Pesti Hírlap, 1911. szeptember (33. évfolyam, 220-232. szám)
1911-09-16 / 220. szám
Budapest, 1911________________________XXXIH. évfolyam, 20. (11,531.) szám,________________Szombat, szeptember 16. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : SZERKESZTŐSÉG : Egész évre.............28 K — f Budapest, Váci körút 78. Félévre...................11 „—„ HH ".'A ' II. emelet minden "tudnivaló a 32-ik Mittelenik hétfi kivételével oldalon olvasható, minden nap. Díszelőadás. Bomba, bitó, kancsuka, pogrom, revolver: ami világhír Oroszország felöl jön, az rendszerint ezek körül forog. Most csak két revolverlövés dördült el s csak Oroszország miniszterelnöke, Szolypin, az áldozat. Kievben, színházi díszelőadás közben, történt ezúttal a véres merénylet. Ami tehát a merénylet színhelyét s idejét illeti, eléggé stílszerű keretben. Egyik felvonás közben, kint a foyerban, közel a garderobehoz folyt le a színpadon kívüli dráma ... A nézőtéren pedig családostul ott ült a cár. Az első kegyetlen kérdés talán épen az, hogy miért nem a cár, miért csak a mindenre kész hűséges cseléd, a végrehajtó közeg, a miniszterelnök? Talán már Oroszország is ott tart, hogy a felelős miniszterelnököt, a cár rossz tanácsadóját, okolja minden nyomorúságáért?! Nem. A merénylő nyilván csak azért nem irányította revolverét a cár mellének, mert az nem volt neki annyira kezénél, mint a miniszterelnök. A cárt jól védték. Hiszen szegény Szolypin is azért nézett ki páholyából felvonás közben, hogy a rendőrfőnöktől megtudakolja, mielőtt a cári család távozik, hogy mndben van-e minden. Közben pedig megfeledkezett magáról, a maga rongyos életének elővigyázatos védelméről. Pedig lehetett volna magára is kevés gondja. Örökké emlékezetes lehetett volna épen ránézve az az esemény, mely öt év előtt játszódott le körülötte. Körülötte csak . . . mert Szolypinnek akkor nagyobb szerencséje volt. A virágbokrétába rejtett bomba akkor csak vendégeit s szolgaszemélyzetét küldte másvilágra s ártatlan leányának szakította le lábait, Ő maga megmenekült. Miért nem volt hát eléggé elővigyázatos mostan? Az öt év előtti merénylet nagyon megerősítette az állását. A merénylet után ígért ugyan minden jót, igazságos, alkotmányos, felvilágosult kormányzást, de közben nem váltott be semmit, kezesekké tette a dumát s a birodalmi tanácsot, űzte tovább a legvadabb korrupciót s egy új sereg embert küldetett a másvilágra. Nem félt? Vagy talán abban bízott annyira, hogy a kievi theatre parée-n a cárral együtt neki sem eshetik baja? Hiszen úgy megrostálták az egész publikumot! Hiszen maga a rendőrfőnök ellenőrizte a meghívandók névsorát! Hogyan kerülhetett be oda mégis a merénylő? Bizonyos, hogy ha Szolypin a maga életét is féltette, de valaki másnak az életét még a magáénál is jobban féltette, a cárét. Micsoda rettenetes, lealjasultságában is milyen érdekes, visszataszítóan megható kép. A két lövés után a miniszterelnök azonnal összerogy. De aztán egy pillanatra föltérdel és keresztet vet a cár páholya felé ... Kórházba viszik és önkívületben is csak azt üzeni a cárnak, hogy kész érte meghalni. Öt év előtt a bomba, mely meg nem ölte, megerősítette állásában. Mostanság kezdett már roszul állni a miniszterelnöksége. A két revolverlövés mintha nem is jött volna ránézve rosszkor, ha ugyan egyáltalán életben marad utánuk ... S a merényletet követő percek a nézőtéren! A cár, aki véres, hű szolgáját látni halottsápadtan kimegy hozzá a foyerba, azután ismét megjelenik a páholyban s kihajol a nézőtérre. S a közönség, mely erre az orosz nemzeti himnuszt követeli a zenekartól s ezt meg egy templomi éneket, felváltva, többször megismétli. A cár meghajlik. Köszönetet int páholyából az éneklő publikumnak. Függöny. A közönség a cárral együtt távozik a színházból. Csak évezredes beidegzettsége a szláv szolgalelkűségnek produkálhat ilyet. Csak a szláv, csak a nevében is lényét, örök átkát viselő szolga, csak a szláv viselkedhetik ekként. Rettentő látvány ez a cári páholy felé keresztetvető, félholt miniszterelnök, ez az egész jól megválasztott díszes publikum, mely él-hal atyuskájáért. S mégis! Volt ebben a publikumban mégis valaki, aki más akart lenni, mint a többi, akit az évezredes szolgaság keménynyé tett, térdét megmerevítette, nem képes többé meghajtani. A terroristák, a forradalmi pártok egyik tagja ő, ki a népgyilkoló, örök abszolutizmust itt-ott egy-egy revolverlövéssel, bombavetéssel enyhíti. Bizonyos Bagrow. A név úgy is mellékes. Ügyvédjelölt. Tehát nem a műveletlen, vagy félművelt barmok osztályából való. Tudja, hogy tettének következménye még nem lesz a sóvárgott népszabadság. Talán célt is tévesztenek revolverének golyói. Tudja, hogy bizonyosan csak ő veszti el életét. Hiszen a színházi foyert választotta tettéhez. A revolverdörrenések után rendőrök rohannak a foyerba, elállják a kijáratokat, nehogy elmenekülhessen. S ő nyugodtan áll. A közönség körülfogja, agyon akarja verni, az ő vérei, a vakok, a szolgaságba beletörődöttek, a szívük gyökeréig korrumpáltak., Áll nyugodtan. Nincs befejezés, nincs bevégzett cselekmény, nincs megoldott dráma. A bomba tovább Bujócska, írta: Peterdi Sándor. A kis kert árnyékos, hűvös rejtekébe menekültek. Ilyenkor érezték magukat a legjobban. Senki se zavarta őket csöndes szórakozásaikban. Erna leült a pázsitra, karcsú, finom testét végignyújtotta a puha szőnyegen és nézte a mellette meg-megvillanó sugárpilléket, amelyek vidám táncot lejtettek a hajladozó fűszálak között, vagy pedig gyönyörködve figyeli a madarak pajkos kergetődzését. Néha egyegy tarka pillangó egész közel merészkedett hozzá, ott keringett fölötte, aztán egyszerre csak felszökkent a végtelen azúrba és eltűnt, mint egy sóhaj, egy ábránd, egy röpke gondolat. Az is akárhányszor megtörtént, hogy Erna eljátszott a fű között bujkáló kis bogarakkal, nézte, hogy iparkodnak, sietnek. De hova? — ez a kérdés akárhányszor megfordult Erna fejében. Kihez mennek? Vár reájuk valaki? Van célja útjuknak? — ezeken töprengett, de persze nem sokáig. Tizennégyéves fiatal leány minek is gondolkodna az ilyesmin tovább, mint néhány percig. Azután akárhányszor rajtakapta magát, hogy elbeszélget a sárga kökörcsinnel, az ágaskodó szarkalábbal, vitatkozott velük, kikérdezte őket, de csak úgy gondolatban. Nem várt tőlük feleletet, megadta azt ő maga. Ily mulatozás közben Erna akárhányszor hangosan fölkacagott. Talán maga se tudta volna hirtelen okát adni, miért. Néha meg elpirult és ijedten nézett körül, nem leste, nemapta-e meg valaki bohókás, titkolt gondolatait. Amíg Erna így elábrándozott, anyja a hálóban feküdt és olvasott, vagy pedig mosolyogva nézte leánykáját. Nem zavarta őt, megértette, hogy a leány lelkének csapongása félénk madárka, a legkisebb nesz is elriasztja. S jól tudta, hogy amik leánykáját foglalkoztatják, azok ártatlan semmiségek, harmatcseppben megcsillanó tarka szivárvány, amely amily hirtelen támad, és oly hirtelen eltűnik. Ma is már jó ideje voltak így, nem zavarva egymást. Végre is az asszony szólalt meg. —• Ernácska, nem megyünk kissé sétálni az erdőbe? Erna fölugrott, hátrasimította szőke homlokára kigöndörödő, incselkedő fürtéit és vidáman felelte: — Ha akarod, anyácskám . . . Anyjához sietett, aki lelépett a hálóból, megigazgatta kissé gyűrődött ruháját és leverte magáról a reá hullott faleveleket. Erna mosolyogva nézte anyját. — Mit nézel úgy, Erna? A leány elnevette magát. — Azt nézem, hogy milyen szép anyácskám van nekem. Büszke vagyok reád. — Ugyan, Erna! — Nini, most meg elpirultál — nevetett a leány és átölelte az asszonyt. Mily bájos vagy, ha így pironkodol ... Jól van. A két kis gödröcske itt újra megjelent . . . Meg vagyok elégedve ... Ez azt jelenti, hogy az én anyácskám, ismét egészséges, jól érzi magát . . . nem sokára talán ez a halaványság is elmúlik, amely oly érdekessé teszi arcodat. — Te bohó, te! ne udvarolj nekem! nézd csak, még zavarba hoz! — Valahányszor igy nézlek, anyuskám, mindig az jut eszembe, hogy szegény atyuskám nagyon szerethetett téged . . . — Bizony, nagyon szeretett . . . — És te is őt, ugye? — Én is . . . derék, jó ember volt ... és szép ember . . . csupa szív . . . gyöngédség... — Sokat gondolsz reá? — Nagyon sokat . . az ily embert, leányom, nem lehet elfelejteni. Ő eltávozott tőlünk mindörökre, de azért az emlékek ezernyi szála fűzi lelkemhez. A legerősebb kapocs te vagy, édes Ernám, tiszta szerelmünk drága zokni. Elkomolyodtak. — Oh, hogy nem élhet közöttünk, mily gyönyörű volna az . . . hármasban ... — sóhajtott Erna és könycseppek peregtek végig arcán, mint mindig, valahányszor oly korán elhunyt atyjáról beszélgettek. — Isten rendelése, leányom! Nyugodjék békével! Azután gyengéden megcirógatta, megcsókolta leányát. — Ne beszéljünk most róla, gyermekem ... Összeölelkeztek, Erna csendesen zokogott anyja vállaira borulva. A cseléd zavarta meg őket. — Levél érkezett, kérem . . . Az anya felbontotta, elolvasta, azután odaadta Ernának. — Nagymama ir, téged hív ismét. Nagyon vágyakozik utánad, és ő nem jöhet . . . kér, hogy látogasd meg . . . A Festi Hírlap mai száma 44 oldal