Pesti Hírlap, 1910. október (32. évfolyam, 248-259. szám)
1910-10-18 / 248. szám
Budapest, 1910.,________________XXXII. évfolyam, 248. (11.247 ) szám.________________Kedi, október 18. Előfizetési érttk: Ss.rkesztése^ -Egész ^8 K—rt _ Budapest,^ Váci körut 7a minden tudnivaló a 32-ik Megjelenik' hétfő kbéteéves oldalon olvasható. • VAV'n-minden nap. Egri liberalizmus és újpesti igazság. Az elmúlt vasárnap három miniszteri beszédet is hozott. Egyiket Aehrenthal külügyminiszter mondta Bécsben; a másikat Zichy kultuszminiszter Egerben; a harmadikat pedig Székely igazságügyminiszter Újpesten. Súlyban bizonyára Aehrenthalnak az osztrák delegációban elmondott beszéde nyom a legtöbbet, de mert beszéde főtárgya, a szandzsákvasút, föltétlenül szóba fog kerülni még a magyar delegációban is, maradjunk inkább ma az itthoni miniszterifikcióknál, bárha ezek, megméretvén, meglehetősen könnyűeknek is fognak találtatni. Zichy miniszter eddig ese még semmiféle okot nem szolgáltatott arra, hogy politikai ellenfelei is ne a leglegálisabban kezeljék, amit különben ő maga is örömmel hangoztatott Egerben. Egész eddigi működése folyamán talán épen e legújabb beszéde az, mely élesebb kritikát hívna ki maga ellen, ha ... ha Zichy nem lett volna olyan bölcs, hogy beszédében, eleve villámhárítót állítson föl védelmére. Amit Zichy Egerben általán a képviselő kötelességéről s amit a maga politikai hitvallásáról, irányáról mondott: ezek nagyon is sebezhető pontjai beszédének. „A választókerület bizalma, szeretete s politikai ellenfeleinek legális előzékenysége azt teszi a képviselőnek kötelességévé, hogy pártérdek nélkül, egyesek pártpolitikai állására való tekintet nélkül szolgálja a választókerület érdekeit“, így a miniszter-képviselő. Ez lehet ugyan nyelvbotlás is s akkor semmi baj, de ép úgy lehet meggyőződés is, akkor már baj van, nagy baj, mert a képviselő kötelessége elsősorban az, hogy a nemzet érdekeit szolgálja s nem a választókerülete érdekeit — ezt minden politikai iskolakönyv is igy tanítja s ezt nem szabad elfelejtenie soha egy képviselőnek sem, kivált az olyan képviselőnek nem, akinek képviselősége mellé a király miniszterséget is adott s akinek igy a választókerület érdekeit szolgálni nagyon is könnyű kötelesség. Ugyancsak minden politikai iskolakönyvben található s elolvasható egy a liberalizmus és konzervativizmus közötti különbségeket fejtegető fejezet, mely e két politikai főelv közötti különbséget a legdurvább, legkézzelfoghatóbb módon úgy fejezi ki, hogy egyrészt mennél nagyobb, egyéni szabadság és másrészt az intézmények, az állam mennél nagyobb szabadsága, térfoglalása, lenyűgöző hatalma, az egyén életében, az egyénnel szemben. A miniszter Zichy, aki mint képviselő, a múltban konzervatív irányú politikát folytatott s ezt volt bátorsága mindig be is vallani, most ugyanily bátorsággal vallomást teszen új hitvallásáról, amit ő ideális liberalizmusnak nevez. Érti pedig alatta „a gondolatnak, az érzelmeknek és a szónak, az egyeseknek és az intézményeknek a szabadságát“. Látnivaló tehát, hogy ez az ideálisnak nevezett liberalizmus a valódi liberalizmus és konzervativizmus bizonyos vegyítéséből áll elő. Ez a kémiai összetétel azonban lehetetlen elméletben. A gyakorlat más. Az életben, a politikában, a politikai irányokban soha sem lehet éles választóvonalakat fölállítani; ott a legliberálisabb politikus is kénytelen olykor bizonyos téren konzervativizmusba átcsapni. Az élet más. Ott a tettek beszélnek. Ámde az elmélet is más s itt a kétszer-kettő mindig négy marad; itt nem lehet kényelmes kompromisszumokra lépni. Aki nem lép az elmélet terére, aki nem csinál magának újfajta liberalizmust, új szót, az nem is fog útvesztőkbe tévedni. Aki ellenben arról beszél, hogy az ő ajkán a liberalizmus nem frázis, az ne csináljon új frázisokat ideális liberalizmusokról. Elismerjük azonban mindezek után Zichyvel, hogy Magyarországon tényleg nagy hiba az, hogy a politikusokat itt egyes cselekedeteikből s egyes nyilatkozataikból szokták megítélni s nem pedig cselekedeteiknek s nyilatkozataiknak egész komplexumából. E villámhárítóval, melyet beszédében Zichy fölállított, tényleg ártalmatlanná teszi, elvezeti magáról a különben jóhiszemű kritika mennyköveit is. Nem fogjuk tehát őt egri nyilatkozataiból megítélni mi sem s várjuk a cselekedeteit. Székely miniszterrel szemben azonban már tovább illik mennünk, mert újpesti beszédében ő is tovább ment s tárcája keretein jóval tulmerészkedett. Ha Zichy miniszterben tisztelni tudtuk a bátorságot, melylyel régi konzervativizmusát félig, (csak félig) megtagadta s félig (csak félig) liberális hitvallásáról mert beszélni, akkor viszont Székely miniszterről meg kell állapítani, hogy újpesti beszéde, mint különben minden eddigi beszéde, korántsem volt bátor beszéd, csupáncsak vakmerő. S ez igen nagy különbség. Mert csak vakmerőség kell ahoz, hogy valaki azt mondja, hogy az új kormány politikája nem egyszerű folytatása az előző kormány politikájának (ez eddig igaz), az előző kormány politikájának, mely nem tudta megszerezni az országnak a rég várt nyugalmat (Ta ik Festi Hírlap mai száma 48 oldal. / A dohányzóban. A szép, derűs arcú, imponálóan nyugodt öregúr mennyei élvezettel füstölt a kaszinó angol börfauteuiljében, majd csodálkozva tekintett öccsére, aki a legnyugodtabb beszélgetés közben egyszerre felugrott helyéből: — Hova rohansz? — kérdezte kíváncsian. A fiatalember mentegetődző arcot vágott: — Megbocsátasz, kedves bátyám, úgy-e, ha most vagy két-három órára egyedül hagylak? Esti szakülésünk van a minisztériumban s a kegyelmes úr okvetlenül számit reám . . . De a színház foyerjében pontosan várni foglak . . . — Szóval gáláns kaland után jársz — bólintott csöndesen az öreg úr. — Mered tagadni, hogy asszony van a játékban? —Nem merem. — Akkor menj, isten hírével, úgyis hiába tartóztatnálak. De mielőtt a faképnél hagysz, eltaláljam, mire gondolsz? — Mire? — Arra gondolsz, hogy én az ötven évemmel keserves irigységgel nézek most a te virágzó huszonhét esztendődre s melankolikus szívvel emlékezem vissza a magam fiatalságára, amikor nekem is voltak még éjjeli szaktanácskozásaim. Igazam van? — A te gyönyörű és nemes fejeddel, bátyám, most is annyi kalandod lehet, amennyit csak akarsz . . . — Ne bókolj, mert én gorombaságot fesek mondani neked: azt mondom, hogy nem irigylem a fiatalságodat . . . Sőt, talán nem is cserélnék veled, ha bizonyos lennék benne, hogy mostani állapotom még negyven-ötven éven át nem változik meg. Hány órakor van a légyottod? — Nyolckor. — Ez esetben még van húsz percnyi időd s ez tökéletesen elég lesz, hogy különös elméletemet kifejtsem előtted. Ülj le és ne idegeskedj, jótállok, hogy nem fogsz lekésni arról a csókról, amelynek kedvéért most minden vén fecsegőt a pokolba kívánsz . . . A fiatal ríz udvariasan helyet foglalt, az öreg pedig kissé szánakozva, de mosolygós jóakarattal nézett végig rajta. Egy kis ideig derűsen tekintett maga elé, aztán így szólott: — Nem te vagy az egyetlen, aki azt hiszed, hogy mi, öregek, keserves féltékenységgel gondolunk a ti ragyogó fiatalságtokra. Ne rázd a fejed, te is csak azt hiszed, amit a többi: hogy az élet minden örömét csupán a ti számotokra tartogatja, és a mi sorsunk: szomorú merengés a múltakon s tétovázó pillantás a jövőbe, ahonnét, — hadd mondok egy stílszerű frázist — az elmúlás fagyos szellője lebeg hófehér fürtjeik felé . . . Édes fiam, bevallok neked valamit: én e múltakon csak hófúvásos, téli napokon merengek el, mikor pusztai tanyám körül farkasok vonítanék, az elmúlás fagyos szellőjénél pedig sokkal több gondot okoz nekem a nedves, őszi szellő, mely szunnyadó rheumámat minden esztendőben életre kelti. De a rheumám nem igen tart tovább egy hétnél s ha elmúlt, nincs az a fiatal legény, akivel a magam öreg életét elcserélném . . . Ne haragudj, ha egy goromba, kérdést intézek hozzád: mondd, mi az ördögöt irigyeljek rajtad? Ahogy itt ülsz és udvarias arccal hallgatod vénasszonyos fecsegésemet, míg titokban azon töröd a fejedet, hogyan szabadulhatnál meg tőlem minél előbb: én nem az öregek epés féltékenységével nézek reád, hanem a filozófus sajnálkozásával, aki látja, mily oktalanul és könnyelműen szórod világgá legdrágább kincseidet . . . Az élet a rohanó izgalmak sorozata, — mondjátok lihegveti, — az élet csöndes, derűs és tudatos kiélvezése minden jónak, mondjuk mosolyogva mi, akiket fiatalságtok hóbortos gőgjével lenéztek. Nézzük csak egy pillanatra ezt a te irigylésre méltó huszonhét évedet! Nagy és tekintélyes neved van, anyagi gondjaid soha se lesznek, negyven éves korodban méltóságos úrnak fog szólítani a legényed, úgy öltözködöl, mint az angol urak házának elnöke, az asszonyok szeretnek és jószívűek hozzád, — de nézz a lelked mélyére és valdld meg nekem: van-e mindebből igazi örömed? A kártya beteggé izgat, de kártyázol, a színházban föllélekzel, ha a függönyt lebocsátják, a zsúron akkor vagy a legboldogabb, ha az inas a kabátodat fölsegíti s a légyottjaidon elégsz a magad tüzében, mert csak csókolni tudsz, de ahoz már nem vagy eléggé bölcs, hogy a perc minden gyönyörűségét okosan és tudatosan kiélvezd. Fogadjunk, hogy fél órával a legtüzesebb csók után titokban már a kaszinói dohányzóra gondolsz, ahol jókedvű barátaid várakoznak reád! Az életnek, szegény barátom, te csak kontárja vagy. Művészei mi vagyunk, mi, öregek, akik ismerjük és kihasználjuk az értékeket, miket a’földi élvezetek képviselnek. És talán ..... ..........— —. „