Pesti Hírlap, 1911. július (33. évfolyam, 167-179. szám)

1911-07-16 / 167. szám

Budapest, 1911____________XXXIII évfolyam, 167. (11.478.) szám,___________Vasárnap, m­ímus IB. ELŐFIZETÉSI Arak : SZERKESZTŐSÉG!­­ Egész évre 28 K — f _ _ Budapest, Váci­ körút 70. Félévre 14 „—„ PjfeS» IS 19 ____ I. »meist. Negyedévre 7 „ — „ H H ■BK UfTMl ■ B §1 B g§ ££ KSlk Telefon 26—45. pesti.übblap Az apró­hirdetésekre vonatkozó ö MHB H H B m HUH B la H —— minden tudnivaló a 32-ik ) Meztelenik hétfő kivételével °^leir­árva^16­__________________________________________________________________________________________________■«»*» A Pesti Hírlap következő száma kedden június 18-án , hajnalban jelenik meg. Apponyi a véderővitában. Gróf Apponyi Albert szombaton szép be­széddel emelte a véderővita színvonalát. Akik amiatt panaszkodtak, hogy az ellenzék csak ü­rmes obstrukcióval tud dolgozni, most meg lehetnek elégedve, mert kaptak egy olyan szó­noklatot, amely érvekkel próbálta meggyőzni a kormányt és pártját, hogy mily nagy terheket ró az a véderőjavaslat a nemzetre, amelyet minden áron keresztül akarnak hajtani. Ha volna argumentációnak egyáltalán ereje és hatása a mi törvényhozó testületünk­ben, akkor a politikai események serpenyőjébe nagy sulylyal esnék Apponyi gyönyörű szó­noklata. Mi azonban attól félünk, hogy az egész véderő kérdését a puszta hatalomnak mérkő­zése fogja eldönteni. Szükség volt Apponyi beszédére és szük­ség van érvekkel és eszmékkel szaturált magas színvonalú vitára, mert hiszen a közvélemény meggyőzéséről és irányításáról van szó. És a puszta technikai obstrukciónak nincs meg már a régi népszerűsége különösen az intelli­­ensebb közönségben. El kell mutatni — és ebben a tekintetben mi is igyekezni fogunk a képviselő uraknak segítségére lenni — a véd­erőjavaslatoknak minden veszedelmes kon­­zekvenciáját. S annyival is inkább be kell bizonyítani a törvényjavaslatok sok hibáját, mert hiszen maga Khuen kijelentette, hogy nem fog elzár­kózni a javítások elől. Bár nem bizonyos, hogy reákerül-e a sor erre a javításra, vagyis a tör­vényjavaslatok részletes tárgyalására, azért mégis már most az általános vitában pontról­­pontra ki kell terjeszkedni a javaslatok alapos bírálatára. S hogy némi irányt szabjunk az ellenzéki akciónak, felhívjuk a képviselők figyelmét arra, hogy ez a véderőreform egyszerre három irányban bírálható. Először is a nemzeti vív­mányoktól eltekintve, több közjogi sérelem is foglaltatik a javaslatokban; másodszor a ja­vaslatok pénzügyi konzekvenciáit kell megvilá­gítani, hogy lássa a nagyközönség, mily mér­hetetlen nagy arányú katonai költekezés szá­mára nyit kaput a reform, ha megszavazzák. Az argumentációk harmadik csoportjában pedig ki kell fejteni, hogy speciális katonai szempontból is hibás több helyen a javaslat, mert a sok kivétellel egyáltalán illuzóriussá teszi a kétéves szolgálatot. Például az altisz­teknek harmadik évre való visszatartásával épen katonailag demoralizálja a legénységet, mely mindent el fog követni, hogy ne nyerjen kellő katonai képzettséget és ne léptessék elő altisztnek, csak hogy ne kelljen harmadik évet is szolgálni. Tehát közjogi, politikai, pénzügyi és ka­tonai szempontokból kell alapos kritika tár­gyává tenni a javaslatokat s ezáltal kell tar­talmat, súlyt és hatást biztosítani az ellenzéki akciónak. S épen ebben az irányban tett szol­gálatot Apponyi szombati beszéde, mely való­sággal megalapozta a véderővitának medrét. Oly fényes név és oly kitűnő tehetség, mint az Apponyié, diadalt visz oda, ahol meg­jelenik. S hogy most miniszteri múltja dacára ily erélyesen kikelt a véderőjavaslatok ellen, ez nagy feltűnést fog kelteni az ország hatá­rain kívül is, az ország határain belül pedig kétségkívül nagy hatással lesz a közvélemény kialakulására. Azzal a történelmi visszapillantással, melylyel vázolta a nemzeti küzdelmet a véderő kérdésében az utolsó decenniumok alatt, a köz­vélemény számára tiszta perspektívát nyújtott, amelyből megítélheti mindenki a kérdés nagy horderejét. Megemlékezett Apponyi az 1889-ik évi véderőtörvény nagy vitájáról, amelyben a hí­res 14-ik és 25-ik paragrafusok ellen oly ádáz harcot hirdetett az ellenzék, hogy végre is Tisza Kálmán kieszközölte a királynál a 14-ik paragrafus módosítását, a 25-ik paragrafus­nak pedig képviselőházi határozattal való jobb értelmezését. Egy emberöltő múlt el a nagy véderővita óta. Apponyi abban még fiatal lelkesedéssel és barna fürtökkel vett részt és most deres hajjal ismét a véderőtörvény ellen kell síkra szálla­­nia. De úgy látszik, lelkesedése és nemzeti ér­zése nem vesztették el színüket. Sok minden megváltozott e pár évtized alatt, csak úgy látszik, a bécsi udvar merevsége nem engedett a katonai kérdésekben. Minisz­terek, kormányok, pártok buktak bele ebbe a kérdésbe. Csak a korona maradt következetes katonai követeléseiben és abban, hogy a nem­zeti követeléseket nem teljesíti. Meg kell tehát mutatni, hogy van még a nemzetben egy erős tábor, amely szintén következetesen hű a nem­zeti állásponthoz, amelynek egyik első vezére Apponyi. Érdekes volt Apponyi beszédének külö- Az utolsó bohém. Irta Heltai Jenő. VII. Vasárnap este Mák István alanyi költő levelet kapott, világoskék rózsaszínű levelet, levélkét, mint a régiek mondanák. Ezt a levél­két: „Holnap este féltízkor, zárt kocsiban várjon rám a Herceg­ utca 17. számú háza ez­t. Tudja márki­. A márki. Tudja márki, aki ezt a rideg és mégis sokat ígérő, névtelen és mégis min­dent eláruló levelet írta, okos leány volt. De­­tektív-regénybe illő titokzatossággal és ravasz­sággal jelölte ki a találkozás helyét egy egé­szen közömbös utcában, idegen ház előtt, gon­dosan ügyelve arra, hogy senki rá ne bizonyít­hassa ezt a kalandot, még maga Mák István se. Hála az ősnemes Tudja márki-család ki­terjedt voltának, Sárvári Panni épen olyan nyugodtan aludt a levél megírása után, mint amily nyugtalanul a levél elolvasása után Mák István. Az ő helyén én is nyugtalan lettem volna, azokra az üde és kívánatos holmikra gondolva, amelyeket a Panni karcsú, fiatal teste kínált a szerelmes kezeknek, az éhes szá­jaknak. Mák István izgatottan biztatta magát, hogy mindez a szőkeség, mindez a gömbölyű­­ség holnap este féltízkor, zárt kocsiban, a Herceg-utca 17. számú háza előtt, esedékes lesz, esedékes az ő javára. És boldogan nézte a patyolat-utcai két kis szobát: ide fogja az édes zákmányt hozni, egy hercegnőt a kunyhóba. Azonban, bölcsen belátta, hogy a báró Barázdás elegáns babájához nem méltó ez a szegényes környezet. A bútorok hagyján, hi­szen Panni nem azért jön, amiért a múzeum­ba szokás menni. De a kényelem, meg azok az apró-cseprő dolgok, amelyek egy lakásnak nyájasságot és bájt adnak . . . azok bizony erősen hiányoztak. Épen ezért, már reggel nyolc órakor felkeltette magát a házmesterrel és elsietett hazulról, hogy virágvázákról, sző­nyegekről, néhány képről gondoskodjék, nem feledkezvén meg némely édes borokról, pár pa­lack pezsgőről és többféle süteményekről sem, amelyek a női dolgokban oly tapasztalt Bour­­get szerint nem hiányozhatnak a műveit nő­­csábító asztaláról. Hogy Csontos Szigfridet beavassa ebbe az édes titokba, azt nem látta szükségesnek, sőt odáig vitte a diszkréciót, hogy az ezer koronás lóversenynyereséget is osztatlanul megtartotta magának. Boldogan lépett ki az utcára és érdeklődés nélkül nézett végig azokon a szegényesen öltözött, jobbatlán idősebb és zsidó embereken, akik titokzatos morajjal csoportosultak a ház előtt, láthatóan valami nagyobb eseményre várakozva. Pedig ezúttal, kivételesen, jobban tette volna, ha mindent bevall a drámaírónak. Mert míg ő messze a Patyolat-utcától, a lakás elő­nyös díszítésén fáradozott, odahaza nagyon furcsa és szomorú jelenetek játszódtak le. Háromnegyed kilenckor Morgenroth házmester megállt a Csontos Szigfrid ágya előtt és ridegen igy szólt: — Nagyságos úr, itt vannak. — Kik vannak itt? — kérdezte a dráma­iró álmosan. — A hiénák! A drámairó értelmetlenül bámult a ház­mesterre és fejcsóválva mondta: — Tévedés lesz, Morgenroth. Én nem rendeltem hiénákat. Majd épen most veszek hiénákat, amikor kenyérre sincs pénzem! — Kérem, nagyságos úr . . . —­ Ne okoskodjék, Morgenroth! Mondja meg a segédnek, hogy vigye vissza őket . . . — De nem lehet ám, nagyságos úr. Ezek nem közönséges állatkerti hiénák, ezek árve­rési hiénák. A drámaíró felült az ágyban: — Árverési . . .? — Persze. Hiszen tudja a nagyságos ur. Kilencre van kitűzve az árverés, doktor Zalán Imre­ ügyvéd, házgondnok­­ur által, kétezeröt­száz korona lakbérhátralék fejében . . . — És melyik szobában kezdik? — Az előszobában. — Hát akkor mit akar tőlem? Hagyjon engem aludni és mikor az ágyra kerül a sor, keltsen föl. Ezzel a drámaíró a falnak fordult és a következő pillanatban már megint békén és nyugodtan aludt. Morgenroth kétségbeesve nézett rá, majd dühösen, de itt nem használt sem a düh, sem a kétségbeesés, a drámai­ró aludt, megátalkodottan, fenséges, szent kö­zönynyel, nem törődvén azzal, ami körülötte történik. Ezalatt a hiénák betódultak a lakásba és doktor Zalán Imre ügyvéd, házgondnok fé­nyes segédlete mellett megkezdődött az árve­rés. Gyorsan és olcsón kelt el minden, három­­százötvenhét korona nyolcvannégy fillérért A Pesti Hírlap mai száma 84 oldal

Next