Pesti Hírlap, 1910. december (32. évfolyam, 299-312. szám)

1910-12-18 / 301. szám

is 2 héttel a január elseji terminus előtt, feloszlat­ni is a Házat, újat is választani s az új Ház­nak a bankprovizóriumról is határoznia?! És Justhék, ime, mégis obstrukcióval fe­nyegetőznek. Pedig, ha többségben ők lenné­nek, egy pillanatig se habozhatnának a fö­lött, megadják-e a banknak a provizóriumot Mert itt nem bizalmi kérdésről van szó, nem arról, hogy a Khuen-kormánynak szíves­­séget tegyenek a provizórium megszavazásá­val. S ha a Khuen-kormánynak nem lenne holnapra többsége, igenis, ebből az a köteles­ség hárulna az ellenzékre, hogy megszavazza a provizóriumot — nem a kormánynak, ha­nem a banknak. Addig, míg a kormánynak többsége van, az ellenzék megteheti, hogy el­veihez ragaszkodva, ellene szavazzon a provi­zóriumnak; de nemcsak hogy nem szabad megakadályoznia a kormányjavaslat törvé­nyes határidőre való megszavazását, hanem, ismételjük, egyenesen a kormányjavaslat mel­lett kényszerülnének szavazni, ha a Khuen­­kormány történetesen többség fölött nem ren­delkeznék; aminthogy ha ők lennének több­ségben, ugyancsak meg kellene, hogy szavaz­zák a provizóriumot. A nemzetre appellálni nem akarhatnak egy hathetes bankprovizórium miatt. Ez ne­vetséges. A kormányt meg nem buktathatják, ha a többség leszavazását meg is akadályoz­zák. Az osztrák-magyar bankot se buktathat­ják meg. Kit akarnak hát megbuktatni — mert hiszen az obstrukció mögött mindig kell, hogy lappangjon valamely megbuktató szándék is, önmagukat akarják megbuktatni, mint­ha nem buktak volna úgyis elég nagyot már a választásokon. A kormánynak akarnak újabb örömet okozni. Csakhogy tovább is van. Mert az ő párt­­bajuktól, az ő pártszerencsétlenségüktől s a kormány örömétől még nem igen fájna a nemzet feje. Attól azonban már igen nagyon fájna, hogy a bankprovizórium megobstruá­­lásával micsoda nagy nemzeti értékeket ütné­nek pofon Justhék. A kormány kényszerhelyzetben van­, a banksza­badalmat ideiglenesen meg kell hosz­­szabbítani január elsejére. Megteszi alkotmá­nyos kötelességét: provizóriumot kér a tér­azt a meggyőződését fejezi ki, hogy légyottok­ra jár s a jövő perspektívájából már kibonta­kozik szeme előtt a jelenet, mikor Nagler Leót, mint sikkasztót, a detektívek elcipelik a rend­őrségre. E jóslat után mélységes hallgatásba merül, majd ezt mondja: — Hanem az bizonyos, hogy a fagylalt­zsinagóga nagyszerű volt! Élni, azt már tud­nak ezek a szélhámosok . . . vényhozástól az exlex elkerülésére. Ha a pro­vizórium megszavazását a kisebbség megaka­dályozza, ő vígan mossa kezeit s intézkedik, mert intézkednie kell, rendeleti uton. Ez az egy bizonyos, és ezen kívül még csak az, hogy parlamenti ellenállással a kisebbség nem csi­nálhatja meg azt az önálló bankot, melyet nem volt módjában megcsinálnia a király el­lenállása miatt akkor, mikor még többség volt. Igenis, lehetetlen azt el nem ismerni, hogy a kormány alkotmányos kötelességet tel­jesít a bankprovizóriumnak a Ház elé terjesz­tésével. Mikor kényszerhelyzetről, mikor csak egy eddigi állapot ideiglenes meghosszabbítá­sáról van szó , nem alkotmányromboló, nem­zetellenes tervek keresztülviteléről, akkor a suprema lex az, hogy ne legyen exlex. Végső szükség az, mikor a törvények hozója, a par­lament, törvényen kívüli állapotba kell, hogy kergesse az államot vagy annak intézményeit. Alkotmánybiztosíték az obstrukció, ha célja van, ha biztosítani, védeni akarja az alkot­mányt gaz támadások ellen egy olyan több­séggel szemben, melyet nem ismer el törvé­nyesnek, a nemzeti akarat hű kifejezőjének s ezért módot akar nyújtani a nemzetnek arra, hogy ítéletét korrigálja. De az, amit most Justhék terveznek, nem egyéb, mint ennek a komor időkben bevált, erős alkotmánybiztosí­­téknak, az obstrukciónak teljes lejáratása. A bankprovizórium megobstruálása nem hozza el a házfeloszlatást (attól talán Justhék ijed­nének meg a legjobban), nem buktatja meg a kormányt, nem buktatja meg a közös bankot s nem hozza el az önállót; a bankszabada­lom megobstruálásának egyetlen eredménye csak magának az obstrukciónak kompromittá­­lása lenne. Nevezzük hosszú vitának, nevezzük ob­strukciónak, mindegy. Aki megakadályozza, hogy január hó elsejéig a többség megszavaz­hassa a provizóriumot, az akarta az exlexet, az akarta a törvényen kívüli állapotot, min­den cél nélkül. Csak épen azért, hogy kimu­tassa: ő kevésbbé tiszteli a törvényt, a parla­mentarizmust, az alkotmányt, mint a kor­mány, mely a törvény, a parlamentarizmus, az alkotmány betűjének és szellemének paran­csára kéri a nemzet képviselőitől a bank-pro-Lili: Miért nem vesz be egy aszpirint? Albert: Délelőtt már ötöt bevettem az üz­letben. Lili: Öt aszpirint? Albert: Ötöt. Lili (gyöngéden végignézi, aztán elneveti magát): Fogadjunk, hogy nem is fáj a feje! Fogadjunk, hogy egészen más baja van! Az inas megjelenik s a párbeszéd né­hány pillanatra abbamarad, mert Albert, aki valami sajátságos respektust érez a merevtar­­tásu legény iránt, mindig zavart és méltósá­­gos hallgatásba burkolózik, ha a keskenyajku és sárgagombos arisztokrata — aki előttük az agglegény Vass bárónál szolgált — feltűnik az ebédlő ajtajában. Lili (miután az inas a kompótos tállal távozott): Vallja meg, drágám, hogy füllen­ted. Albert (egy gyermekágyban fekvő anya bágyadt mosolyával): Miért hazudnám, hogy a fejem fáj? Lili: Mert nem akarja megvallani az igazat. Mert nem akarja megvallani, hogy fölboszantották. Szegény kis uram, maga meg­szenved, ugy­e, a felesége nagyzolásáért? Albert (hallgat.) Lili: Magának nem a feje fáj, maga nem is vett be öt aszpirint, hanem magát szo­kás szerint halálra keserítették megint a hét­ezer koronás lakás, az inas, a négy nőcseléd, a mélyített fürdőszoba, a külön garderobe-helyi­­ség s az én drága toilette-jeim miatt, s megjó­solták, hogy a szegényházban fogja befejezni az életét. Eltaláltam a vizóriumok tehát kéri azt, két olyat, amelyet végső esetben akárhogy, de rendezni kell, mert január elsejéig most már talán Justhék se tudnák megcsinálni az önálló bankot,­­ azt pedig, amit Justh mond, hogy megad ő szíve­sen egy hathónapos provizóriumot is, ha az­után az önálló bankot felállítjuk, azt­­án ő maga is csak az osztrák-magyar bank ugra­tására mondta. Mert még ő is aligha tételez­heti fel az osztrák-magyar banktól, hogy egy hathónapos provizóriumot tőlünk, akik kény­szerhelyzetben vagyunk, elfogadjon,­­elvégre neki is van némi beleszólása abba, hogy mit kell elfogadnia, mit nem­ elfogadjon azzal a tudattal, hogy nekünk erre a hat hónapra most csak azért van szükségünk, mert azon­nal nem tudnék felállítani az önálló bankot. A kormány a bankprovizórium parla­menti elintézését kéri s ezzel lehetővé válik az, hogy ne legyen bank-exlex, hogy ne kelljen rendeleti úton intézkedni, amire már van pre­cedens is,­­ hogy tehát e törvényellenes pre­cedens mintegy kiküszöböltessék, elfelejtődjék, ne menjen át a gyakorlatba. A parlamentariz­mus legfőbb érdekéről van szó s akik most obstruálnak, azok feláldozzák ezt a legfőbb érdekeket semmiért, azoknak munkája nem érdemli meg még azt sem, hogy a célért ví­vott obstrukció, a parlamenti ellenállás neme­sebb nevével jelöljjük; azok nem is parlamenti ellenállást csinálnak, hanem parlamenti úton­állást. A főrendiházból. A főrendiház igazoló bizott­sága gróf Csekonics Endre elnöklésével ülést tar­tott. Molnár Viktor előadó javaslata alapján a bi­zottság a főrendek jegyzékének megfelelő rovatai­ból törölte báró Piret Lajos és Zelenka Pál püspök­ elhunyt főrendek neveit. Tudomásul vette a bizott­ság báró Hengelmüller László, Heinrich Gusztáv, báró Hatvany-Deutsch József, ifj. Lónyay Sándor és Ullmann Adolf főrendiházi tagokká történt ki­nevezéséről szóló miniszterelnöki átiratot és annak kapcsán a belügyminiszternek átiratát, melynek ér­telmében a királyi meghívó leveleket úgy a fentebb elsorolt öt kinevezett főrendiházi tag, mint a már korábban igazolt gróf Szirmay Sándor örökös jogú főrendiházi tag részére kieszközölték és kézbesítés végett az illetékes hatóságoknak megküldötték. A kultuszminiszter Budapesten. Gróf Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszter szomba­ton reggel Bécsből Szüllő Géza képviselő társasá­gában Budapestre érkezett. Lili (az ura ölébe ül, karját, melyet japán pongyolája mezítelenül hagy, bizalma­san az Albert nyaka köré fonja s bájos és finom arcocskájával kisbaba módjára hozzá simul. Ártatlanul): Megengedi? Albert (önkéntelenül átöleli a felesége derekát, még­pedig — nem lévén kellő gya­korlata az efajta gyöngédségekben — kissé brutálisabban, mint ahogy épen szükséges volna.) Lili (halkan fölsikolt): Vigyázzon, drá­gám, eltöri a derekamat. A frizurámat se tegye tönkre, mert ma délután nagy társaság lesz mamáéknál s azt akarom, hogy csinos­nak találjanak. (Látva, hogy Albert sértődött arcot vág.) Csacsi, este majd úgy összeborzol­hat, ahogy kedve tartja . . . (Komolyan.) Iga­zán annyira a szivére veszi, ha a szülői ok nélkül duzzognak? Annyira bántja magát, ha ezek az öreg emberek nem tudnak beleillesz­kedni a mi fiatal életünkbe? Albert (nem válaszol.) Lili: Nézze, édes fiam, magának nem szabad ám megfeledkeznie arról, hogy a szü­lei ötven évvel ezelőtt voltak fiatalok, akkor voltak fiatalok, amikor még az egyszerűség, a fényezett bútor, a családi asztal fölött szelíden világító petróleumlámpa, a félszázadig tartó fehérnemű s a három fogásból álló ebéd volt a polgári tisztesség szimbóluma. Ők ebben a milienben voltak boldogok, ez a puritán világ nőtt oda a lelkükhöz, az ízlésükhöz, a gondol­kodásukhoz,­­ nem is szabad hát csodálkozni rajta, hogy a mi idegen életünk megdöbbenti őket. Ez ép oly természetes, fiam, mint amil­yen természetes volna, hogy a kismartoni posta­ * Egy héttel később. Albert kissé zordonan és elkeseredve érkezik haza családi tűzhelyé­hez. Útközben édesanyjával találkozott, aki­hez az egyetlen fiú túlzott szeretetével ragasz­kodik s az öreg­asszony oly könnyes, részvevő és kétségbeesett pillantásokat vetett rá, mint­ha gyermekére kimondták volna a halálos íté­letet. Ez a találkozás még keserűbbé tette a fájdalmat, melyet az agyonkínzott Albert már napok óta érez. Apja hideg, gőgös és komikus megalázkodással bánik vele naphosszat az üz­letben. Mélyen hajlong előtte, a segédek je­lenlétében az iránt érdeklődik, vajon nem fog-e résztvenni a legközelebbi galamblövő-verse­­nyekben . Lilikét következetesen így emlegeti: „A fenséges asszony.“ Mindez már annyira kihozta sodrából az újdonsült férjet, hogy most némán, vértanu-ábrázattal foglal helyet az ebédlő asztalánál, mely — bár csak ketten ül­nek mellette — csak úgy ragyog az ezüsttől és a kristályüvegek sziporkázásától. UU (mikor az inas kimegy a szobá­ból): Nincs magának valami baja? Albert (sötéten): A fejem fáj. Reggel óta fáj a fejem. Azt hiszem, hogy leszakad a fe­Albert (hallgat) ! Pesti Hírlap Í&10. december 18., vasárnap.

Next