt a végső határ, mert tovább menni azt jelenti, hogy a végtelenségig menni. Csak el kell olvasni egyszer a horvátországi lapokat, mily pompás egyöntetűséggel írnak legjobb esetben a magyar-horvát kiegyezés „revíziójáról“, a jelenleg fönnálló magyar-horvát „dualizmus“ szerencsére csak „provizórikus“ állapotáról. A bán „személyi quakni“ánt teljes szimpátiával vannak, mert elhízik neki, hogy nem tudatosan, csupán „öntud ” szolgálja a magyar érdeket s hogy este -bán temészetes szükségből marad meg egyelőre a magyar-horvát kiegyezés bázisán. De épen ezért, mert közel áll hozzájuk, anélkül, hogy teljesen, nyíltan a szakadás alapjára helyez a- önek, látnak személyében egyúttal veszélyt is; veszélyt, mert az alkotmány visszaállításával a nép ellenzéki öntudatát mintegy elaltatja. Magyar-horvát érdekközösséget nem ismernek odalenn, nyíltan bevallják s csak arra várnak, hogy erejük megnövekedtén a „rájuk kényszerített“ viszonyt megszakítsák. Ezért kell a népben állandóan ébrentartaniuk a szakadás gondolatát, hogy kellő pillanatban teljes függetlenségüket kivívják vagy pedig kedvező feltételekkel az osztrák birodalmi tanácsba lépjenek, hol szláv testvéreik máris többségben vannak. Szóról-szóra igy ir sajtójuk, igy beszélnek politikusaik s utóbbiak közt a különbség A milliók ura. Irta: EÖTVÖS KÁROLY. II. A népszínházi telek igen nagy volt, közel kétezer négyszögölnyi; — jól emlékszem, ezerhatszáz ötnél nagyobb. A főváros valami térszabályozás címén el akart belőle perelni vagy nyolcszáz ötet, talán valamivel többet vagy kevesebbet. A telek hátulsó oldala régi, falusi alkatú földszintes házzal be volt építve. Ez a ház most is úgy áll ott, mint hajdan, amikor építették, a múlt század első felében. A háznak volt szárnya is mind a két oldalon, de elöl a Kerepesi-utcára csak rongyos, foszladozó deszkakerítése volt. A terjedelmes udvar nagyobb része tele volt szeméttel, kocsikkal, talicskákkal, targoncákkal, kecskebakokkal s építési eszközök hatalmas gyűjteményével. Akkora és annyi óriási létrát, annyi deszkát, lécet, kecskebakot és habarcsos ládát sohase láttam egy csoportban. Valamennyi be volt festve cserbarnára, az öreg Kaszelik fényt űzött ebben, de valamennyit meglepte már a rothadás, foszlás, repedezés. Tűzre se volt már épen alkalmas. Természetesen lopta mindenki, aki hozzá férhetett. Kérdeztem a milliók urát, mi a manónak érzi azon az értékes helyen ezt a sok dibdált, rothadó, pudvásodó építési faszerszámot? Valamikor talán még építkezni akar? — Nem akarok én! — Hát miért nem adja el? — Azt már nem cselekszem. Boldogult édesapámról maradt örökség, őrzöm kegyelettel. — Mit érhet ez a szerdák? — Egyszer már ígértek érte száznyolcvanezer forintot. Hm! Akkor láttam először, hogy az egykori déli huszárkapitány nem nagyon szereti a pénzt. Vagy azért, mert nincs szüksége rá, vagy azért, mert úgy is sok van neki. Másként alig lehet érteni, hogy száznyolcvanezer forintot kutyába se vesz. Akkor előkelő pesti palotának volt ez az ára. Pedig ezenfelül még az a hatalmas udvarterület is hozott volna tisztes évenkénti jövedelmet, ha kiüresedik, ha okosan értékesítik s ha nem rothad rajta az a sok szemét és a száznyolcvanezer forint. A főváros megindította a kisajátítási pert. Nem törődött a déli kapitány kegyeleti érzésével, úgy se egyéb az üres ábrándozásnál, tárgytalan képzelődésnél. Felajánlott a telek négyszögöléért talán 120 vagy 150 forintot, a milliók ára ezzel szemben több mint 300 forintra tartott jogos igényt, akkor ily árban keltek a Népszínház és a nagykörút e vidékén a telkek. Megegyezni a szemközt álló felek nem tudtak, d e körül indult hát meg és folyt a per széles mederben nagy csomó ügyvéd, mérnök, becslő, építőművész közreműködésével. Nagy keservesen származott ugyan végre bírói ítélet is, de ezzel a milliók ura nem volt megelégedve. Az ítéletet nem tartotta alaposnak s igen kicsinynek vélte a vételárként meghatározott összeget. Elhatározta hát, tovább keresi a jogorvoslatot, de eddigi ügyvédeitől elveszi az ügyet, így hozta hozzám peres, vitás ügyét. Ekkor ismerkedtem meg vele. Egyéniségének szerény volta, műveltsége, mindig derült lelkiállapota, társalgásának nyugodt és tárgyias természete mindig kellemes volt rám nézve. Szívesen találkoztam vele mindenkor. Még véget nem érő jogtudományi fejtegetései se voltak rám nézve, ha volt időm, unalmasok. Elvégre a legmagasabb bíróság is hozott ítéletet, mely döntő lett. Nem biztam abban, hogy a döntés a milliók urának tetszésére lesz. Nem az én javaslatomra, nem is tudom, kinek tanácsára maga Kaszelik elment a legfelsőbb birákhoz informálni. Volt ezek közt nyers, szókimondó férfiú is, aki egyenesen ezt mondta neki: — Előre nem tudom, miként fogok szavazni, de azt megmondhatom, hogy én az alsó bíróságok ítéletével rokonszenvezek. Ön igen gazdag ember, úgy hírlik, sok milliója van és se felesége, se gyerekei, a főváros pedig nem gazdag s annak sok gyereke, sok szegénye, tehát ön nem vall kárt azzal, ha a főváros nem a legmagasabb áron veszi át telkét. Ez a szó nem volt ugyan bírói szó, nem is felelt meg mindenben a legmagasabb bíróság általános gyakorlati fölfogásának, de azért nem volt minden bölcseség nélkül való. De a milliók urát némileg mégis elkeserítette. Nekem azt mondá: — úgy látom, nem lesz kedvem a főváros szépitésére sokat áldoznom s telkeimre s avult házaim helyére diszes palotákat építenem. Mindent a régiben hagyok. Hiszen az érzület sem a fővárosnál, sem a legmagasabb bíróságnál nem barátságos irántam. Avult háza elég volt. Ott volt mindjárt a z í& Festi Hírlap mai száma 36 oldalé