Pesti Hírlap, 1911. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1911-01-01 / 1. szám
Kérjük azokat a t. vidéki előfizetőinket, akiknek előfizetése december végével lejár, hogy előfizetésüket idejekorán szíveskedjenek megújítani, különben a lap megküldése kellemetlen megszakítást szenvedhet. A Pesti Hírlap következő száma kedden — január 3-án — hajnalban jelenik meg. Határponton. Az élet gyors rohanásában van egy pár „föltételes megállóhely.“ Ezek az ünnepnapok, amelyeken megpihenhetnek az emberek, föltéve, ha elég gazdagok arra, hogy nem kell még az ünepnapokat is végigdolgoznak. Ennyiben föltételes megállóhely az emberek tülekedésében az újévi ünnep is. Akik ráérnek gondolkozni, azok most visszapillantást vetnek a múltba, mérleget csinálnak az elmúlt esztendőről és reményeket szőnek az újhoz. Nevezzük hagyománynak vagy sablonnak, az mindegy, hódolnunk kell a szokásnak, hogy mérleget készítsünk mi is a politikában azon a határponton, amelyen múlt és jövendő ölelkeznek. Régi kalendáriumokban kisért még néha az az allegorikus kép, mely az elmúlt esztendőt rút vén banyának ábrázolja s az új évet az élet tavaszán mosolygó szép leány képében mutatja be. Az öreg kalendáriumok rajzolóinak a múltat illetőleg most valóban igazuk van. Nincs az a művészi fantázia, mely a múlt esztendőt szépnek tüntesse föl. Ha allen"' ’ is képben akarná a művész feltüntetni l egfölebb egy Hetérát rajzolhatna meg, dtu magit. Mert szeretve tisztelt nem„olan nagy többsége valóban eladta magát a múlt esztendőben. Hűtlenül elhagyta régi ideáljait. S a röpke perc, mely az 1910-et elválasztja az 1911-től, nem emelhet oly magas határfalat, hogy a múlt esztendő keserű tapasztalatából át ne szivárogjon a kétkedés és gyanú az újba. Az ünnepnapok s a parlamenti szünet vadászati „Schonzeit“-ot nyújtanak a minisztereknek. Nem bántjuk tehát őket, mert hiszen talán nem is volnánk igazságosak, ha őket okoznánk azért a nagy változásért, hogy a nemzet többsége letért arról a követelő politikáról, mely miatt elvesztettük a bécsi udvar kegyét Minden nemzet olyan kormányt kap, aminőt megérdemel. A nemzetnek szabadságában állott, hogy válaszszon. S hogya múlt esztendő választása mit jelent, azt tulajdonében a jövő esztendőben tudjuk meg, az 1910-iki választások árát előreláthatólag 1911- ben fogja megfizetni a nemzet. A személyi kérdés minket soha sem érdekelt A napi politika esélyeitől és előnyeitől távol állva s a közönség szeretettnek csendes „buen retiro“-jából nyugodtan szemlélve a történteket, mi nem az embereket sajnáljuk, akik elhullottak és nem azokat az embereket szidjuk, akik helyükbe jöttek. Ha emberek és pártok cserélődnek a hatalom polcán, ez a politikai váltógazdaság szempontjából s a javadalmak igazságosabb elosztása szempontjából talán koronként még örvendetes is. Mi csak azt sajnáljuk, hogy a személyi változással úgy eltűntek a fórumról azok a régi elvek, eszmék és programmok, amelyekért az egész nemzet még nemrég lángolt, mintha csak egy pusztító szélvihar söpörte volna el. S a letört irányzat, az elhagyott elvek és kidobott programmok helyébe nem jött olyan új, amely lelkesedésbe tudná hozni a nemzetet. Miniszterek, államférfiak, sőt egész politikai pártok ellehetnek nagy eszmék, magasra törő ideálok és országboldogító programmok nélkül. Sőt a politika futóversenyében rendesen azok érkeznek be elsőnek, kik minél csupaszabban szaladnak a cél felé s elvek, eszmék és programmok fölösleges terhével nem gátolják célhoz jutásukat. De maga a nagy nemzet nem lehet el eszmények nélkül. Ha magából a közönségből, az intelligenciából és a népből kiirtják az elvekhez, eszmékhez és programmokhoz való ragaszkodást és a nagy tömegekbe is beviszik a napi boldogító kufár szellemét, akkor nagyobb pusztítóan végeznek " Magyarországon, mint aminőt valaha olj tatárok műveltek. A népnek, szüksége van bálványokra, hogy valami t Sápadjon. A nemzet látóköréből nem szabad kiirtani a távoli célokat, amelyek felé törekedni kell,mert iskép haladni nem tud. Még ha a csalóka délibáb is az, amit a politika göröngyös útján vándorló * koldusnemzet a messze távolban lát/ ez is erőt ad neki az dóbadájához, a munkához, a szenvedések fíbílwnhoz. Lehet, hogy sok üres bálványt imádott a koalíció idejében a nemzet, de legalább volt az órabérekben tisztességes hit. Most azonban, hogy a letűnt esztendő az összes bálványokat ledöntötte, egyszersmind kipusztult maga a hit is. " Az új esztendő felpirkadó hajnalában tehát nem látunk magunk előtt egy szebb jövőt; nem reményekkel és vágyakkal indulunk neki ennek a jövendőnek, mert az új esztendő- A bal-utca. (Lübeck Albert házassága, Murány. Lübeckék az első évben még nem nyitották meg hivatalosan a házukat, de maguk a farsang derekán már sűrűen eljártak azokhoz a fantíliákhoz, akik Lilit lánykorában szívesenlátták. Nagleréknek rengeteg előkelő ismeretségük volt, a Lipótváros nagy diinasztái valamennyien személyes barátságban állottak a vezérigazgatóval és családjával, s a kis paloták, melyeket a milliomos Lübeck Albert eddig csak kívülről látott, a most sorra megnyíltak a Sas-utcai nagykereskedőfa előtt. Micsoda más világ volt ez, mint amelyben eddig az életét eltöltötte! Albert régebben is megfordult egy-egy vendégszeretői család körében, ahol beával, fagylalttal, apró süteményekkel és gyümölcscsel kínálták a vendégeket, s ahol a fiatalok éjfélutánig zongoráztak vagy tombolát játszottak, míg az öregebbek szivarozgatva csevegtek az üzleti ügyekről, — de milyen szegény és szánalmas kis mulatságok voltak ezek a mostaniakhoz képest! Az üveges palotácskák, melyekben még a kapubejárat és a lépcsőház is vastag szőnyegekkel volt kibélelve, a portások, akikhez hasonló alakokat eddig csak a régi Népszínház operettjeiben látott, a hallok, nyitott francia kandallóikkal, a frakkos urak és a mélyen decollerált asszonyok, akik diszkrét csöndben hullámzottak a fényes termekben, anélkül, hogy a háziakkal túlságosan foglalkoztak volna, a pálmás télikertek, ahová akárki zavartalanul félrevonulhatott, a pezsgő, a nagy szivarok, a csemegék, melyeknek a polgári származású halandó még a nevüket se tudta, a művészi előadások, melyekkel a finnyás vendégeket szórakoztatták, a notabilitások, akikről csak véletlenül tudódott ki, hogy micsoda félelmetes méltóságokat viselnek, — nemcsak milliomosok voltak köztük, hanem főrendiházi tagok, tudósok, nagyállású bírák, sőt aktív konzulok is, — mindez megszedhette és elkápráztatta az egyszerű Albertet, aki eddig csak barátságos ebédlői asztalok mellett ült, ahol jókedvűen hámozták az almát, ahol a teát kissé hangosabban szürcsölték, mint ahogy épen illett volna, s ahol éjfél felé már romlatlan őszinteséggel ásítottak, e szavakkal búcsúzva a háziasszonytól: „Teriegettél, most már ideje lesz ám, hogy holnapra eltegyük magunkat!“ A gazdag, jámbor és unalmas filiszterek világából, ahol eseménytelen fiatalkorát eltöltötte, a Sas-utcai Schlemil Péter most egyszerre idecsöppent a nagyzolók, az igazán előkelők, a cinikus hírességek, a szeretetreméltó kalandorok milienjébe, ahol nagyobb fényűzéssel éltek, mint a Mária-utcai palotákban, ahol az urak londoni clubtitkokról, montecarlói játékkalandokról, párizsi pletykákról beszélgettek, s ahol az asszonyok szinte kivétel nélkül úgy viselkedtek, mintha egy-egy főúri palotában pillantották volna meg valaha a napvilágot. Itt bezzeg nem volt szó a vásárcsarnoki árakról, a cselédek rosszaságáról, az olcsó szabónőkről, akiket az édesanyja esti társasága emlegetni szokott, mintha ezek a köznapi és alsórendű kérdések messze alattuk gomolyogtak votona a beláthatatlan világűrben. Az életnek csupa büszke és raffinált művésze találkozott itt össze, aki lelki közösséget affektált a kultúra ormán álló kiválasztottakkal, bár inkább csak üres külsőségek kapcsolták őket nyugati rokonaikhoz. Az urak itt a londoni clubférfiak divatja szerint öltözködtek, az asszonyok a párizsi mondaine-eket utánozták, s mindnyájan valami sajátságos nyelven beszéltek, melyet csak önmaguk értettek. Ha Albert, aki zavartan járt egyik teremből a másikba, néha mégis elszánta magát rá, hogy a száját felnyissa, gúnyos, jóakaró és elnéző pillantások fogadták, mint az abesszinai négert, aki az állatkertben mutogatja magát. Az aszszonyok szeliden és csodálkozva néztek rá, a férfiak pedig a vállára ütöttek és szivarral kínálták. És akármit mondott, valamennyien helyeslőleg bólogattak, anélkül, hogy érdemlegesen válaszoltak volna neki. . . . Albert, aki józan ész dolgában akárkivel bátran fölvehette a versenyt, csakhamar tisztába jött a maga helyzetével, s nem igen ambicionálta többé, hogy a megjegyzéseivel feltűnést keltsen. Békésen, türelemmel húzódott meg valamelyik sarokban (többnyire barátságos, öreg dámák mellett) áhítattal hallgatva a művészek előadását, s szelíden ballagott le a ruhatárba, ha Liliké a mulatságot megelégelte. Most már rezignáltan belenyugodott a gondolatba, hogy felesége, aki csodálatosan otthon érezte magát ebben a fen héjázó társaságban, egymaga mindkettőjük helyett is imponál. A fiatal asszonyt valósággal ünnepelték, még a rosszmájú cinikusok is néma tisztelettel tekintettek a szemébe, s megjegyzéseit, jókedvű kritikáit a felsőbbséget, lelkeket, megillető hódolattal fogadták. A jó hír, mely Nagler Lili intelli-