Pesti Hírlap, 1911. szeptember (33. évfolyam, 220-232. szám)

1911-09-16 / 220. szám

Budapest, 1911________________________XXXIH. évfolyam, 2­0. (11,531.) szám,________________Szombat, szeptember 16. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : SZERKESZTŐSÉG : Egész évre.............28 K — f Budapest, Váci­ körút 78. Félévre...................11 „—„ H­H ".'A ' I­­I. emelet minden "tudnivaló a 32-ik Mittelenik hét­­fi kivételével oldalon olvasható, minden nap. Díszelőadás. Bomba, bitó, kancsuka, pogrom, revol­ver: ami világhír Oroszország felöl jön, az rendszerint ezek körül forog. Most csak két revolverlövés dördült el s csak Oroszország miniszterelnöke, Szolypin, az áldozat. Kievben, színházi díszelőadás közben, történt ezúttal a véres merénylet. Ami tehát a merénylet színhelyét s idejét illeti, eléggé stíl­­szerű keretben. Egyik felvonás közben, kint a foyerban, közel a garderobehoz folyt le a szín­padon kívüli dráma ... A nézőtéren pedig családostul ott ült a cár. Az első kegyetlen kérdés talán épen az, hogy miért nem a cár, miért csak a mindenre kész hűséges cseléd, a végrehajtó közeg, a miniszterelnök? Talán már Oroszország is ott tart, hogy a felelős miniszterelnököt, a cár rossz tanácsadóját, okolja minden nyomorú­ságáért?! Nem. A merénylő nyilván csak azért nem irányította revolverét a cár mellének, mert az nem volt neki annyira kezénél, mint a miniszterelnök. A cárt jól védték. Hiszen szegény Szolypin is azért nézett ki páholyából felvonás közben, hogy a rendőrfőnöktől meg­tudakolja, mielőtt a cári család távozik, hogy mndben­ van-e minden. Közben pedig meg­feledkezett magáról, a maga rongyos életének elővigyázatos védelméről. Pedig lehetett volna magára is kevés gondja. Örökké emlékezetes lehetett volna épen ránézve az az esemény, mely öt év előtt játszó­dott le körülötte. Körülötte csak . . . mert Szolypinnek akkor nagyobb szerencséje volt. A virágbokrétába rejtett bomba akkor csak vendégeit s szolgaszemélyzetét küldte másvi­lágra s ártatlan leányának szakította le lábait, Ő maga megmenekült. Miért nem volt hát eléggé elővigyázatos mostan? Az öt év előtti merénylet nagyon megerősítette az állását. A merénylet után ígért ugyan minden jót, igazságos, alkotmá­nyos, felvilágosult kormányzást, de közben nem váltott be semmit, kezesekké tette a dumát s a birodalmi tanácsot, űzte tovább a legvadabb korrupciót s egy új sereg embert küldetett a másvilágra. Nem félt? Vagy talán abban bí­zott annyira, hogy a kievi theatre parée-n a cárral együtt neki sem eshetik baja? Hiszen úgy megrostálták az egész publikumot! Hiszen maga a rendőrfőnök ellenőrizte a meghívan­dók névsorát! Hogyan kerülhetett be oda mégis a merénylő? Bizonyos, hogy ha Szolypin a maga életét is féltette, de valaki másnak az életét még a magáénál is jobban féltette, a cárét. Micsoda rettenetes, lealjasultságában is milyen érdekes, visszataszítóan megható kép. A két lövés után a miniszterelnök azonnal összerogy. De aztán egy pillanatra föltérdel és keresztet vet a cár páholya felé ... Kórházba viszik és önkívületben is csak azt üzeni a cár­nak, hogy kész érte meghalni. Öt év előtt a bomba, mely meg nem ölte, megerősítette állá­sában. Mostanság kezdett már roszul állni a miniszterelnöksége. A két revolverlövés mintha nem is jött volna ránézve rosszkor, ha ugyan egyáltalán életben marad utánuk ... S a merényletet követő percek a nézőtéren! A cár, aki véres, hű szolgáját látni halottsápadtan ki­megy hozzá a foyerba, azután ismét megjele­nik a páholyban s kihajol a nézőtérre. S a közönség, mely erre az orosz nemzeti himnuszt követeli a zenekartól s ezt meg egy templomi éneket, felváltva, többször megismétli. A cár meghajlik. Köszönetet int páholyából az éneklő publikumnak. Függöny. A közönség a cárral együtt távozik a színházból. Csak évezredes beidegzettsége a szláv szolgalelkűségnek produkálhat ilyet. Csak a szláv, csak a nevében is lényét, örök átkát vi­selő szolga, csak a szláv viselkedhetik ekként. Rettentő látvány ez a cári páholy felé keresztet­­vető, félholt miniszterelnök, ez az egész jól megválasztott díszes­ publikum, mely él-hal atyuskájáért. S mégis! Volt ebben a publikumban mégis valaki, aki más akart lenni, mint a többi, akit az évezredes szolgaság keménynyé tett, térdét megmerevítette, nem képes többé meg­hajtani. A terroristák, a forradalmi pártok egyik tagja ő, ki a népgyilkoló, örök abszolu­tizmust itt-ott egy-egy revolverlövéssel, bomba­vetéssel enyhíti. Bizonyos Bagrow. A név úgy is mellékes. Ügyvédjelölt. Tehát nem a műveletlen, vagy félművelt barmok osztályából való. Tudja, hogy tettének következménye még nem lesz a sóvárgott népszabadság. Talán célt is téveszte­nek revolverének golyói. Tudja, hogy bizonyo­san csak ő veszti el életét. Hiszen a színházi foyert választotta tettéhez. A revolverdörrené­sek után rendőrök rohannak a foyerba, el­­állják a kijáratokat, nehogy elmenekülhessen. S ő nyugodtan áll. A közönség körülfogja, agyon akarja verni, az ő vérei, a vakok, a szolgaságba beletörődöttek, a szívük gyökeréig korrumpáltak., Áll nyugodtan. Nincs befejezés, nincs bevégzett cselek­mény, nincs megoldott dráma. A bomba tovább Buj­ócska, írta: Peterdi Sándor. A kis kert árnyékos, hűvös rejtekébe me­nekültek. Ilyenkor érezték magukat a legjob­ban. Senki se zavarta őket csöndes szórakozá­saikban. Erna leült a pázsitra, karcsú, finom testét végignyújtotta a puha szőnyegen és néz­te a mellette meg-megvillanó sugárpilléket, amelyek vidám táncot lejtettek a hajladozó fű­szálak között, vagy pedig gyönyörködve figyel­­i a madarak pajkos kergetődzését. Néha egy­­egy tarka pillangó egész közel merészkedett hozzá, ott keringett fölötte, aztán egyszerre csak felszökkent a végtelen azúrba és eltűnt, mint egy sóhaj, egy ábránd, egy röpke gondo­lat. Az is akárhányszor megtörtént, hogy Er­na eljátszott a fű között bujkáló kis bogarak­kal, nézte, hogy iparkodnak, sietnek. De hova? — ez a kérdés akárhányszor megfordult Erna fejében. Kihez mennek? Vár reájuk valaki? Van célja útjuknak? — ezeken töprengett, de persze nem sokáig. Tizennégyéves fiatal leány minek is gondolkodna az ilyesmin tovább, mint néhány percig. Azután akárhányszor rajta­kapta magát, hogy elbeszélget a sárga kökör­csinnel, az ágaskodó szarkalábbal, vitatkozott velük, kikérdezte őket, de csak úgy gondolat­ban. Nem várt tőlük feleletet, megadta azt ő maga. Ily mulatozás közben Erna akárhány­szor hangosan fölkacagott. Talán maga se tud­ta volna hirtelen okát adni, miért. Néha meg elpirult és ijedten nézett körül, nem leste, nem­apta-e meg valaki bohókás, titkolt gondolatait. Amíg Erna így elábrándozott, anyja a hálóban feküdt és olvasott, vagy pedig moso­lyogva nézte leánykáját. Nem zavarta őt, meg­értette, hogy a leány lelkének csapongása fé­lénk madárka, a legkisebb nesz is elriasztja. S jól tudta, hogy amik leánykáját foglalkoztat­ják, azok ártatlan semmiségek, harmatcsepp­­ben megcsillanó tarka szivárvány, amely amily hirtelen támad, és oly hirtelen eltűnik. Ma is már jó ideje voltak így, nem za­varva egymást. Végre is az asszony szólalt meg. —• Ernácska, nem megyünk kissé sétálni az erdőbe? Erna fölugrott, hátrasimította szőke homlokára kigöndörödő, incselkedő fürtéit és vidáman felelte: — Ha akarod, anyácskám . . . Anyjához sietett, aki lelépett a hálóból, megigazgatta kissé gyűrődött ruháját és le­verte magáról a reá hullott faleveleket. Erna mosolyogva nézte anyját. — Mit nézel úgy, Erna? A leány elnevette magát. — Azt nézem, hogy milyen szép anyács­kám van nekem. Büszke vagyok reád. — Ugyan, Erna! — Nini, most meg elpirultál — nevetett a leány és átölelte az asszonyt. Mily bájos vagy, ha így pironkodol ... Jól van. A két kis göd­röcske itt újra megjelent . . . Meg vagyok elé­gedve ... Ez azt jelenti, hogy az én anyács­kám, ismét egészséges, jól érzi magát . . . nem sokára talán ez a halaványság is elmúlik, amely oly érdekessé teszi arcodat. — Te bohó, te! ne udvarolj nekem! nézd csak, még zavarba hoz! — Valahányszor igy nézlek, anyuskám, mindig az jut eszembe, hogy szegény atyuskám nagyon szerethetett téged . . . — Bizony, nagyon szeretett . . . — És te is őt, ugy­e? — Én is . . . derék, jó ember volt ... és szép ember . . . csupa szív . . . gyöngédség... — Sokat gondolsz reá? — Nagyon sokat . . az ily embert, leá­nyom, nem lehet elfelejteni. Ő eltávozott tőlünk mindörökre, de azért az emlékek ezernyi szála fűzi lelkemhez. A legerősebb kapocs te vagy, édes Ernám, tiszta szerelmünk drága zokni. Elkomolyodtak. — Oh, hogy nem élhet közöttünk, mily gyönyörű volna az . . . hármasban ... — só­hajtott Erna és könycseppek peregtek végig ar­cán, mint mindig, valahányszor oly korán el­hunyt atyjáról beszélgettek. — Isten rendelése, leányom! Nyugodjék békével! Azután gyengéden megcirógatta, meg­csókolta leányát. —­ Ne beszéljünk most róla, gyermekem ... Összeölelkeztek, Erna csendesen zokogott anyja vállaira borulva. A cseléd zavarta meg őket. — Levél érkezett, kérem . . . Az anya felbontotta, elolvasta, azután odaadta Ernának. — Nagymama ir, téged hív ismét. Na­gyon vágyakozik utánad, és ő nem jöhet . . . kér, hogy látogasd meg . . . A Festi Hírlap mai száma 44 oldal

Next