Pesti Hírlap, 1911. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1911-01-01 / 1. szám

o r csak kötelességei és terhei merednek elénk azső pillanatban. Annak a választási győzelemnek, amit Kimen olyan szerencsétlen szerencsével aratott, rögtön le akarja szűrni hasznát az uralkodóház. Meg sem várják, míg a tél hóleple alól a tavaszi verőfény kicsalja a zöld vetést, máris aratni akarnak. Meg kell szavaznunk Magyarország rovására és Ausztria hasznára a közös bankot és azt követeli tőlünk az udvar, hogy nemzeti elvünk minden érvényesülése nélkül adjunk több pénzt és több katonát a közös hadseregnek. És midőn mindent megadtunk az udvarnak és Ausztriának, de magunknak semmit se teremtettünk, akkor a király nevében kilátásba helyezi nekünk a trónörökös, hogy a magyar nemzet visszakapja régi prestige-ét. Az új esztendő végén koldusok leszünk, de meglesz az udvari prestige. Ezzel a vigasztaló tudattal indulunk neki az új esztendő küzdelmeinek. A helyzet. Egy esztendő. 1909. december 31-ikén fejtetőre volt állítva a politikai helyzet. A koalíciós kormány még hivatalban volt, de mint dezignált miniszterelnök már Lukács László szerepelt. A többséget névleg a Kossuth-párt és az alkotmánypárt kooperációja alkotta, de azért Lukács tárgyalásai a Justh-párttal folytak és hiúsultak meg. 1909. december 31-ikén tehát volt egy kormány, mely már nem volt kormány, volt egy többség, melyet nem lehetett többségnek tekinteni s volt egy kisebbség, amely szemben állott a koalíciós kormánynyal és úgy, mint minden készülő kísérlettel. Vagyis 1909. december 31-ikén teljes volt a zűrzavar és teljes volt a politikai felfordulás. Ma pedig, 1910. december 31-ikén, a boldog reményű 1911-iki esztendő küszöbén, gyönyörű rend áradozik szerteszét az országban. Van kormány és ez a kormány tényleg kormány, a Khuen-kabinet. Van többség és ez a többség tényleg többség, mégpedig gouvernementális, tehát mindenre kész többség és a neve: munkapárt. Épen csak ellenzék nincs. Ami van: a Kossuth-párt meg a Justh-párt, az is inkább egymás közt torzsalkodik. Szóval: 1910. december 31-ikén gyönyörű rend van az országban, kormány és többség egyaránt helyén van és elnémult az ellenzéki lárma és nem fenyeget újabb nemzeti küzdelem. Vagyis az 1911-iki esztendő első napsugara egy rendezett politikai viszonyok közt élő országra világít rá. De bármily szép, bármily nyugalmas a mai állapot a tavalyihoz képest, mégis-mégis szinte-szinte visszakívánja az ember a zűrzavart, a felfordulást, mert abból legalább remélni lehetett még egy kedvező kialakulást, amely meghozza a nemzet aspirációinak legalább némi teljesülését, — de a mai nagy rend, a mai gyönyörű rend rideg józansággal öli ki az ábrándos reménységek csiráit és a közel jövendő lapjait úgy tárja felénk, mint valami üzleti főkönyvet, melynek „Tartozik“ rovatában súlyos tételek szerepelnek, míg a „Követel“ rovat üresen tátong felénk. És ha visszatekintünk az elmúlt esztendőre és felidézzük a főbb események emlékeit: Lukács megbízatását és annak megszűnését, Khuen kabinetalakítását, a januári s februári vértelen parlamenti harcokat, melyek csatoója egy csúnya verekedésben éleződött ki. Leszaemlékezünk a választási készülődésekr, és a júniusi választásokra, melyek a koalíció vereségét és a munkapárt győzelmét eredményezték és ha visszaemlékezünk az új parlament rövid, de nem nagyon munkás működésére, amelyből egyedüli alkotásszámba a polgári perrendtartás vehető, akkor konstatálnunk kell, hogy az az elmúlt 1910-iki esztendő csak az alapvető munka esztendeje volt a kormány és pártja számára. Kiirtották először is a reménységek giz-gazát a polgárság lelkéből és helyébe beleültették a közömbösséget, az így megmunkált talajon aztán megkezdődhetik az 1911-iki esztendőben a nagy mű: a véderőreform parlamenti elintézése. A meginduló 1911-iki év a véderőreform esztendeje lesz. Ámbár a bankkérdés még parlamentárisan nincs elintézve, azért valójában ez a kérdés már idejét múlta és ami vita körülötte a Házban lesz, inkább csak a zászló becsületéért fog végigzajlani. Aztán következik a költségvetés tárgyalása, majd a véderőrefom. És ezzel tulajdonképen visszaérkezett a magyar politika ahoz a ponthoz, ahol már Széll Kálmán idejében tartott. Hét kemény esztendő kemény küzdelme esik közbe. És most fölvetődik a kérdés: Kárba vesz-e mindaz a sok harc és nemes törekvés? Ideális politikusok küzdelmes akarására végleg rákerül-e a meddőség bélyege? Vagy fújjuk meg újra a harci riadót és kezdjünk új küzdelmet számbeli erőben, erkölcsi tőkében megfogyatkozott ellenzéki csapattal? Avagy nyugodjék bele a nemzet és essünk túl a feltartóztathatatlan dolgokon, már csak azért is, mert feltartóztatásuk ebben az országban csak minden egyéb fejlődési és haladási lehetőséget tartóztat fel? Súlyos és felelősségteljes kérdések ezek és egymagukban is bizonyítják, hogy ez az elmúlt esztendő lehetett a tisztázódás esztendeje a rend felé, de egy nemzetnek aspirációja elvégre nem lehet az akármilyen rend, nem lehet a közömbösség rendje, egy nemzet törekvése csak a megelégedés rendjét áhítozhatja, ezt pedig nem hozta meg az 1910-iki esztendő és sajnos, aligha fogja meghozni az 1911-iki esztendő . . . gendája és okossága felől keringett, még megnövekedett azóta, hogy e gyönyörű leány a dúsgazdag Lübeck Albert feleségévé lett; ez a társaság ugyanis, — ha gőgösen le is nézte a milliomost — szívből kalapot emelt a milliók előtt, s a bölcseség netovábbjának tartotta, hogy egy fiatal teremtés a ködbevesző romantika helyett a vagyon és az anyagi jólét fedele alá húzódik. Ezek a léha skeptikusok bizonyosra vették, hogy Albert tehetetlen rabszolgájává lesz a feleségének, s teherhordó állat módjára fog végigcammogni az életen, míg Liliké ünnepelt királynőként szórja világgá a férje verejtékes kincseit . . . — Vajon megvolt-e valaha neki is a mag lánykori regénye? — kérdezte magától néha töprenkedve Lübeck Albert, míg a pódiumon egy-egy híres művésznő énekelni kezdett, s ő némán és elhagyatva állt a hullámzó sokaság között, mely a csillogó termeket betöltötte. Most, hogy a felesége körül lobogó lelkesedést látta, szinte lehetetlennek tartotta, hogy Lilikének is meg ne lett volna a maga kis bakfisregénye, s ilyenkor kutatva, kimeredt szemmel nézett körül a fiatal urak között, akik a kékszemű asszony körül lebzseltek. El lehetett-e képzelni, hogy ez a bájos teremtés lángra ne gyújtott volna valamennyi férfit, aki virágzó lánykorában ismerte? Albert néha reszketve vájta bele körmeit fauteuilje támlájába, s míg körülötte taps és éljenzés tombolt, kétségbeesve így szólott magában: — Bizonyos, hogy csupán a pénzemért jött hozzám, hiszen az utolsó vagyok mindazok között, akiket szépségével lángra gyújtott . . . Mi jogon merném azt hinni, hogy szerelemből lett a feleségem? . . . Káprázó szemmel nézte Győry bárót, aki nyugodt mosolylyal hajolt a felesége füléhez, aztán dideregve körültekintett a többiek között . . . Vajon melyiknek van hatalma hozzá, hogy ezt a derűs közömbösséget lángoló szenvedélylyé változtassa? . . . Ó, a férj, mindig higgadtnak és meggondoltnak találta a fiatal asszonyt, s mindaddig hiába leste a pillanatot, melyben az odaadás mámora csillog majd meg a Lilike kék szemében ... Oh igen, ő akárhányszor elveszítette már a nyugalmát és a józan eszét, s vágytól és szerelemtől részegen ölelte magához csábító és kívánatos feleségét; de Lilike még akkor is nyugodtan, öszszehúzott szemmel, sőt kissé csodálkozva tekintett rá, s akárhányszor mosolyogva így szólott hozzá: — Vigyázzon, drágám, mert mindjárt széttöri a derekamat ... Ne legyen ily izgatott, hiszen örökre a magáé vagyok . . . Vajon hol az a férfi, akinek csókjaival szemben ez az ironikus józanság a semmiségbe foszlanék? Albert, újra és újra töprenkedve nézett szét a felesége udvarlói között, majd egyszerre behunyta a szemét, míg a torka szinte összeszorult a fájdalomtól . . . Ha Lübeck Albert valami jó emberismerőhöz fordult volna azzal a kéréssel, hogy felesége jelleméről felvilágosítást adjon neki, alkalmasint ezt a különös választ kapja: — Nincs mit aggódnia; ez a finom terremtés sohase lesz képes arra, hogy egy érzéki fellobbanás áldozata legyen . . . Ha a szíve valamikor szerelemre gyulol, nem halandó ember lesz az, aki mámort és lelkesedést lop a szívébe. Szerelmessé csupán a művészetbe lesz, de elbukni a művészszel fog, aki testetlen ideálját megvalósítja előtte . . . Lübeckék február elején résztvettek azon a ragyogó házibálon, melyet eörsi Beer Emil, a milliomos konzervgyáros és Bolivia főkonzulja rendezett Bajza utcai palotájában. Ez a bál egyike volt azoknak a mulatságoknak, melyekről Budapest rimaparti része hónapokon át beszélni szokott. Beer nagyúri bőkezűséggel látta el a kiváltságosokat, akik házában megfordultak; itt lépett föl először Landi Camilla, itt ismerték meg a budapestiek Sauer Emilt, s csupán egy véletlen szeszélyen múlt, hogy Caruso is meg nem jelent a Bajza utcai szalonban . . . Ez volt az egyedüli polgári ház, ahol a főváros minden társadalmi rétege megfordult, a művészet, a politika tekintélyei ép úgy, mint a legősibb arisztokrácia férfitagjai; lipótvárosi vezérigazgatók mellett violataláros püspökök ültek, egyetemi tanárok csevegtek díszbe öltözött tábornokokkal, sőt maga az öreg Márkóy gróf, a főrendiházi klerikálisok vezére, is ellátogatott egyszer évenként a ragyogó termekbe, ahol ez éjszakán szinte megvalósult az egy okos, egy pásztor legendája ... Ez évben egy fiatal zongoraművész fellépése volt a híres házibál piece de resistance-n. Murány — így hívták a művészt — Budapesten végezte a zeneakadémiát, s pár éven át hihetetlen nélkülözések közt tengette életét a külvárosi bérkaszárnyákban. A jó isten tudja, hogyan került Berlinbe, s hogyan jutott el in testi Hírlap 1911. január 1., vasárnap. Belpolitikai hírek. A trónörökös Budapesten. Bécsi tudósítónk táviratozza. Egy itteni újság azt az érdekes hirt jelenti, hogy a trónörökös nemsokára ismét Budapestre érkezik s ezúttal hosszabb ideig fog a magyar fővárosban tartózkodni. A Ril'r Tagbt. budapesti levelezője állítólag teljesen mérvadó helyről megtudta, hogy a trónörökös a delegációk ülésezése alatt januárban,illetve február elején jön Budapestre s hosszabb ideig fog Budapesten tartózkodni. A trónörökös utazása ebben a pillanatban még nincs véglegesen eldöntve, de igen valószínű, hogy a fölvetett tervet meg is fogják valósítani. A trónörökös újabb budapesti utazásának eszméje még a delegációk megnyitása előtt fölmerült, amikor a királyt tudvalevőleg a trónörökös képviselte. Ezúttal a trónörökös nem a király képviseletében, hanem,z oldalán fog résztvenni azokon az udv népségeken, amelyeket a delegációk alatt rendeznek. A trónörökös alkalmasm résztvesz az udvari bálon is és budapesti tartózkodását főként arra fogja felhasználni, hogy megtekintse a főváros nevezetességeit és