Pesti Hírlap, 1910. május (32. évfolyam, 103-128. szám)

1910-05-01 / 103. szám

Budapest, 1910. Vasárnap, május L XXXII. évf. 103. CI022.) sz. Berkesstőség: Budapest, Váci-körút 79. X. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körut Ifj., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­­szólalások intézendők. Előfizetési árak: Egész évre .... 28 k. — f. Félévre.............14 , — , Negyedévre ... 7 , — , Egy hóra...........2­0 -10 , ügyes szám ára 10 t. Megjelenik hétfő kivételével­ minden nap. A Pesti Hírlap következő száma kedden — május 3-án — hajnalban jelenik meg. Fajok harca. rA föld tudósai kitaláltak oly szerszá­mot, am­elylyel Budapesten megfigyelhetik és megmérhetik a föld távoli rezgését és rengését. Leizmográfnak hívják ezt a műszert, mely a föld forrongását jelzi és papírra veti. Van azonban a népeknek is belső forron­gása. Szinte azt lehetne mondani, hogy van népeknek is rengése, nemcsak a földnek. S ezt alig figyeli valaki. A villamos drótok jelzik ugyan a különböző újságok távirataiban az apró jelenségeket, de csak kevesen veszik azt a fáradságot maguknak, hogy összefogó képet igyekezzenek csinálni a népek életéről, az em­berek forrongásáról is. Az egész földgömb tulajdonképen egy nagy hangyaboly, amelyben az emberek szor­galmasan dolgoznak, akárcsak a hangyák szá­zadokon át. A hangya­emberek gépiesen és bután végezték dolgukat, amit a sors rájuk mért. De egy idő óta megbomlott ez a nagy hangyaboly. Mintha csak valaki egy nagy bot­tal beletúrt volna. A régi rend megszűnt. A hangya­emberek nem hordják már a rájuk rótt terhet. Mozognak, zsibongnak, ide-oda szaladgálnak. Forr az emberáradat a föld­gömb különböző részein. Mert beleütöttek két nagy bottal. Az egyik a szocializmus furkós botja volt, a másik pedig a fajszeretet és nem­zeti szellem vasvillája. A szocializmus és a nemzeti eszme a leg­több helyen nem összeforrva, hanem külön­külön jelentkezett és sok helyen egymás ellen is fordul. De az kétségtelen dolog, hogy ez a két irányzat külön-külön forradalmakra ösztökéli a népeket. Ahol erősebb a civilizáció, ott az ember­rengést jelző seizmográf a szocializmus eszméi által előidézett zavarokról ad hírt. A nemzeti eszme, a fajszeretet, a faji összetartás ösztöne pedig ott idéz elő nagyobb társadalmi és poli­tikai rengéseket, ahol kevesebb a civilizáció. Ez a magyarázata annak, hogy amíg a művelt nyugaton erősebbek a szociális áram­latok, addig a keleten és délen, Ausztriában, Magyarországon és a Balkán félszigeten erő­sebbek a faji mozgalmak és nemzeti törekvések. A távíró jelentések például jelzik most, hogy a Balkán félsziget népei között forrongás van. Most az albánok mozognak és szeretnék lerázni a török igát, hogy önálló albán király­ságot csináljanak. Maga a mozgalom, mint külpolitikai esemény nem elsőrendű fontos­ságú, mert valószínűleg nagyon hamar el­nyomják, de mint jelenség, elsőrendű figyelmet érdemel. Mert jelzi a Balkán félsziget bizony­talan állapotát. S ez minket nagyon közelről érdekel. Általános emberi szempontból pedig jelzi az emberiségnek azt a modern irányza­tát, hogy minden népfaj kezd öntudatra ébred­ni és igyekszik nemzeti államot alkotni. Az emberek faji származásuk és nyel­vük szerint akarnak különálló államokká csoportosulni. Ez ennek a kornak legfőbb moz­gató eszméje. A fajok fejlődése, öntudatra éb­redése és harca, az anyanyelvhez való ragasz­kodása, a nemzeti kultúra iránti rajongás és a nemzeti állammá való tömörülés nemes és erős vágya vezeti, mozgatja és izgatja a leg­kisebb néptörzseket. Ez az újkor szelleme csinálta a legtöbb politikai zavart Ausztriában. Ez forgatta föl Magyarországon a politikai állapotokat. Ez iz­gatja Horvátországot most és kergeti harcba ellenünk. S ez az áramlat vonul végig az egész Balkán félszigeten. És hol a szerbek, hol a bol­gárok, hol az albánok mozgalmaiban nyilvá­nul meg. Elméleti szempontból természetesnek kell találni és nem is lehet hibáztatni az e fajta mozgalmakat. Bár sok helyen az apró fajok önállósági törekvései beleütköznek a fennálló törvényekbe és államrendbe. Nem lehet azon­ban teoretikusan eltagadni a népeknek azt a jogát, hogy a faj, nemzeti jelleg és nyelv sze­rint alakuljanak külön államokká. A polyglott államoknak nincsen sok létjogosultságuk a földön. Mert ezeknél valamely nyelvet vagy népfajt mindig el kell nyomni. És mintha még a civilizált nemzetek is éreznék a távol jövendő századok szelét, mely a térképen csupán egynyelvű, nemzeti államo­kat fog ismerni. Ezért igyekeznek néhol, mint például Németországban a legnagyobb erő­szakkal is beleolvasztani a különböző apró népfajokat az államfentartó fajba. Ezért bír politikai jogosultsággal az államfentartó ma­gyar fajnak az a törekvése is, hogy fajába és nyelvébe beolvaszsza a másnyelvű kisebb fa­jokat. Az emberiség életében is érvényesül a természetnek az az alapigazsága, hogy az erő­sebb és műveltebb marad fönn s a gyöngébb és értéktelenebb elpusztul, így történt ez az Vili. Henrik Vilmos. Az Elfi-Heim. A székváros villasorában,­­ahol a vagyo­nos patríciusok s a népes, angol kolónia tag­jai töltik a koratavaszi hónapokat, messze, már a Louisen­warte szomszédságában, csi­nos, egyemeletes nyaraló áll, melynek homlok­zatán ez a fölírás ragyog: Elsa-Heim. A nya­ralót egy költői lelkületű városi tanácsos épít­tette, de a szelíd, szőke nemzet, akinek nevéről a tuszkulánumot elkeresztelték, egy hirtelen tüdőgyuladás kegyetlenül elrabolta a harmatos rózsafák közül, ahol rövid ideig álmodozó ki­rálynőként bolyongott. A gyászba borult férj egy ideig azzal az ötlettel foglalkozott, hogy elköltözött hitvesét követni fogja a sír mélyébe; utóbb azonban meggondolta magát és kishir­­detést tett közzé, hogy a nyaralót, megfelelő összeg fejében, bérbeadni hajlandó. A lapon, melyben a hirdetés megjelent, még talán meg se száradt a nyomdafesték, mikor egy tisztes, borotváltképű öreg­úr állított be a városhá­zára, a tanácsos hivatalába. — Mennyit kér a villáért? — tudakolta a nyaraló tulajdonosától. Hosszabb eszmecsere után, miközben a lesújtott férj úgy alkudott, mir­t egy lókupec, az aggastyán kibérelte az épületet, még pedig —­így mondta — egy távoli rokona számára, akinek az orvosok a székváros klímáját aján­lották. A távoli rokon, mint utóbb kiderült, Eliane Reynold volt, a világhírű művésznő. Az újságok később megírták, hogy a nagy énekesnő a berlini orvosprofesszorok tanácsá­ra telepedett le a csöndes rezidenciában, mely a tengerhez való közelsége folytán Európának tudvalevőleg egyik legegészségesebb városa. Reynold asszony idegeit ugyanis túlságosan kifárasztotta legutóbbi, amerikai tournééja s az orvosok szigorúan ragaszkodtak ahoz a ti­lalmukhoz, hogy a művésznőnek féléven át tar­tózkodnia kell a nyilvános szerepléstől. Eliane Reynold tehát beköltözködött az Elsa-Heim-be, s mivel idegbetegsége, szeren­csére, nem fosztotta meg ruganyosságától és életkedvétől, egyáltalában nem gondolt arra, hogy aszkéta módjára tengődjék szomorú ma­gányában. A nyaraló souterrainjében francia szakács ütött tanyát — a kiváló férfiú előzete­sen a székváros bíboros-érsekének földi életét igyekezett megédesíteni — a verandán és az előszobákban inasok és szobaleányok sürgö­lődtek, sőt egy vidám és szeretetreméltó apache is ott lebzselt naphosszat a villa mögött . . . A fiatal, berlini chauffeur volt, aki részint a nagy 60 HP­-gépnek, részint a csinos komor­­náknak szentelte idejét és talentumát. A művésznőt, aki ártatlan bakfis­ kora óta talán egy pillanatra se vált meg Heller úr­tól, egy sajnálatos esemény arra kényszerítette, hogy az ura nélkül élvezze a nyugalom és a pi­henés óráit. A Kék griff éttermében, történt, hogy a kis karmester vacsora közben jóízűen felhajtott egy pohár bajor sört (ez volt a ze­nén kívül egyetlen szenvedélye), de mivel túlságosan mohón ivott, a sör hirtelen cigány­­útra tévedt s Heller kínosan köhögni kezdett. A művésznő aggódva és megdöbbent arccal te­kintett fulladozó urára. — Tudod, hogy nem­ tetszel nekem? — szólott később, mikor a karmester nagynehezen magához tért. — Mennyiben? —­. Egy idő óta gyakran köhögsz s az arcszíned is sápadtabb, mint rendesen. Azt hiszem, sürgős szükséged lenne rá, hogy ala­posan kipihendd magadat. — De hiszen húsz év óta talán most kö­högtem először! — kiáltott föl a kis muzsikus derűs arccal. Most is csak azért, mert egy korty sör a gégémbe került. A szép asszony azonban komolyan meg­rázta a fejét. — Heller, te egyáltalában nem törődsz az egészségeddel, — mondta rosszaló hangon. — Tudom, hogy acélból van a szervezeted, de a folytonos használat lassanként még az acélt is tönkreteszi. Szerencsére itt vagyok én, aki nem tűröm, hogy éreztem könnyelműen fölál­dozd magadat. Micsoda nap is van ma? — Csütörtök, — válaszolta kissé ostoba arccal a karmester. — Helyes, így még két napod van, hogy mindent bevásárolj és elintézz, mert most már szigorúan megparancsolom, hogy haladéktala­nul elutazz valahova. Még holnap gondoskod­ni fogsz hálókocsiról s vasárnap kora reggel vonatra ülsz, hogy Münchenen és Insbruckon át a Riviérára siess. Hat héten át pihenni és mulatni fogsz s addig nem mutatkozol előt­tem, amíg nyolc kilót nem híztál ... , Heller kétségbeesett mozdulatot tett. — Becsületszavamra mondom, hogy so­hase éreztem magam jobban, mint most, — szólott elkeseredve. — Ez épen a fixa ideád, szegény uracskám. A Festi Hírlap mai száma 80 oldal.­ ­

Next