Pesti Hírlap, 1911. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1911-03-01 / 51. szám

A Gróf Batthyány Tivadar tiltakozik a tenge­részeti minisztérium felállításának még a gondo­lata ellen is. Határozati javaslatot terjeszt elő, amely szerint a delegáció az ipari részesedés dol­gában létrejött megállapodást tudomásul veszi s kimondja, hogy annak változatlan föntartásához ragaszkodik. — A kereskedelmi miniszter beszéde. — Hieronymi Károly kereskedelemügyi minisz­ter : Én azt hiszem, hogy ebben a kérdésben a két delegáció között nem lehet semmiféle véleményel­térés, hogy sem a magyar delegáció nem teheti azt rossz néven, ha az osztrák delegáció azt kívánja, hogy az ipari részesedés quótaszerű­leg történjék és viszont az osztrák delegációnak sincsen az előzmé­nyeken és megállapodásokon nyugvó olyan joga, amelynek alapján kétségbevonhatná Magyarország azon jogos igényét, hogy az ipari megrendeléseknél Magyarország a quóta arányában részesedjék. Né­zetem szerint a kérdés megítélésénél ebből kell ki­indulni és konstatálni kívánom azt, hogy az alap­kérdésre nézve semmiféle eltérés a két delegáció között nem lehet és nem szabad hogy legyen. Azok között az okok között, amelyek miatt a hadi­ten­gerészetnél nem tudtuk elérni a quótát egyik — megjegyzem, hogy nem az egyedüli — az volt, hogy Magyarország területén nem létezik olyan hajó­építő-gyár és hajóépítő-telep, amely a megkívánt hadihajókat előállítani képes lett volna. Ez a helyzet ma megváltozott. A magyar kormány meglehetős nagy áldozatokkal azt a hajó­gyárat, amely­ a magyar állam tulajdona, mert a tulajdon az államé, nem privát­ vállalat, amely bér­be­ van adva, a Danubius-gyárat egész helyesen ki­bővítette és képessé tette hadihajók építésére is. Mellesleg meg akarom jegyezni, hogy amikor a kormánynak azt a javaslatot tettem­, hogy a hajó­gyárat kiszélesítsük, nemcsak egyedül a haditen­gerészet megrendelései vezettek, mert én nem tar­tom helyesnek, hogy az összes hajózási vállalatok összes hajóikat eddig majdnem kizárólag Angliá­ban rendelték meg. Tudvalevő dolog, hogy az Ad­ria részvénytársaságnak hajói Angolországban ké­szült hajók. Ezt nem tartom helyesnek, sőt azt hi­szem, hogy priváthajók építésével is kell a gyárnak foglalkoznia, aminek üdvös következménye volna azon megrendelésekre nézve is, amelyeket a hadi­­tengerészet tett. Már most az­által, hogy a magyar kormány idejá után gondoskodott arról, hogy Fiumében is lehessen hadihajókat építeni, természetszerűleg új helyzet állott elő. Megszűnt az ok, ami miatt eleve le kellett­­mondani a tengerészeti ipari megrendelé­sek egy részéről. Ámde az a feladat, hogy Magyar­­ország a hadihajók megrendelésénél a quótaszerű arányhoz jusson, amint­ ezt mindjárt az első tanács­kozások alkalmával konstatáltuk, nem olyan egy­szerű, mert a hajókat semmiképen sem tudtuk úgy felosztani, hogy ezen hajófelosztásból Magyaror­szág is, Ausztria is a maga quótaszerű részesedésé­ben participiáljon. Nem mindig azért, mert min­den egyes hajónál, épüljön az akár Ausztriában, akár Magyarországon, vannak olyan egyes részek, amelyek csak a másik állam területén állhatnak elő. Ismeretes dolog, hogy azoknál a hajóknál, ame­lyek Magyarországon fognak épülni, a páncélok és az ágyuk, szóval a tüzérségi fölszerelés nagy ré­sze, csakis Ausztriában lesz előállítható, ha csak külföldre nem mennénk, mert sem olyan gyár, amely hajópáncélokat készítene, sem pedig olyan, amely nagy kaliberű acélágyukat készítene, Ma­gyarországon nincs. De vice versa is áll a dolog, úgy, hogy az Ausztriában épülő hajók egyes részei csak Magyarországon állíttatnak elő, így például igen jelentékeny acélöntvényeink vannak, amelyek az Ausztriában épülő hajónak alkatrészeit képezik. Ezekre csak magyarországi gyár van­­ bevezetve. Nem lehetett tehát ezen quótaszerű felosztást úgy végrehajtani, hogy mondjuk, egy dreadnought épül Ausztriában, ez kerül 60 millióba, a másik készül Magyarországon, ez is kerül 60 millióba, hanem számítani kellett, hogy annál a hajónál, amely Ausztriában épül, minő alkatrészek azok, amelyek Magyarországból jönnek és viszont annál a hajó­nál, amely Magyarországban épült, minő alkatré­szek fordulnak elő, amelyek Ausztriából jönnek. Nehéz és hosszú tanácskozás után sikerült ezen felosztást létrehozni, amely 1911. január 21-én létrejött. Én nekem kötelességem ezen alka­lommal újra hangsúlyozni, hogy a haditengerészet vezetője részéről a lehető legnagyobb objektivitás­sal találkoztam. Arra nézve, hogy az osztrák delegáció ezt a megállapodást nehezményezi és hogy vajon minő visszahatással lesz én reám és a magyar kormány­ra, egész határozottsággal kijelentem, hogy én attól a megállapodástól a dolog természete szerint nem térhetek el, mert rám nézve az a versus regens, hogy Magyarország a tengerészete által ipari meg­rendelésekben minden­esetre quótaszerűleg része­­síttessék. Hiszen hosszú tanácskozás után tudtunk arra az eredményre jutni, amelynek, még egyszer ismétlem, egészen objektív alapon az volt a célja, hogy Magyarország quótaszerűen részesíttessék ezekben a megrendelésekben. Nem is találok sem­miféle indokot a megállapodás elől való eltérésre, mert akárhogy fogjuk azt megcsinálni, — tegyük fel­ül, hogy a január 31-iki megállapodásokat mó­dosítani akarnék — mindig oda fogunk jutni, hogy a hajókkal nem tudjuk a quótát helyreállítani, ha­nem hogy a hajók építési költségeit is azon a komplikált módon kell számítanunk, hogy minden egyes hajónak az egyes alkatrészei nem abból az államból származnak, ahol azon hajók épültek, ha­nem máshonnan. Minthogy tehát hajókkal a quóta helyreállítása lehetetlen, m­ás hajók fölsze­reléséhez tartozó iparágakban kell kiegészítést ke­resni. ■­­Ha akkor, midőn azokat a megállapodásokat létesítettük, a haditengerészet vezetője abban a meggyőződésben lett volna, hogy több hajónak a fiumei hajógyárba való utalásával egyenlítsük ki a quótát, ennek nagyon örültem volna, mert sokkal szívesebben venném, hogyha Magyarországon több hajó építtetnék és pl kevesebb löveg rendeltetnék meg, mert a hajó magasabb ipari egység, mint a löveg. Ha több hajó utaltatik oda, akkor igenis ezeket a kiegyenlítő megrendeléseket redukálni le­het, de attól az egy régens princípiumtól, hogy Magyarországnak mindig a quóta arányában kell részesülnie, nem térhetek el, mert kötelességet mu­lasztanék a saját reszortom szempontjából és egye­nes ellentétbe jutnék azon határozatokkal és meg­állapodásokkal, amelyekre Chorin Ferenc is utalt és amelyekre nekem is volt szerencsém hivatkozni. Azt feltételezni, hogy az a megállapodás, amelyet mi létesítettünk és amely körülbelül öt-hat esztendőre terjed és 113 milliónyi megrendelést foglal magában, az öt esztendőn keresztül mindig változatlanul fentartható legyen, ez, méltóztassék tudomásul venni, illúzió. Megmondom miért. Hi­szen ezen megállapodásban a dolog természete sze­rint csak előirányzatok vannak, bizonyos munkák bizonyos összeggel vannak felvéve és ezek a mun­kák a megrendelés alkalmával esetleg többe vagy kevesebbe fognak kerülni. Ha tehát én vagy az én utódom ragaszkodnánk ahoz, hogy mindig csak azok a munkák rendeltessenek meg, akkor épen a princípium ellen vétenénk. Méltóztassék azt venni, hogy ha az a hajó többe kerül, akkor a többi kiegészítő megrendelé­seket szaporítani kell, ha a főszempontot, a quóta­szerű részesedést, tartjuk szem előtt. Ha azonban a hajó többe kerül, akkor jogosan fogja kívánni az osztrák ipar, hogy kevesebb legyen az a kiegészítő megrendelés lövegben, vagy másban. Tehát úgy fogni fel ezen megállapodást, hogy ez a hat esz­tendőn keresztül szó szerinti értelemben az utolsó betűig végre fog hajtatni, teljesen lehetetlen. Min­dig azt kell szem előtt tartani és attól az elvtől nem lehet eltérni, hogy Magyarországnak quóta­szerűleg kell részesednie.­­Ennek a körvonalai vannak lefektetve a ja­nuár 31-iki jegyzőkönyvben, ehez ragaszkodnunk is kell és remélem, hogy utódom is ragaszkodni fog ahoz, de azért az idők folyamán a megrendelé­sek tényleges számbavételével bizonyos eltolódások mindenesetre lesznek. Ezen eltolódásokra nézve is az én teljes meggyőződésem szerint mindazok a kérdések, amelyek ebből fölmerülhetnek, csak köz­tem és a haditengerészet vezetője között inérhetők el (Élénk helyeslés), harmadik faktornak abba bele­szólása nincsen. Ennélfogva én azt hiszem, hogy Batthyány Tivadar határozati javaslata felesleges. Ezért ajánlom a 1. országos bizottságnak, hogy azt mellőzze is, mert az imént általam kifejtettek­nél fogva még félreértésekre adhatna okot a ho­zandó határozat, amennyiben a január 31-iki meg­állapodást abszolúte fixírozni akarja, pedig az ál­talam kifejtettek alapján, azt hiszem, hogy minden apró részletében nem lehetséges. És itt újra és újra visszatérek ahoz, hogy an­nak a megállapodásnak a célja az volt, hogy Ma­gyarországnak a tengerészeti megrendeléseknél tel­jes quótaszerű részesedést kell biztosítani. Ez ab­ban a jegyzőkönyvben ki van mondva, ehez a prin­cípiumhoz én ragaszkodom, nem is térhetek el attól, nemcsak saját reszortbeli kötelességemnél fogva, hanem azon számos határozati javaslatnál fogva sem, amelyet a delegáció méltóztatott elfo­gadni és azon álláspontnál fogva, amelyet ebben a kérdésben én is mindig elfoglaltam. Ennélfogva, azt hiszem, hogy amennyiben is én itt nyilvánosan kijelentem ezt és nincsen okom abban kételkedni, hogy az utódom is hasonló meggyőződésen lesz, en­nek az országos határozatnak meghozatala nem szükséges. Azt volnék tehát bátor javasolni, mint­hogy attól félek, hogy ilyen határozat félreértések­re is alkalmat adna, méltóztassék ezt a határozati javaslatot mellőzni. (Élénk helyeslés.) — Én? Dehogy! Ma reggel ismerked­tem meg vele. A te kedvedért. ——— De hisz az lehetetlen. — Miért? — Hát ahogy ti egymással beszéltek . . . Az Udvariatlan, goromba hatig! Így kiábrán­dult házaspárok sem diskurálnak egymással húsz évi házasság után. Jávor a maga kellemetlen, gúnyos mód­ján felkacagott: — Na, te naiv őslény vagy, Miklós! Hát mit gondolsz, hogy beszélgessünk? Bókokat mondjunk egymásnak, mikor mást gondo­lunk? — Már bocsáss meg, nővel szemben . . . — Lár­lári! No, férfi, mindegy! Csak­ a középkori elavult felfogás diktál holmi állova­gi­a­sssá­got a nővel szemben. Ma már erről szó sem lehet. Ha a nő egyenjogúságot követel po­litikai és szociális téren, akkor nem lehet ré­sze ilyen hamis kiváltságokban sem. — Jó, jó, de hiszen olyan goromba han­got, amilyenen ti diskuráltatok, még férfiak sem engednek meg maguknak egymással szemben .• A magatokfajta férfiak nem! Mert ti többre tartjátok az üres udvariassági formá­kat, mint a gondolatok őszinteségét. Hanem mi, kulturlények! Mi nem habozunk kimon­dani a gondolatainkat. Úgy mondjuk el, ahogy frissen, őszintén, leplezetlenül kikerülnek a te­remtés műhelyéből. Azt mondják rólunk e­miatt, hogy durva a hangunk, hogy erkölcste­lenek vagyunk. Nem igaz. Mi őszinték va­gyunk, mert utáljuk a kendőzött szavakat, a hazug frázisokat. A világ mennyi szép, mű­vészi alkotást vesztett el a miatt, mert a mű­vészt feszélyezték az ostoba erkölcsi törvények . . . Eh! Különben mit magyarázom én ezt neked? Jávor elhallgatott. Valami mély megve­tés rajzolódott ki a szája szélére és szótlanul kanalazta tovább a teáját, Mátéfi fejében úgy robogtak végig ezek a különös szavak, mintha nehéz ágyutalpak lettek volna. Határozottan rosszul érezte ma­gát és titokban megérlelődött benne az a szán­dék, hogy hamarosan elmenekül innen a Já­vor társaságából, a rá nézve annyira idegen, ködös világból. Annál is inkább, mert most már helyzetének elviselhetetlenségét növelte az a különös lány is, aki, úgy látszik, gúnyos szellemeskedése céltáblájának szánta őt. Törte a fejét, hogy milyen módon sza­badulhatna innen. Végre is egy hét múlva táv­iratot küldött az inspektorának, amelyben el­rendelte, hogy sürgős sürgönyben szólítsa őt haza. Harmadnapra megérkezett az inspektor­­sürgönye. Mátéfi átsétált vele a Jávor szobá­jába. — Gazdasági dolgokban haza citálnak! — mondta sajnálkozva. — El kell búcsúznunk! Jávor szemébe nevetett: — Te szamár, hát azt hiszed, hogy nem látok a hegyedbe? — Hogy-hogy? — hüledezett Mátéfi. —• Ezt a táviratot te küldetted magad­nak! No, de rendben van. Ha menni akarsz, hát menj, Isten hírével! Hogy a te közmondá­saiddal feleljek: kutyából nem lesz szalonna! Mátéfi összepakkolt és bucsúzóra még egyszer kezet szorított különös barátjával — Életemnek nagyon érdekes fejezete volt, amelyet körödben töltöttem! — mondta az elutazás fölötti örömében könnyű lélekkel. Jávor megvetően mosolygott, aztán közömbös hangon jelentette ki: — Igaz, tudtodra kell adnom, hogy rám nézve sem múlt el esemény­ nélkül ez az­ itt időzés. — Hogy-hogy? — Feleségül veszem Máriáimét! Mátéfit annyira meglepte ez a hír, hogy megfeledkezve magáról, önkéntelenül elszólta magát: — Ez lehetetlen! Jávor nevetett: — Ugyan miért? Mátéfi zavarba jött. Aztán elszántan mondta ki: — Rád hivatkozom, aki kifejtetted előt­tem, hogy az ilyen nő nekünk, férfiaknak a legnagyobb ellenségünk. De annak, aki egyen­rangúnak bizonyul vele, szeretője, barátnője, fegyvertársa lesz. Míg végül feleségül megy egy olyan jámborhoz, akit kegyetlenül lever és utálattal letipor . . . Jávor egy pillanatig szótlanul nézett ba­rátjára, aztán cinikusan felelte: — Hiába, ti maradi emberek csak nem tagadjátok meg magatokat. Respektáljátok a teóriákat, még ha a mieink is. De mi épen azért állunk fölöttetek, sőt önmagunk fölött is, mert a saját teóriánkat is kikacagjuk. Fele­ségül veszem azt a nőt . . . Pakots József. _____Pesti Hírlap______ 1911. március 1., szerda.

Next