Pesti Hírlap, 1910. szeptember (32. évfolyam, 208-233. szám)

1910-09-01 / 208. szám

Budapest, 1910, XXXII. évfolyam, 208. szám Csütörtök, szeptember 1 Előfizetési érák: Egész évre ... Félévre............ Negyedévre...7 Egy hóra........... 2­0­40„ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetések­re vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. Szerkesztőség: Budapest, Váci-körut 78. I. emelet. Telefon 26—46. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körut 78. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. A Balkán kis királya, Montenegró maradt utolsónak is, legki­sebbnek is a királyságra emelkedett balkáni fejedelemségek közül. De ebben az esetben csakugyan beválik az angol közmondás: last, not least. Utolsó, de nem a legcsekélyebb. Mert a megvídatlan hegyek közé zárt kis Monte­negró olyan régmúlt időkben is büszkélkedett független nemzeti létével, amikor még az ösz­­szes Balkán-tartományok és levantei országok a török pasalikok legszomorúbb sorsát nyög­ték. Alapjában nem is érti az ember, mi nye­reség van benne, ha olyan fejedelem, aki fél­százados uralmával jelentős történelmi alakká vált és országának nagy eredményeket vívott ki, a „gospodár“ címzés helyett a „kralj“ szó­val jelölteti méltóságát, holott ezzel sem nem­zetközi állása nem változik, sem fejedelmi ha­talomköre meg nem növekszik. De ez nyilván odatartozik az európai kultúrához, amelyre most már a fekete hegyek kemény harcosai­nak is vásni kezd a foguk. Az öreg Nikitának patriarchális ural­kodási módján ez a hangzatosabb cím alig fog változtatni, királyságának euró­pai szabása mellett is megmarad ősere­deti fejedelmi alaknak, népe törzsökösen nem­zeti urának. Most is kis konakja szabad tor­nácán intézi el bármelyik alattvalója ügyes­bajos dolgait és mikor katonái üdvözlik, végig­ölelgeti a közlegényeket is. Kitűnő katona, ki­tűnő diplomata, népének bölcse, főpapja, de még költője is, aki drámája révén még oly ritkafajta politikai sikerben is részesülhetett, hogy belgrádi ellenségei kifütyülték. Sokoldalú hivatottságából nem lehet kifelejteni azt sem, hogy tü­ndérszép leányoknak apja és mint ilyen, hatalmas vek szerzésében szinte ver­senytársává vált a boldogult dán királynak, akit „Európa apósának“ neveztek. Minden te­kintetben előrevitte, gazdagította országát és rászolgált arra, hogy jubiláns ünnepségén az­ ő marcona vitézei a hála és ragaszkodás tün­tetéseivel borítsák el. Mindez csak a kis Montenegró házi ügye volna és a királylyá avatás szertartása sok ölelkezésével, csókolkozásával, egyéb lokális színezetével épen intim cetinjei lakóinak járná meg. Van azonban más, az ünnepnek külső képében több olyan mozzanat is, melyek nemzetközi vonatkozásaikkal fölötte szemszú­­róan hatnak. Különösen Bécsben törülhetik utánuk szemeiket Nikita, akit, mint királyt, ezentúl I. Miklósnak neveznek, bizony a mai Európa egyik legjellemzetesebb személyisége, aki nem egy szált gombolyított le a kornak szövőszékén. Ahogy az ő ünneplése keretébe a többi uralkodók és népek beleilleszkednek, abból egyszerre éles vonásokkal kidomborodik Európa hatalmi alakulásainak képe, egy-egy erős sugár esik arra a rejtelmes útra is, amelyen a szövetségek és az ellentétek keresz­teződései a jövőt fejlesztik. Hogy a mi monarchiánknak az ünnepi diszemelésében csak annyi rész jutott ameny­­nyit uralkodónknak udvarias szerencsekivo­­nata jelent, ezen bizonyára nincs mit csodál­kozni. Még nagyon friss emlékezetben van az a magatartás, amelyet Nikita a bosnyák an­­nexióval szemben tanúsított Viszont azt a má­sik tényt, hogy az olasz királyi pár személyes részvételével különös fénybe vonta az idegen nemzeti ünnepet, lehet részben a rokoni gyön­gédség számlájára írni, de senki el nem vi­tathatja, hogy erkölcsi hatásaival, a népfan­tázia fölkeltésével az olasz politika ismeretes céljainak is nagy segítségére válhatik. Ám an­nál rikítóbb politikai tüntetésre használta fel a szép ünnepi alkalmat az orosz cár. Nemcsak, hogy a rokon orosz nagyhercegek személyes megjelenését fényes katonai és hajóhadkíséret fokozta fel a politikai jelentőség színvonalára, Miklós cár ezenfelül Nikitának, mint Oroszor­szág „örök szövetségesének“, a legritkább ki­tüntetést, az orosz tábornagyságot adományoz­ta, melléje fiainak is magas orosz katonai tisztségeket. Orosz tábornagyság! Ez már egé­szen más, mint a balkáni kis királyság. Keve­sebb is, több is, amint épen veszszük, de ez a rang adja meg Nikita igazi fiziognómiáját a Balkán mozgóképe között, ez teszi irigység tárgyává és emeli fölébe a Balkán többi kis királyainak. Időrend szerint úgy látszik, hogy az orosz cár az új Balkán-királyt tisztelte meg a legfőbb katonai ranggal. Valóságban úgy az a dolog, hogy a régi orosz katona­tábornok jutott király címhez. Mert az volt Nikita mindig, orosz vezér, Oroszország „örök szövetségese“. Az előbbi cár egy híressé vált felköszöntőjében „Oroszország egyetlen barátjának“ jelentette ki. A mostani cárnak nem kell oly igénytelenül nyilatkoznia, mert jóformán a kis királyokat vazallusainak tekintheti, ő neki Nikitát az ő örök szövetsé­­gesi hűségével csak jó például kell a többiek elé állítania. Ebben a kiemelésben nyilvánul a Balkán-politika legbensőbb rugója, egyfelől idegen erkölcsök világából. Japánról, különösen az oroszok felett ara­tott viágra szóló győzelem napjai óta, egy egész irodalom keletkezett, mely hivatva van, hogy velünk a rejtelmes szigetország különleges s a mieinktől annyira elütő erkölcseit megismer­tesse. Az e célt szolgáló irók legkiválóbbjai között is első helyet foglal el két angol : a tudós Chamberlain B. H. tanár s a bölcselkedő és a poéta tulajdonait magában egyesítő Laf­­cadio Hearn, kinél mélyebben a japánok lelki világába eddigelé talán egyetlen európai ember sem hatolt be. Igaz, hogy kevés embernek is jutott erre annyi alkalom, mint neki, ki a kumamotoi és kinsui felsőbb tanintézetekben az angol nyelv és irodalom professzora volt sok éven át, mely minőségében szüntelen érint­kezésben állott az érettebb japán ifjúsággal, a mikádó birodalmának jövendő­s részben je­lenlegi oszlopaival és támaszaival, kiken, ser­kentve a tudós érdeklődésétől, rend­szerint valóságos lelki vivisectiót végzett,­­hogy feltárja azokat az erőket, melyek ennek az érdekes népfajnak erkölcsi rugóit alkotják. A japánok érzelmi és gondolatvilágán két főmotívum uralkodik. Az egyik az erős nemzeti érzés, mely határtalan bűnszeretetet vált ki belőlük s mely arra ösztönzi őket, hogy a hazáért mindent, de mindent, habozás nélkül fel kell áldozni, ha a körülmények ezt így kívánják. Az oroszok elleni harcban tanúsított hősiességnek számtalan csodás eseteit csak í­gy tudjuk megérteni. Még el sem hangzott az első harci jel s máris kétszázezer önkéntes jelentkezett. Akiket hadi szolgálatra alkal­matlanoknak találtak, azoknak legnagyobb része öngyilkosságot követett el, nem tudván túlélni a szégyent és bánatot, hogy nem fog­hattak fegyvert hazájuk védelmére. Egy tüzér­tiszt és aznap betegedett meg, midőn ezrede a háborúba vonult. Az illető hihetetlen kínok között fölemelkedett fekhelyéről s miután elő­zőleg a császár képe előtt hódolt, kardjába dőlt. Egy gyalogsági százados a leghevesebb harc közepette rosszul lett, ugyannyira, hogy ájul­­tan vitték a tűz­vonal mögé, majd onnan a tábori kórházba. Néhány nappal később, midőn állapota már valamennyire javult, elvánszor­­gott ugyanazon helyre, hol rosszul lett s ott önkezével vetett véget életének. A következő levelet találták zsebében : „E helyen váratlan betegség arra kényszeritett, hogy megváljak századom vezetésétől, a harc folytatására kép­telenné téve. E gyalázatot soha sem volnék képes eltörölni s hogy becsületemet helyre­állítsam, meghalok s e levél szóljon helyet­tem." Egy Tokióban állomásozó hadnagy, öz­vegy ember, senkit sem talált, kinél öt esztendős kis leányát addigra elhelyezhette volna, mig ő az ellenség ellen küzd. Végre is megölte gyer­mekét s elvonult ezredével, mielőtt még bor­zalmas tette kitudódott volna. A harctéren azután ő is elesett. A régi japánok erkölcseire emlékeztet ez az eset, kik, mielőtt valamilyen reménytelen küzdelembe indultak, gyakran egész családjukat kiirtották, hogy három dol­got kitöröljenek emlékezetükből, mikre a csa­tatéren egyetlen harcosnak sem volt szabad gondolni : az otthont, szeretteiket s a saját testüket. így felvértezve bizonyosak voltak abban, hogy a „haláldüh“ órájában sem ke­gyelmet adni, sem igent kérni nem fognak. A japánok hazaszeretetével csak a csá­szárjuk iránt érzett mélységes szeretet és áhi­­tatos ragaszkodás vetekedhetik. Erre megható példa a következő eset, melyet Hearn mond el. Ismeretes az a merénylet, melyet a kilencvenes évek elején egy fanatikus, japáni a mostani cár, akkor még trónörökös ellen Japánban tett utazása alkalmával elkövetett s amely fáj­dalmas felháborodást keltett az egész ország­ban. Híre ment, hogy a vendégjog ily szörnyű megsértése nagyon megszomorította az ural­kodót. „Tenshi-sama go-shimpai." Az Ég fia fenséges gyászba honfit. S e birre elnémult minden zaj s helyét sajátságos csend és vala­mely megmagyarázhatatlan nyomott érzés vál­totta fel. Mint a nemzeti gyász napjaiban. A színházak, mulatóhelyek, kiállítások zárva vannak, sőt — horribile dictu ! — még a virág­­kereskedések is. A gésák negyedében elné­multak a vidám hangszerek, az előkelő szállo­dákban tompított hangon, suttogva társalognak a vendégek. A járókelők ajkáról eltűnt a mosoly, az utcán falragaszok hirdetik minden vigság­­nak bizonytalan időre való elnapolását. És mindez azért, mert a császár gyászol, szomor­­kodik. Messze a fővárostól, valahol a vidéken, vagyonos családnál szolgál egy fiatal cseléd­leány. Jukonak hívják s bár alárendelt hely­zetű, mégis előkelő ősöknek ivadéka. M­ikor a császár gyászáról értesül, mélységes babaiba merül, melynél csak azon óhaja és vágyakozása nagyobb, vajha elháríthatna minden szomo­rúságot az uralkodó fenséges személyétől. Álmatlan éjszakákon szüntelen ezen jár az esze. Mit adhatnék, kérdi ön önmagától, hogy a császár gyásza véget érjen. Egy belső hang A Festi Hírlap mai száma 44 oldal..

Next