Pesti Hírlap, 1911. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1911-03-01 / 51. szám
A Gróf Batthyány Tivadar tiltakozik a tengerészeti minisztérium felállításának még a gondolata ellen is. Határozati javaslatot terjeszt elő, amely szerint a delegáció az ipari részesedés dolgában létrejött megállapodást tudomásul veszi s kimondja, hogy annak változatlan föntartásához ragaszkodik. — A kereskedelmi miniszter beszéde. — Hieronymi Károly kereskedelemügyi miniszter : Én azt hiszem, hogy ebben a kérdésben a két delegáció között nem lehet semmiféle véleményeltérés, hogy sem a magyar delegáció nem teheti azt rossz néven, ha az osztrák delegáció azt kívánja, hogy az ipari részesedés quótaszerűleg történjék és viszont az osztrák delegációnak sincsen az előzményeken és megállapodásokon nyugvó olyan joga, amelynek alapján kétségbevonhatná Magyarország azon jogos igényét, hogy az ipari megrendeléseknél Magyarország a quóta arányában részesedjék. Nézetem szerint a kérdés megítélésénél ebből kell kiindulni és konstatálni kívánom azt, hogy az alapkérdésre nézve semmiféle eltérés a két delegáció között nem lehet és nem szabad hogy legyen. Azok között az okok között, amelyek miatt a haditengerészetnél nem tudtuk elérni a quótát egyik — megjegyzem, hogy nem az egyedüli — az volt, hogy Magyarország területén nem létezik olyan hajóépítő-gyár és hajóépítő-telep, amely a megkívánt hadihajókat előállítani képes lett volna. Ez a helyzet ma megváltozott. A magyar kormány meglehetős nagy áldozatokkal azt a hajógyárat, amely a magyar állam tulajdona, mert a tulajdon az államé, nem privát vállalat, amely bérbe van adva, a Danubius-gyárat egész helyesen kibővítette és képessé tette hadihajók építésére is. Mellesleg meg akarom jegyezni, hogy amikor a kormánynak azt a javaslatot tettem, hogy a hajógyárat kiszélesítsük, nemcsak egyedül a haditengerészet megrendelései vezettek, mert én nem tartom helyesnek, hogy az összes hajózási vállalatok összes hajóikat eddig majdnem kizárólag Angliában rendelték meg. Tudvalevő dolog, hogy az Adria részvénytársaságnak hajói Angolországban készült hajók. Ezt nem tartom helyesnek, sőt azt hiszem, hogy priváthajók építésével is kell a gyárnak foglalkoznia, aminek üdvös következménye volna azon megrendelésekre nézve is, amelyeket a haditengerészet tett. Már most azáltal, hogy a magyar kormány idejá után gondoskodott arról, hogy Fiumében is lehessen hadihajókat építeni, természetszerűleg új helyzet állott elő. Megszűnt az ok, ami miatt eleve le kellettmondani a tengerészeti ipari megrendelések egy részéről. Ámde az a feladat, hogy Magyarország a hadihajók megrendelésénél a quótaszerű arányhoz jusson, amint ezt mindjárt az első tanácskozások alkalmával konstatáltuk, nem olyan egyszerű, mert a hajókat semmiképen sem tudtuk úgy felosztani, hogy ezen hajófelosztásból Magyarország is, Ausztria is a maga quótaszerű részesedésében participiáljon. Nem mindig azért, mert minden egyes hajónál, épüljön az akár Ausztriában, akár Magyarországon, vannak olyan egyes részek, amelyek csak a másik állam területén állhatnak elő. Ismeretes dolog, hogy azoknál a hajóknál, amelyek Magyarországon fognak épülni, a páncélok és az ágyuk, szóval a tüzérségi fölszerelés nagy része, csakis Ausztriában lesz előállítható, ha csak külföldre nem mennénk, mert sem olyan gyár, amely hajópáncélokat készítene, sem pedig olyan, amely nagy kaliberű acélágyukat készítene, Magyarországon nincs. De vice versa is áll a dolog, úgy, hogy az Ausztriában épülő hajók egyes részei csak Magyarországon állíttatnak elő, így például igen jelentékeny acélöntvényeink vannak, amelyek az Ausztriában épülő hajónak alkatrészeit képezik. Ezekre csak magyarországi gyár van bevezetve. Nem lehetett tehát ezen quótaszerű felosztást úgy végrehajtani, hogy mondjuk, egy dreadnought épül Ausztriában, ez kerül 60 millióba, a másik készül Magyarországon, ez is kerül 60 millióba, hanem számítani kellett, hogy annál a hajónál, amely Ausztriában épül, minő alkatrészek azok, amelyek Magyarországból jönnek és viszont annál a hajónál, amely Magyarországban épült, minő alkatrészek fordulnak elő, amelyek Ausztriából jönnek. Nehéz és hosszú tanácskozás után sikerült ezen felosztást létrehozni, amely 1911. január 21-én létrejött. Én nekem kötelességem ezen alkalommal újra hangsúlyozni, hogy a haditengerészet vezetője részéről a lehető legnagyobb objektivitással találkoztam. Arra nézve, hogy az osztrák delegáció ezt a megállapodást nehezményezi és hogy vajon minő visszahatással lesz én reám és a magyar kormányra, egész határozottsággal kijelentem, hogy én attól a megállapodástól a dolog természete szerint nem térhetek el, mert rám nézve az a versus regens, hogy Magyarország a tengerészete által ipari megrendelésekben mindenesetre quótaszerűleg részesíttessék. Hiszen hosszú tanácskozás után tudtunk arra az eredményre jutni, amelynek, még egyszer ismétlem, egészen objektív alapon az volt a célja, hogy Magyarország quótaszerűen részesíttessék ezekben a megrendelésekben. Nem is találok semmiféle indokot a megállapodás elől való eltérésre, mert akárhogy fogjuk azt megcsinálni, — tegyük felül, hogy a január 31-iki megállapodásokat módosítani akarnék — mindig oda fogunk jutni, hogy a hajókkal nem tudjuk a quótát helyreállítani, hanem hogy a hajók építési költségeit is azon a komplikált módon kell számítanunk, hogy minden egyes hajónak az egyes alkatrészei nem abból az államból származnak, ahol azon hajók épültek, hanem máshonnan. Minthogy tehát hajókkal a quóta helyreállítása lehetetlen, más hajók fölszereléséhez tartozó iparágakban kell kiegészítést keresni. ■Ha akkor, midőn azokat a megállapodásokat létesítettük, a haditengerészet vezetője abban a meggyőződésben lett volna, hogy több hajónak a fiumei hajógyárba való utalásával egyenlítsük ki a quótát, ennek nagyon örültem volna, mert sokkal szívesebben venném, hogyha Magyarországon több hajó építtetnék és pl kevesebb löveg rendeltetnék meg, mert a hajó magasabb ipari egység, mint a löveg. Ha több hajó utaltatik oda, akkor igenis ezeket a kiegyenlítő megrendeléseket redukálni lehet, de attól az egy régens princípiumtól, hogy Magyarországnak mindig a quóta arányában kell részesülnie, nem térhetek el, mert kötelességet mulasztanék a saját reszortom szempontjából és egyenes ellentétbe jutnék azon határozatokkal és megállapodásokkal, amelyekre Chorin Ferenc is utalt és amelyekre nekem is volt szerencsém hivatkozni. Azt feltételezni, hogy az a megállapodás, amelyet mi létesítettünk és amely körülbelül öt-hat esztendőre terjed és 113 milliónyi megrendelést foglal magában, az öt esztendőn keresztül mindig változatlanul fentartható legyen, ez, méltóztassék tudomásul venni, illúzió. Megmondom miért. Hiszen ezen megállapodásban a dolog természete szerint csak előirányzatok vannak, bizonyos munkák bizonyos összeggel vannak felvéve és ezek a munkák a megrendelés alkalmával esetleg többe vagy kevesebbe fognak kerülni. Ha tehát én vagy az én utódom ragaszkodnánk ahoz, hogy mindig csak azok a munkák rendeltessenek meg, akkor épen a princípium ellen vétenénk. Méltóztassék azt venni, hogy ha az a hajó többe kerül, akkor a többi kiegészítő megrendeléseket szaporítani kell, ha a főszempontot, a quótaszerű részesedést, tartjuk szem előtt. Ha azonban a hajó többe kerül, akkor jogosan fogja kívánni az osztrák ipar, hogy kevesebb legyen az a kiegészítő megrendelés lövegben, vagy másban. Tehát úgy fogni fel ezen megállapodást, hogy ez a hat esztendőn keresztül szó szerinti értelemben az utolsó betűig végre fog hajtatni, teljesen lehetetlen. Mindig azt kell szem előtt tartani és attól az elvtől nem lehet eltérni, hogy Magyarországnak quótaszerűleg kell részesednie.Ennek a körvonalai vannak lefektetve a január 31-iki jegyzőkönyvben, ehez ragaszkodnunk is kell és remélem, hogy utódom is ragaszkodni fog ahoz, de azért az idők folyamán a megrendelések tényleges számbavételével bizonyos eltolódások mindenesetre lesznek. Ezen eltolódásokra nézve is az én teljes meggyőződésem szerint mindazok a kérdések, amelyek ebből fölmerülhetnek, csak köztem és a haditengerészet vezetője között inérhetők el (Élénk helyeslés), harmadik faktornak abba beleszólása nincsen. Ennélfogva én azt hiszem, hogy Batthyány Tivadar határozati javaslata felesleges. Ezért ajánlom a 1. országos bizottságnak, hogy azt mellőzze is, mert az imént általam kifejtetteknél fogva még félreértésekre adhatna okot a hozandó határozat, amennyiben a január 31-iki megállapodást abszolúte fixírozni akarja, pedig az általam kifejtettek alapján, azt hiszem, hogy minden apró részletében nem lehetséges. És itt újra és újra visszatérek ahoz, hogy annak a megállapodásnak a célja az volt, hogy Magyarországnak a tengerészeti megrendeléseknél teljes quótaszerű részesedést kell biztosítani. Ez abban a jegyzőkönyvben ki van mondva, ehez a princípiumhoz én ragaszkodom, nem is térhetek el attól, nemcsak saját reszortbeli kötelességemnél fogva, hanem azon számos határozati javaslatnál fogva sem, amelyet a delegáció méltóztatott elfogadni és azon álláspontnál fogva, amelyet ebben a kérdésben én is mindig elfoglaltam. Ennélfogva, azt hiszem, hogy amennyiben is én itt nyilvánosan kijelentem ezt és nincsen okom abban kételkedni, hogy az utódom is hasonló meggyőződésen lesz, ennek az országos határozatnak meghozatala nem szükséges. Azt volnék tehát bátor javasolni, minthogy attól félek, hogy ilyen határozat félreértésekre is alkalmat adna, méltóztassék ezt a határozati javaslatot mellőzni. (Élénk helyeslés.) — Én? Dehogy! Ma reggel ismerkedtem meg vele. A te kedvedért. ——— De hisz az lehetetlen. — Miért? — Hát ahogy ti egymással beszéltek . . . Az Udvariatlan, goromba hatig! Így kiábrándult házaspárok sem diskurálnak egymással húsz évi házasság után. Jávor a maga kellemetlen, gúnyos módján felkacagott: — Na, te naiv őslény vagy, Miklós! Hát mit gondolsz, hogy beszélgessünk? Bókokat mondjunk egymásnak, mikor mást gondolunk? — Már bocsáss meg, nővel szemben . . . — Lárlári! No, férfi, mindegy! Csak a középkori elavult felfogás diktál holmi állovagiassságot a nővel szemben. Ma már erről szó sem lehet. Ha a nő egyenjogúságot követel politikai és szociális téren, akkor nem lehet része ilyen hamis kiváltságokban sem. — Jó, jó, de hiszen olyan goromba hangot, amilyenen ti diskuráltatok, még férfiak sem engednek meg maguknak egymással szemben .• A magatokfajta férfiak nem! Mert ti többre tartjátok az üres udvariassági formákat, mint a gondolatok őszinteségét. Hanem mi, kulturlények! Mi nem habozunk kimondani a gondolatainkat. Úgy mondjuk el, ahogy frissen, őszintén, leplezetlenül kikerülnek a teremtés műhelyéből. Azt mondják rólunk emiatt, hogy durva a hangunk, hogy erkölcstelenek vagyunk. Nem igaz. Mi őszinték vagyunk, mert utáljuk a kendőzött szavakat, a hazug frázisokat. A világ mennyi szép, művészi alkotást vesztett el a miatt, mert a művészt feszélyezték az ostoba erkölcsi törvények . . . Eh! Különben mit magyarázom én ezt neked? Jávor elhallgatott. Valami mély megvetés rajzolódott ki a szája szélére és szótlanul kanalazta tovább a teáját, Mátéfi fejében úgy robogtak végig ezek a különös szavak, mintha nehéz ágyutalpak lettek volna. Határozottan rosszul érezte magát és titokban megérlelődött benne az a szándék, hogy hamarosan elmenekül innen a Jávor társaságából, a rá nézve annyira idegen, ködös világból. Annál is inkább, mert most már helyzetének elviselhetetlenségét növelte az a különös lány is, aki, úgy látszik, gúnyos szellemeskedése céltáblájának szánta őt. Törte a fejét, hogy milyen módon szabadulhatna innen. Végre is egy hét múlva táviratot küldött az inspektorának, amelyben elrendelte, hogy sürgős sürgönyben szólítsa őt haza. Harmadnapra megérkezett az inspektorsürgönye. Mátéfi átsétált vele a Jávor szobájába. — Gazdasági dolgokban haza citálnak! — mondta sajnálkozva. — El kell búcsúznunk! Jávor szemébe nevetett: — Te szamár, hát azt hiszed, hogy nem látok a hegyedbe? — Hogy-hogy? — hüledezett Mátéfi. —• Ezt a táviratot te küldetted magadnak! No, de rendben van. Ha menni akarsz, hát menj, Isten hírével! Hogy a te közmondásaiddal feleljek: kutyából nem lesz szalonna! Mátéfi összepakkolt és bucsúzóra még egyszer kezet szorított különös barátjával — Életemnek nagyon érdekes fejezete volt, amelyet körödben töltöttem! — mondta az elutazás fölötti örömében könnyű lélekkel. Jávor megvetően mosolygott, aztán közömbös hangon jelentette ki: — Igaz, tudtodra kell adnom, hogy rám nézve sem múlt el esemény nélkül ez az itt időzés. — Hogy-hogy? — Feleségül veszem Máriáimét! Mátéfit annyira meglepte ez a hír, hogy megfeledkezve magáról, önkéntelenül elszólta magát: — Ez lehetetlen! Jávor nevetett: — Ugyan miért? Mátéfi zavarba jött. Aztán elszántan mondta ki: — Rád hivatkozom, aki kifejtetted előttem, hogy az ilyen nő nekünk, férfiaknak a legnagyobb ellenségünk. De annak, aki egyenrangúnak bizonyul vele, szeretője, barátnője, fegyvertársa lesz. Míg végül feleségül megy egy olyan jámborhoz, akit kegyetlenül lever és utálattal letipor . . . Jávor egy pillanatig szótlanul nézett barátjára, aztán cinikusan felelte: — Hiába, ti maradi emberek csak nem tagadjátok meg magatokat. Respektáljátok a teóriákat, még ha a mieink is. De mi épen azért állunk fölöttetek, sőt önmagunk fölött is, mert a saját teóriánkat is kikacagjuk. Feleségül veszem azt a nőt . . . Pakots József. _____Pesti Hírlap______ 1911. március 1., szerda.