Pesti Hírlap, 1911. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1911-03-01 / 51. szám
Budapest, 1911 ♦.♦inL évfolyam, 51. (11.362.) szám. Szerda, márciusi előfizetési Árak : rész évre...........28 K — 1 félévre...................1-1 „ — „ iegyedévre........... 7 „ — „ ragy hóra................. 2 „ 40 „ Egyes szám ára 10 f. fizdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó r minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható.Pesti Hírlap SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 78. L emelet. Telefon 20-45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78. Telefon 20—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Kultúrharc. A francia BriandA kormány lemondott. Megbuktatta ezt a néhai szocialistát a radikálisok energikus sarkukra állása, mert megelőtték azt a se hideg, se meleg, édeskés, tranigáló, megalkuvó politikát, amelyet Briand Alkalmazott a klerikálisokkal szemközt, különösen a kongregációs törvény alkalmazásábanés amelyben az idők folyamán egyre inkább a jobbfelé tolódott. A radikálisok, élükön az ősz kongregációnk Combes-bal, akit a reakciós humor némi gamines öngúnynyal ördögnek szokott rajzol- Sni, régen dolgoznak Briand megbuktatásán. • Hozzájuk csatlakozott az egykori társuk ellen való harcban a parlament szocialista képviselete és így sikerült a minapi szavazáson, amely a kormány által fölvetett bizalmi kérdés fölött folyt, a kormány többségét mindössze néhány szóra leszállítani. Briand jól tudta, hogy ez a néhány szó nem neki szólt, hanem szólt volna bármely hatalmon levő kormánynak és hogy az ő politikájának már többsége nincsen. Lemondott tehát. Lemondását levéllel kísérte, amelyben a maga mérsékelt politikáját dicséri, jóformán utólagos programmot ad éskeserű szemrehányásokat tesz a radikális ellenzéknek, amely nem bírta türelemmel ezt a smérsékelt irányt és a maga antiklerikális szellemének akar érvényt szerezni. Briand kormányzása a haladott Franciaországban úgy szociális, mint valláspolitikaiszempontból erősen konzervatív számba ment. Szociális konzervativizmusát a francia munkásszindikátusokkal szemben, amelyek az egész nemzeti termelést már-már forradalmi megrázkódtatások közé juttatták, az ország polgári közvéleménye és a törvényhozás szinte egyhangúan helyeselte. Másként volt azonban a valláspolitikával. Amikor Briand a kultusztárcát átvette, hogy az egyházról és államról és a kongregációkról szóló törvényt végrehajtsa, ez a nem előkelő külsejű politikus, aki csak nemrég mondott végleg búcsút a munkásgyűlések gőzös termeinek, rövid idő múltán bámulatosan népszerű lett klerikális és — ami Franciaországban egyet jelent — előkelő körökben. Valósággal ünnepelték. Briand ugyanis, akit a kongregációs és egyházi törvények végrehajtójául állítottak a helyére, meglepően lágykezűnek és kezelhetőnek bizonyult. A szerzetek és a pápa papjai megmenthették, ami menthető és megszűntek a templomokban és a templomok körül dúló civódások is. A radikális közvéleménynek egyelőre nem volt kifogása ez ellen a taktika ellen. A nagyján túl voltak már a harcnak, most már csak a végrehajtásról volt szó. Ám abban a mértékben, ahogy megenyhült a francia kormány egyházpolitikája, abban a mértékben lett újra agresszívebb és bátrabb a kongregációk és a francia klerikálisok Rómából vezényelt serege. Briand pedig egyre békésebb és engedékenyebb lett. Megesett vele is az a történet, amelyet Anatole France egyik legutóbbi regényében, talán épen Briandra gondolva ír le és amelyben egy szocialista képviselő, házassága révén, családi és társadalmi előkelő összeköttetéseiben klerikális befolyás alá kerül és végül, mint miniszter, radikális pozíciójából a klerikálisoknak tesz szolgálatokat . . . A kamara határozott radikális pártjai, látván Briandnak mindinkább jobbfelé fordult át, végül megbuktatták. Minthogy a radikálisok buktatták meg, nem hihető, hogy az annyira parlamentáris Franciaországban ennek a szélső radikális pártnak az újonan alakuló kormányban ne legyen vezető szerepe. Kormányra jut tehát ismét Franciaországban a támadva védekező antiklerikális irányzat. A Vatikán azzal a szavazással, amely Briandékat a lemondásra kényszerítette, ismét egy vereséget szenvedett. Hányadikat már az idén! Már szinte a hónapok sem múlnak el anélkül, hogy Rómát és a harcos egyházat valahol Európában vereség ne érje. Ezek a kudarcok azóta ismétlődnek oly különösen sűrűn egymásután, amióta X. Pius ül a pápák székében. Amióta a Vatikánban a spanyol és német jezsuiták fanatikus szava irányít és a pápa a világtól elvonatkozott szent naivitásban támad egyre-másra ott, ahol az egyház a gyöngébb. Ez az agresszív klerikalizmus, amely Pius és tanácsadói uralomra kerülte óta mindenfelé érvényesülni igyekszik, a legnagyobb szolgálatokat teszi a liberális gondolatnak és a haladásnak. A kormányok, az államok érthető okokból, támadni nem akarnak, de ha támadják őket, határozottan verik vissza a támadást és az egyszer fölidézett kultúrharcban igyekeznek minél hoszabb időre leszámolni, békét teremteni, Franciaországban épen úgy, mint ahogy nálunk most kezdődik, ez a kultúrharc a közoktatás körül folyt le. A francia közoktatás túlnyomóan a kongregációk kezében volt, sőt még részben van ma is és hogy a francia előkelőség és intelligencia szinte egészen reakciós, azt elsősorban a papi oktatás csinálta, aminek Furcsa emberek. 1. Mátéfi a fürdőhotel halljában naponta szembetalálkozott egy fiatal leánynyal. A leány egy sarokasztalnál ülve, rendszerint a francia és az angol lapokat bújta s valahányszor Mátéfic. második emeletről lefelé jövet átsétált a balhon, a leány mindannyiszor gúnyos, lenéző mosolylyal mérte végig. Mátéfit ez a nézésmódfelett ingerelte. Nem értette az okát és rosszkedvű lett tőle. Egyáltalán amióta ezen az előkelő nemzetközi fürdőhelyen, a rá nézve annyira idegen világban időzött, nem volt egy igazi, kellemes vidám napja sem. Valahogy nem tudta beletalálni magát a választékos milienbe, a társasági élet merev formáiba s gyakran, amint esténként szmokingosan lement a fürdőhotel koncerttermébe, ahol napról-napra a világ legelső művészei produkálták magukat, olyan érzése támadt, hogy ő hivatlanul tolakodott ebbe az előkelő körbe, amelynek gondolkodásmódja, nevelése, erkölcse, mind-mind olyan idegen előtte. Ilyenkor kétségbeesetten szólt oda különös barátjának, az írónak, akivel együtt indult a koncertre: — Talán fordulnánk vissza. — Ugyan miért? — Nem tudom. Azaz hogy . .. Az iró felkacagott: — Hja, akulturélettől való iszonyodás! Nem, nem, velem kell jönnöd. — De kérlek, mikor sehogysem találom bele magam. Ez a szmoking is. Nézd meg, kérlek, nincs valami baja? Az iró, Jávor, nevetett, furcsán nevetett. Mátéfit már ez is ingerelte. Aminthogy újabban lázadozott ez ellen a különös ember ellen. Tehetetlenül lázadozott, de nem tudta magát kiszabadítani a befolyása alól. Ez a Jávor nyárspolgári szemmel nézve nagyon furcsa úr volt A cinikus, léha, de rendkívül zseniális emberek közé tartozott, aki mint író elkövetett egy-két csodálatos művet, értékeset, előkelőt, telve az élet kiváltságos meglátásával, művészi megérzékítésével, de egyébként, inkább élt, mint dolgozott. Gyönyörűen, művésziesen élt, olyanformán, mint egy grand seigneur és mint egy cigány. Ehez az emberhez úgy jutott hozzá Mátéfi, a vidéki, nehéz gondolkodású és kissé parasztos fiatal úr, hogy valamikor egészen gyerekkorukban egy iskolába, sőt egy iskolapadba sodorta őket össze az élet A gyerekkori pajtásság aztán húsz év múltán, egyszer, véletlenül, egy vasúti kocsiban, újra megköttetett. Mátéfi, a vidéki földbirtokos ifjú, aki épen az időtájt lett teljesen a maga ura, nekiindult egy kicsit a világnak Nem tudta, hol kezdje, rábízta hát magát egy menetjegy-iroda körutazási programmjára. Svájcban járt a vonata, amikor kocsijába egy különös úriember lépett, aki az első üdvözlő szavak után szidni kezdte Svájcot, az örökös esőt, a világot, míg a második negyedórában viszont egekig magasztalta ugyancsak Svájcot, az esőt és a világot. Mátéfi, aki a megállapodott nézetek, felfogások és elvek szolid embere volt, nagyon furcsán nézett az idegenre, aki úgy látszik, észrevette az utitársa meglepődését, mert felkacagott Aztán bemutatkozott: — Jávor György! — Mátéfi földbirtokos! Az idegen erre újra nevetett s aztán nem minden gúny nélkül mondta: — De különös! Látja, uram, a mi kölcsönös bemutatkozásunk módjában valami érdekes tévedés van. Én csak annyit mondtam: Jávor György. Holott ez ostoba gőgre mutat. Utána kellett volna tennem: magyar író. Mert igazán nincs az orromra írva, hogy mi a foglalkozásom. Míg ön így mutatkozott be: Mátéfi földbirtokos, pedig ez már plevnázus, mert önről, még ha le is akarná tagadni, meglátszik a földbirtokos. Mátéfi nem volt tisztában vele, hogy mosolyognia kell, vagy megsértődnie ezen a megjegyzésen, de nem juthatott el a megállapításig, mert az idegen újra megszólalt: — Mátéfi . . . Mátéfi ... Ez a név egyébként emlékeztet engem egy iskolapajtásomra. Miklósnak hívták. — Engem is. — Az egri katholikus gimnáziumba járt — Én is. — Hiszen akkor ez te vagy! — kiáltott fel az író vidáman. — A kis, pufók, buta, kerekképű Mátéfi gyerek! Szervusz! — Kérem, én . . . — Jó, jó, persze nem tudod, hogy én ki vagyok. Más a nevem most, mint akkor, írói nevet használok. Jedniczki vagyok, a sárosi kölyök. Az osztály legnagyobb zsiványa. A Pesti Hírlap mai száma 40 oldal-