Pesti Hírlap, 1911. július (33. évfolyam, 167-179. szám)

1911-07-16 / 167. szám

A pesti Hírlap 1911. julius 16., vasárnap, nősen ama része, amelyben kimutatta, hogy a magyar nemzeti követelések ellen tulajdonké­nen katonai szempontból most már az utóbbi időben nem emeltek semmiféle kifogást. Mert hiszen sok megcsontosodott osztrák tábornok sürgette már a magyar nemzeti követelések ki­elégítését épen a véderő érdekében. Hogyha tehát Bécsben mégis úgy adták át Khuennek a véderő javaslatokat, hogy min­den nemzeti rekompenzáció nélkül, a magyar­ságnak minden érvényesítése nélkül hajtsa ke­resztül a létszámemelést a magyar parlament­ben, akkor e szűkkeblűség mögött nem katonai kifogásokat, hanem politikai hátsó gondolato­kat kell keresni, a „Gesammt-Österreich“-nek titkos hátsó gondolatát. A magyarság elleni gyűlöletet és bizalmatlanságot kell tehát ab­ban látnunk, hogy mitőlünk csak nagyobb pénz- és véráldozatot követelnek, de állami önállóságunkat s nemzeti mivoltunkat semmi­be sem veszik. Országgyűlés.­ ­ Az ellenzéki eszméknek hatalmas erejű szószólója akadt ma gróf Apponyi Albertben, aki csaknem három órán keresztül szinte foko­zódó figyelemmel hallgatott rendkívüli sikerű beszédben bírálta a véderőjavaslatot és a kor­mány katonai politikáját. Apponyi mai beszéde elé nagy várako­zással tekintettek politikai körökben. Az ellen­zék az ő ragyogó ékesszólásától, kitűnő vitat­kozóképességétől várta a nemzeti ügynek egyik leghathatósabb védelmezőjét, és Apponyi ezt a feladatot minden várakozást felülmúlóan tel­jesítette. Fényes orátori pályafutásán talán ke­vés oly nagy és nemes sikere volt, mint ma. A beszéd tartalmi ismertetése és méltatása nem erre a helyre tartozik, itt csak a szónok­lat nagy sikerének külsőségeiről számolunk be. Sűrűn benépesített padsorok az ülésterem­ben, egymás hátán tolongó hallgatóság a kar­zatokon, köztük sok előkelő hölgy és magas­­rangú katonatiszt. Feszült figyelem leste sza­vait és csaknem minden mondata után fel­hangzott a tetszés és lelkesedés kifejezése. Azok a részek, ahol a nemzet alkotmányos kívánsá­gairól, jogos vágyairól s évtizedeken át folyta­tott küzdelmeiről szólott, elragadták hallgató­ságát, elsősorban az ellenzéket, amelynek fel­lobogó lelkesedése gyakran percekig zúgó taps­viharban jutott kifejezésre. Voltak részek, ahol sokan kényeztek a meghatottságtól, s a kor­ II. A képviselőház ülése július 15-én. Elnök Návay Lajos. Az elnök tíz órakor megnyitja az ülést. Fel­olvastad a az interpellációs könyvet, amelyben a következő bejegyzések vannak: Ivánka Imre, a miniszterelnökhöz, a külügyminiszternek az albá­niai zavarok körül elfoglalt álláspontja tárgyában; Ivánka Imre, a kereskedelmi miniszterhez, a Du­­na-Tisza csatorna tárgyában; Ráth Endre, a ke­reskedelmi miniszterhez, a közúti villamos vasút tárgyában; Szmrecsányi György, a belügyminisz­terhez, a Cunard Line kivándorló hajóin tapasztalt visszaélések tárgyában (Helyeslés a szélsőbalolda­­lon.); Benedek János a pénzügyminiszterhez, az állami tisztviselők lakbérosztályozása tárgyában (Helyeslés balfelől.); végre Ráth Endre a minisz­terelnökhöz, a boszniai postatakarékpénztár tár­gyában. (Helyeslés balfelől.) Elnök: Javaslom, hogy tekintettel az inter­pellációk nagy számára . . . (Felkiáltások jobb­­felől: Több nincs?) Justh Gyula: Egyelőre nincs több, de legye­nek nyugodtak, majd lesz ! Elnök: ... az interpellációk megtételére egy órakor térjünk át. (Helyeslés.) Napirenden van a véderőjavaslat tárgyalása. Gróf Seherr-Thass Béla az országra nézve nagy előnynek tartja ugyan a hadsereg fejleszté­sét, de ez az előny nincs arányban azokkal a gaz­dasági és közjogi hátrányokkal, amelyek a véderő­javaslatban kifejezésre jutnak. A kétévi szolgálat szerinte csak horog, amelynek segítségével a kor­mány kihalászsza a polgárok zsebéből a hadsereg­fejlesztés költségeit. A kétévi szolgálatra vonat­kozó intézkedés nem egyéb, mint a háromévi szol­gálat burkolt fen­tartása. Nagyon igazságtalan dolognak tartja azt is, hogy az altiszteket, tehát akik legjobban viselték magukat, visszatartják a harmadik évi szolgálatra. A létszámemelés nagy­ságát is teljesen megokolatlannak tartja. A hata­lomnak birtokába jutott a kormány, de ennek az árát a nemzettel akarja megfizettetni. (Taps a baloldalon.) A javaslatot nem szavazza meg. Apponyi beszéde. Gróf Apponyi Albert azzal kezdi, hogy ti­zenkét esztendő óta tengődünk organikus véderő­­törvény nélkül. Azóta hiába iparkodik minden té­nyező, mely arra hivatva van, a hadsereg fejlődése számára megszerezni azt, aminek bizonyos korlá­tok közt katonai szükségességét mindenki elismeri. Az első kísérlet, mely a létszámviszonyok javítá­sára történt, Széll Kálmán kormányának helyze­tébe került, annak a kormánynak, melyet a legag­­resszívebb ellenzéki vezérszónokok egyike, boldo­gult Ugrón Gábor aként búcsúztatott, hogy nem köveket, hanem rózsákat dobunk utána. Ezen ak­cióval kapcsolatos tünetek, a chlopy-i hadi pa­rancs körül felmerült bonyodalmak idézték elő a jelenlegi miniszterelnök első miniszterelnöksé­gének bukását. Ez az ügy buktatta meg gróf Tisza Istvánnak miniszterségét is, mert érthetet­len volna a házszabálymódosításnak az az erősz­a­­kolása, mely külső alkalma volt az ő bukásának, ha ez, amit ő teljesen nyugodt parlamenti viszo­nyokba beledobott, nem lett volna összeköttetés­ben azzal a vállalt kötelezettségge­­, hogy a védett"­­ törvénynek, a létszámemelésnek minden el­len­ér­tést nélkül való keresztülvitelét minden körülmények között biztosítsa. Csak egy minisztériumot produ­kált ez a kérdés, az volt a Fejérváry-féle impar­­lamentáris minisztérium. Tehát immár negyed­század óta politikai történetünkben minden kato­nai kérdésnek felvetése válsághozó, katasztrofális jellegű, mert nemcsak minisztériumok buktak, ha­nem valóságos alkotmányválságok keletkeztek be­lőle. Ha összehasonlítjuk azt a könnyűséget, azt az elánt, hogy ne mondjuk, lelkesedést, melylyel min­den más európai nemzetnél az ország,, a nemzet védelmére szükséges eszközöket megszavazza és azt a népszerűséget, amelylyel, ha túlságig nem vizet­nek, a katonai követelmények más nemzeteknél bírnak, azzal a tünettel, hogy Magyarországon pe­dig nyaktörő munka bárkire, még a lehatalmasabb politikai egyéniségre nézve is, ha ilyennel előho­zakodik, akkor itt meg kell állnunk, ha nem nap­­ról-napra akarunk élni, ha a nemzeti életnek je­lenségeit mélyebben akarjuk kutatni. Talán cse­kélyebb a hazafisága a magyar nemzetnek más nemzeteknél? Ennek a bántó föltevésnek ellent­mond egész nemzeti történetünk, ellentmond mind­nyájunk önérzete. Nem, másban van az ok. Az ok egyszerűen az, hogy minden más nemzetnél an­nak képviselői, midőn hadseregük részére újabb ter­heket vállalnak emberben és pénzben, abba belevi­szik hazafias érzésüknek teljes harmóniáját, hog­y a magyar képviselő, midőn hasonló követelésekkel áll szemben, hazafiságának mélyében benső megha­sonlásban van. A hazafiság indítaná arra, hogy ő is megszavazzon az ország védelmére mindent, ami szükséges. De a hazafiság ismét visszarettenti attól, hogy hozzájáruljon szavazatával oly szer­vezetnek fejlesztéséhez és megerősítéséhez, amely egész megjelenésében, egész működésében a nem­zeti gondolat, az állami önállóság eszméjének el­lentéte, negációja. Senki sem tagadhatja, senki komolyan kétségbe nem veheti, hogy ennek a sa­játságos tünetnek, hogy egyedül Magyarország az az ország, ahol nemcsak minden katonai követelés vették meg Csontos Szigfrid összegyűjtött bú­torait. Közben a drámaírót háromszor is föl­keltették, először, amikor az ágyra került a sor, amit a drámaíró azzal ellensúlyozott, hogy az immár eladott díványon folytatta az al­vást; másodszor, amikor az árverési jegyző­könyvet íratták alá vele és harmadszor, ami­kor a díványt is kihúzták alóla Először . . . másodszor . . . harmadszor . . . senki többet? De igen, ő még negyedszer is elaludt, most már a földön, a saját matracain, amelyeket Morgen­roth vásárolt meg négy korona huszon­hét fillérért és amelyeket billiárd-díjszabás mellett bocsátott most a drámaíró rendelke­zésére, nappal egy óra nyolcvan fillér, éjjel egy korona húsz fillér . . . Csontos Szigfrid csak a késő déli órái­ban tápászkodott föl a billiárd-matracokról, hogy szemügyre vegye, mi maradt meg a régi dicsőségből. Nem sok, bizony, testvérek között sem sok. Pár könyv (jobbatlan saját művei), néhány arckép, de csak a kisebb csillagoké, a jelesebb művésznőkét doktor Zalán Imre ügy­véd, házgondnok, örök emlékül magával vitte. És két szög a falban, két komor vas­szög, amelyre nem jelentkezett vevő. Vagy szelíd célzással felejtették ott? Csontos Szigfrid in­kább az utóbbit hitte és mielőtt a lakásból tá­vozott, mindegyikre egy cédulát akasztott. „El­foglalva!“ — ez állt az egyiken. A másikon rövid levél volt, ezzel a tartalommal: „Kedves Pista! Az anciennitás jogán a túlsó, kényelmesebb, erősebb szöget választot­tam magamnak, a másikra azonban, ha aka­rod, te kötheted föl magadat ölel sirig­yű ba­rátod Szigfrid*. A kapuban Morgenrothtal találkozott. A házmester épen azzal foglalatoskodott hogy egy cédulát szögezzen a kapura. (Ma határo­zott cédula-nap volt!) Csontos Szigfrid elol­vasta a cédulát és nem sok öröme telt benne: „Földszint kapu alatti bejárással, két szobás elegáns lakás azonnalra vagy esetleg rögtön kiadó. Garzon-lakásnak nagyon alkal­mas". — Ez a nagyságos úr lakása — mondta Morgenroth finom mosolylyal. — Hát velem mi lesz? — A nagyságos úrral? — Világos. Hol fogok én lakni? Morgenroth vállat vont — Ne vonogassa a vállát — förmedt rá a drámaíra mérgesen. — Maga a házmester, magának kell tudnia, hogy hol fogok lakni? — Ami azt illeti — mondta most a ház­mester fontoskodva — esetleg lehetne valamit csinálni. — Nekem mondod, vörös gazember? Tudtam, hogy ki fogsz valamit eszelni! — Megmondtam nagyságos doktor Za­lán Imre ügyvéd, házgondnok úrnak, hogy a nagyságos urat még­sem szabad így szárazon kitenni a házból. Hát aztán ügyvéd-házgond­­nok úr belement abba, hogy amíg a lakás nincs kiadva, tessék itt lakni, de a házbért mindennap muszáj fizetni, előre . . . — Rendben van. És ki lopja el ezt a pénzt? Az ügyvéd úr vagy te? — Megfelezzük, nagyságos úr. Ezzel végződött a tragédia első felvonása. Csontos Szigfrid, akinek immár ismét volt hol lehajtania a fejéit, nyugodtan távozott . .. meg sem mondom, hová. Aki figyelemmel kíséri e jeles írónk életének rendjét, amúgy is tudja, hogy a Chicago-kávéházba távozott. Alig távozott a balfenéken, a jobbfené­ken már megjelent Mák István. Nem egyedül jött, hanem konflison, melynek ölében min­denféle színű palackok és csomagok pihentek, a ma esti társaslakoma alkatrészei. Köny­­nyedén és gyanútlanul adta át ezeket a finom dolgokat Morgenrothnak, aki szolgálatkészen vitte be a lakásba és letette a padlóra. Mák István, akinek, úgy látszik, még nagyon sok elintézni valója volt, már tovább akart haj­tatni, amikor hirtelen eszébe jutott valami. — Morgenroth — mondta a házmester­nek — ma estére egy hölgyet várok. — Ide? — kérdezte a házmester kissé bizonytalanul. — Nem, a nemzeti múzeumba. — Az más — mondta Morgenroth meg­könnyebbülve. — Már megijedtem, hogy ide tetszik várni. A költő a házmesterre bámult: — Megbolondult? Mi akadálya lehetne annak, hogy szivem hölgye fölkeressen meg­hitt otthonomban? A házmester megfordult: — Tessék csak egy pillanatra bejönni! Mák István a házmester mögött belépett a lakásba és megtántorodott. Erre nem volt el­készülve, ezekre az üres szobákra, kopasz fa­lakra, erre a rettenetes bátortalanságra, ame­lyet az ott felejtett két szög alig enyhített. El­keseredetten nézett a házmesterre, aki rézt vevőn bólintgatott: —­ogy ám! Elvittek mindent, minden,­eánypárti érzelmeket is megmozgatta, amikor hazafiságukra appellált. Apponyi talán csak az­­ elméket akarta felvilágosítani, meggyőzni, de akaratlan fölmelegítette a szíveket is. Déli egy óra volt, amikor egy hosszabb határozati javaslattal befejezte beszédjét Appo­nyi. Az ellenzék — Justh-párt és Kossuth-párt egyaránt — tüntetően lelkes ovációban részesí­tette, amelyek megújultak és folytatódtak a fo­lyosón. Mindenki sietett feléje, hogy kezet szo­ríthasson vele, köztük elsőnek gróf Andrássy Gyula, Darányi Ignác és Justh Gyula. Apponyi előtt a néppárt nevében gróf Seherr-Thosz Béla beszélt a javaslat ellen tert magyarsággal ugyan, de igaz magyar szel­lemben. Az ülés végén Ivánka Imre és Benedek János terjesztettek elő interpellációkat.

Next