Pesti Hírlap, 1911. július (33. évfolyam, 167-179. szám)
1911-07-16 / 167. szám
A pesti Hírlap 1911. julius 16., vasárnap, nősen ama része, amelyben kimutatta, hogy a magyar nemzeti követelések ellen tulajdonkénen katonai szempontból most már az utóbbi időben nem emeltek semmiféle kifogást. Mert hiszen sok megcsontosodott osztrák tábornok sürgette már a magyar nemzeti követelések kielégítését épen a véderő érdekében. Hogyha tehát Bécsben mégis úgy adták át Khuennek a véderő javaslatokat, hogy minden nemzeti rekompenzáció nélkül, a magyarságnak minden érvényesítése nélkül hajtsa keresztül a létszámemelést a magyar parlamentben, akkor e szűkkeblűség mögött nem katonai kifogásokat, hanem politikai hátsó gondolatokat kell keresni, a „Gesammt-Österreich“-nek titkos hátsó gondolatát. A magyarság elleni gyűlöletet és bizalmatlanságot kell tehát abban látnunk, hogy mitőlünk csak nagyobb pénz- és véráldozatot követelnek, de állami önállóságunkat s nemzeti mivoltunkat semmibe sem veszik. Országgyűlés. Az ellenzéki eszméknek hatalmas erejű szószólója akadt ma gróf Apponyi Albertben, aki csaknem három órán keresztül szinte fokozódó figyelemmel hallgatott rendkívüli sikerű beszédben bírálta a véderőjavaslatot és a kormány katonai politikáját. Apponyi mai beszéde elé nagy várakozással tekintettek politikai körökben. Az ellenzék az ő ragyogó ékesszólásától, kitűnő vitatkozóképességétől várta a nemzeti ügynek egyik leghathatósabb védelmezőjét, és Apponyi ezt a feladatot minden várakozást felülmúlóan teljesítette. Fényes orátori pályafutásán talán kevés oly nagy és nemes sikere volt, mint ma. A beszéd tartalmi ismertetése és méltatása nem erre a helyre tartozik, itt csak a szónoklat nagy sikerének külsőségeiről számolunk be. Sűrűn benépesített padsorok az ülésteremben, egymás hátán tolongó hallgatóság a karzatokon, köztük sok előkelő hölgy és magasrangú katonatiszt. Feszült figyelem leste szavait és csaknem minden mondata után felhangzott a tetszés és lelkesedés kifejezése. Azok a részek, ahol a nemzet alkotmányos kívánságairól, jogos vágyairól s évtizedeken át folytatott küzdelmeiről szólott, elragadták hallgatóságát, elsősorban az ellenzéket, amelynek fellobogó lelkesedése gyakran percekig zúgó tapsviharban jutott kifejezésre. Voltak részek, ahol sokan kényeztek a meghatottságtól, s a kor II. A képviselőház ülése július 15-én. Elnök Návay Lajos. Az elnök tíz órakor megnyitja az ülést. Felolvastad a az interpellációs könyvet, amelyben a következő bejegyzések vannak: Ivánka Imre, a miniszterelnökhöz, a külügyminiszternek az albániai zavarok körül elfoglalt álláspontja tárgyában; Ivánka Imre, a kereskedelmi miniszterhez, a Duna-Tisza csatorna tárgyában; Ráth Endre, a kereskedelmi miniszterhez, a közúti villamos vasút tárgyában; Szmrecsányi György, a belügyminiszterhez, a Cunard Line kivándorló hajóin tapasztalt visszaélések tárgyában (Helyeslés a szélsőbaloldalon.); Benedek János a pénzügyminiszterhez, az állami tisztviselők lakbérosztályozása tárgyában (Helyeslés balfelől.); végre Ráth Endre a miniszterelnökhöz, a boszniai postatakarékpénztár tárgyában. (Helyeslés balfelől.) Elnök: Javaslom, hogy tekintettel az interpellációk nagy számára . . . (Felkiáltások jobbfelől: Több nincs?) Justh Gyula: Egyelőre nincs több, de legyenek nyugodtak, majd lesz ! Elnök: ... az interpellációk megtételére egy órakor térjünk át. (Helyeslés.) Napirenden van a véderőjavaslat tárgyalása. Gróf Seherr-Thass Béla az országra nézve nagy előnynek tartja ugyan a hadsereg fejlesztését, de ez az előny nincs arányban azokkal a gazdasági és közjogi hátrányokkal, amelyek a véderőjavaslatban kifejezésre jutnak. A kétévi szolgálat szerinte csak horog, amelynek segítségével a kormány kihalászsza a polgárok zsebéből a hadseregfejlesztés költségeit. A kétévi szolgálatra vonatkozó intézkedés nem egyéb, mint a háromévi szolgálat burkolt fentartása. Nagyon igazságtalan dolognak tartja azt is, hogy az altiszteket, tehát akik legjobban viselték magukat, visszatartják a harmadik évi szolgálatra. A létszámemelés nagyságát is teljesen megokolatlannak tartja. A hatalomnak birtokába jutott a kormány, de ennek az árát a nemzettel akarja megfizettetni. (Taps a baloldalon.) A javaslatot nem szavazza meg. Apponyi beszéde. Gróf Apponyi Albert azzal kezdi, hogy tizenkét esztendő óta tengődünk organikus véderőtörvény nélkül. Azóta hiába iparkodik minden tényező, mely arra hivatva van, a hadsereg fejlődése számára megszerezni azt, aminek bizonyos korlátok közt katonai szükségességét mindenki elismeri. Az első kísérlet, mely a létszámviszonyok javítására történt, Széll Kálmán kormányának helyzetébe került, annak a kormánynak, melyet a legagresszívebb ellenzéki vezérszónokok egyike, boldogult Ugrón Gábor aként búcsúztatott, hogy nem köveket, hanem rózsákat dobunk utána. Ezen akcióval kapcsolatos tünetek, a chlopy-i hadi parancs körül felmerült bonyodalmak idézték elő a jelenlegi miniszterelnök első miniszterelnökségének bukását. Ez az ügy buktatta meg gróf Tisza Istvánnak miniszterségét is, mert érthetetlen volna a házszabálymódosításnak az az erőszakolása, mely külső alkalma volt az ő bukásának, ha ez, amit ő teljesen nyugodt parlamenti viszonyokba beledobott, nem lett volna összeköttetésben azzal a vállalt kötelezettségge, hogy a védett" törvénynek, a létszámemelésnek minden ellenértést nélkül való keresztülvitelét minden körülmények között biztosítsa. Csak egy minisztériumot produkált ez a kérdés, az volt a Fejérváry-féle imparlamentáris minisztérium. Tehát immár negyedszázad óta politikai történetünkben minden katonai kérdésnek felvetése válsághozó, katasztrofális jellegű, mert nemcsak minisztériumok buktak, hanem valóságos alkotmányválságok keletkeztek belőle. Ha összehasonlítjuk azt a könnyűséget, azt az elánt, hogy ne mondjuk, lelkesedést, melylyel minden más európai nemzetnél az ország,, a nemzet védelmére szükséges eszközöket megszavazza és azt a népszerűséget, amelylyel, ha túlságig nem vizetnek, a katonai követelmények más nemzeteknél bírnak, azzal a tünettel, hogy Magyarországon pedig nyaktörő munka bárkire, még a lehatalmasabb politikai egyéniségre nézve is, ha ilyennel előhozakodik, akkor itt meg kell állnunk, ha nem napról-napra akarunk élni, ha a nemzeti életnek jelenségeit mélyebben akarjuk kutatni. Talán csekélyebb a hazafisága a magyar nemzetnek más nemzeteknél? Ennek a bántó föltevésnek ellentmond egész nemzeti történetünk, ellentmond mindnyájunk önérzete. Nem, másban van az ok. Az ok egyszerűen az, hogy minden más nemzetnél annak képviselői, midőn hadseregük részére újabb terheket vállalnak emberben és pénzben, abba beleviszik hazafias érzésüknek teljes harmóniáját, hogy a magyar képviselő, midőn hasonló követelésekkel áll szemben, hazafiságának mélyében benső meghasonlásban van. A hazafiság indítaná arra, hogy ő is megszavazzon az ország védelmére mindent, ami szükséges. De a hazafiság ismét visszarettenti attól, hogy hozzájáruljon szavazatával oly szervezetnek fejlesztéséhez és megerősítéséhez, amely egész megjelenésében, egész működésében a nemzeti gondolat, az állami önállóság eszméjének ellentéte, negációja. Senki sem tagadhatja, senki komolyan kétségbe nem veheti, hogy ennek a sajátságos tünetnek, hogy egyedül Magyarország az az ország, ahol nemcsak minden katonai követelés vették meg Csontos Szigfrid összegyűjtött bútorait. Közben a drámaírót háromszor is fölkeltették, először, amikor az ágyra került a sor, amit a drámaíró azzal ellensúlyozott, hogy az immár eladott díványon folytatta az alvást; másodszor, amikor az árverési jegyzőkönyvet íratták alá vele és harmadszor, amikor a díványt is kihúzták alóla Először . . . másodszor . . . harmadszor . . . senki többet? De igen, ő még negyedszer is elaludt, most már a földön, a saját matracain, amelyeket Morgenroth vásárolt meg négy korona huszonhét fillérért és amelyeket billiárd-díjszabás mellett bocsátott most a drámaíró rendelkezésére, nappal egy óra nyolcvan fillér, éjjel egy korona húsz fillér . . . Csontos Szigfrid csak a késő déli óráiban tápászkodott föl a billiárd-matracokról, hogy szemügyre vegye, mi maradt meg a régi dicsőségből. Nem sok, bizony, testvérek között sem sok. Pár könyv (jobbatlan saját művei), néhány arckép, de csak a kisebb csillagoké, a jelesebb művésznőkét doktor Zalán Imre ügyvéd, házgondnok, örök emlékül magával vitte. És két szög a falban, két komor vasszög, amelyre nem jelentkezett vevő. Vagy szelíd célzással felejtették ott? Csontos Szigfrid inkább az utóbbit hitte és mielőtt a lakásból távozott, mindegyikre egy cédulát akasztott. „Elfoglalva!“ — ez állt az egyiken. A másikon rövid levél volt, ezzel a tartalommal: „Kedves Pista! Az anciennitás jogán a túlsó, kényelmesebb, erősebb szöget választottam magamnak, a másikra azonban, ha akarod, te kötheted föl magadat ölel sirigyű barátod Szigfrid*. A kapuban Morgenrothtal találkozott. A házmester épen azzal foglalatoskodott hogy egy cédulát szögezzen a kapura. (Ma határozott cédula-nap volt!) Csontos Szigfrid elolvasta a cédulát és nem sok öröme telt benne: „Földszint kapu alatti bejárással, két szobás elegáns lakás azonnalra vagy esetleg rögtön kiadó. Garzon-lakásnak nagyon alkalmas". — Ez a nagyságos úr lakása — mondta Morgenroth finom mosolylyal. — Hát velem mi lesz? — A nagyságos úrral? — Világos. Hol fogok én lakni? Morgenroth vállat vont — Ne vonogassa a vállát — förmedt rá a drámaíra mérgesen. — Maga a házmester, magának kell tudnia, hogy hol fogok lakni? — Ami azt illeti — mondta most a házmester fontoskodva — esetleg lehetne valamit csinálni. — Nekem mondod, vörös gazember? Tudtam, hogy ki fogsz valamit eszelni! — Megmondtam nagyságos doktor Zalán Imre ügyvéd, házgondnok úrnak, hogy a nagyságos urat mégsem szabad így szárazon kitenni a házból. Hát aztán ügyvéd-házgondnok úr belement abba, hogy amíg a lakás nincs kiadva, tessék itt lakni, de a házbért mindennap muszáj fizetni, előre . . . — Rendben van. És ki lopja el ezt a pénzt? Az ügyvéd úr vagy te? — Megfelezzük, nagyságos úr. Ezzel végződött a tragédia első felvonása. Csontos Szigfrid, akinek immár ismét volt hol lehajtania a fejéit, nyugodtan távozott . .. meg sem mondom, hová. Aki figyelemmel kíséri e jeles írónk életének rendjét, amúgy is tudja, hogy a Chicago-kávéházba távozott. Alig távozott a balfenéken, a jobbfenéken már megjelent Mák István. Nem egyedül jött, hanem konflison, melynek ölében mindenféle színű palackok és csomagok pihentek, a ma esti társaslakoma alkatrészei. Könynyedén és gyanútlanul adta át ezeket a finom dolgokat Morgenrothnak, aki szolgálatkészen vitte be a lakásba és letette a padlóra. Mák István, akinek, úgy látszik, még nagyon sok elintézni valója volt, már tovább akart hajtatni, amikor hirtelen eszébe jutott valami. — Morgenroth — mondta a házmesternek — ma estére egy hölgyet várok. — Ide? — kérdezte a házmester kissé bizonytalanul. — Nem, a nemzeti múzeumba. — Az más — mondta Morgenroth megkönnyebbülve. — Már megijedtem, hogy ide tetszik várni. A költő a házmesterre bámult: — Megbolondult? Mi akadálya lehetne annak, hogy szivem hölgye fölkeressen meghitt otthonomban? A házmester megfordult: — Tessék csak egy pillanatra bejönni! Mák István a házmester mögött belépett a lakásba és megtántorodott. Erre nem volt elkészülve, ezekre az üres szobákra, kopasz falakra, erre a rettenetes bátortalanságra, amelyet az ott felejtett két szög alig enyhített. Elkeseredetten nézett a házmesterre, aki rézt vevőn bólintgatott: —ogy ám! Elvittek mindent, minden,eánypárti érzelmeket is megmozgatta, amikor hazafiságukra appellált. Apponyi talán csak az elméket akarta felvilágosítani, meggyőzni, de akaratlan fölmelegítette a szíveket is. Déli egy óra volt, amikor egy hosszabb határozati javaslattal befejezte beszédjét Apponyi. Az ellenzék — Justh-párt és Kossuth-párt egyaránt — tüntetően lelkes ovációban részesítette, amelyek megújultak és folytatódtak a folyosón. Mindenki sietett feléje, hogy kezet szoríthasson vele, köztük elsőnek gróf Andrássy Gyula, Darányi Ignác és Justh Gyula. Apponyi előtt a néppárt nevében gróf Seherr-Thosz Béla beszélt a javaslat ellen tert magyarsággal ugyan, de igaz magyar szellemben. Az ülés végén Ivánka Imre és Benedek János terjesztettek elő interpellációkat.