Pesti Hírlap, 1911. szeptember (33. évfolyam, 220-232. szám)

1911-09-16 / 220. szám

____________________________________________Pesti h is robban, a revolver tovább is dörren; abszolu­tizmus és korrupció, az atyuska rendszere az egyik oldalon; és alkotmányos, törvényes, bol­dogabb, emberibb, szabadabb életvágy a másik oldalon. Folyik a bírák és Európa boldogabb népei mély szánalommal nézik az orosz szín­padot, a világtörténetnek ezt a folyton folyó ciklusát, — ahogy egy francia történetíró mondja, ezt a kétségbeejtően nyomorult or­szágot, mely lassan-lassan elveszti régi eszmé­jét, ősi alapját, az atyai rendszert és még nem fogadta el az új alapot, a törvényt, az ember kormányzását önmaga által. Szegény Orosz­ország! Az orosz eszme meggyengült benne és nem vette át Európa eszméjét; elvesztette ideál­ját az atyai hatalmat és nem találta még meg a törvényt, a nemzetek anyját. A helyzet. Kétélű taktika. A képviselőházban változatlanul folytat­ja az ellenzék eddigi taktikáját: nagyon kevés beszéd és nagyon sok technikázás. Ezt a tak­tikát, érdekesen világítja meg egy párbeszéd, mely a vitarendező bizottság egyik tagja és a kormánypárt egyik tagja közt a folyosón el­hangzott: — Miért nem csináltok inkább beszédes obstrukciót? — kérdezte a kormánypárti. — Elég egy hétre három beszéd, — volt a válasz. — Ti persze azt szeretnétek, ha min­dennap volna három beszéd, akkor februárra kifogyna az ellenzék a szónokaiból s szabad volna a katonai javaslatok útja. Nos, mi nem teszszük meg nektek ezt a szívességet, mi ta­karékoskodunk a beszédekkel, hogy mennél tovább elhúzhassuk az obstrukciót, legalább is addig, amíg ti megbuktok. — Ez épen a kérdés, — szólott most a kormánypárti képviselő, — hogy bírjátok-e addig a technikázást? Mert én szívesen elfoga­dom, hogy a technikázás gyilkos taktika a kor­mány ellen, de állítom, hogy egyszersmind ön­gyilkos taktika az ellenzék részéről, mert en­nek a harcmódnak előbb-utóbb bele kell ful­ladnia a közundorba. — Ez épen a kérdés, — fogta fel a szót ismét az ellenzéki vitarendező, — hogy melyik következik be előbb s melyik utóbb: a kor­mány gyilkos halála-e, vagy az ellenzék ön­gyilkos halála? Amelyik győzi a másikat, az győz. — ü­gy van, — hagyta rá a kormány­­párti, —­ez tehát amolyan versenyfutás, mely­ben mindkét fél egyaránt megy a vég felé, csak az a kérdés, melyik tud később odaérni. Ez a párbeszéd találóan jellemzi a tech­nikai obstrukció folytán mindinkább elfajuló helyzetet, mely feltartóztathatatlanul rohan a végletek felé, ha ugyan az utolsó pillanatban mégis csak akcióba nem lép valamilyen kom­promisszum mentőhorgonya. •X* Véderőreform­ és költségvetés. Oly politikustól, akinek módjában volt az 1912-iki költségvetés részleteibe beletekinteni, kap­juk a következő sorokat: — A véderőreform elleni küzdelem, szemben a korábbi véderővitákkal, nem annyira a katonai vagy nemzeti szempontokból emelhető kifogások, mint a pénzügyi terhek elviselhetetlensége körül folyik. Hiába nyugtatta meg a pénzügyminiszter az országot a pénzügyi bizottságban tett előterjesz­tésével, az ellenzéki szónokok még mindig féltik az ország teherviselési képességét, így a napokban egyik ellenzéki képviselő pártja megdöbbenése mellett mutatott rá arra, hogy az ország kulturális kiadásai mennyire szorulnak háttérbe a katonai kiadások miatt. Szerinte 1908-ban a közoktatás­­ügyre 5,1 százaléka esett az összkiadásoknak, míg 1911-ben csak 4,9 százalék. Eltekintve az utóbbi számok helytelen voltától, teljesen önkényes volt az összehasonlítás, mert az 1908-i adat zárszám­­adási eredmény, holott 1911-i adat költségelő­­irányzati tétel, ami mindig 3—4 tized százalék kü­lönbözetet jelent. — Az efféle beállításokra beszélő cáfolat lesz az 1912. évi költségvetés, melyet a pénzügyminisz­ter a jövő hó közepén fog benyújtani. Az 1912-iki költségvetés perdöntő lesz a teherviselési képesség vitájában, mivel a véderő és a honvédségi törvény­­javaslatokból az államra háruló terhek épen a­z 1912. évben jelentkeznek maximális méretekben. Ki fog tűnni, hogy az a 14 százalék, melyet eddigi számításunk­ szerint a rendelkezésünkre álló állam­­bevételeinkből hadügyi szükségletekre áldoznunk kellett, igen magasra volt "becsülve és hogy a meg­növekedett katonai kiadások dacára, Magyarország kulturális budgetje még soha ily kedvező képet nem mutatott. Mindez pedig új jövedelmi források megnyitása nélkül, az államháztartás takarékos ve­zetése mellett lesz elérhető. A véderőreform több­szükségletének ellensúlyozására új adókra szüksége nincs, nem is volna üdvös, ha új jövedelmi forrá­sokat kellene igénybe venni. Vázsonyi szellemes hasonlata, mely szerint nem az a fő, hogy takaré­koskodjunk, hanem hogy keressünk, az állami életre nem alkalmazható. A magángazdaságnak fő elve, hogy kiki addig nyújtózkodjék, amíg a ta­karó tart, az államháztartásban sem a kiadásokat kell a bevételekhez alkalmazni, hanem megfordítva, azért itt a takarékosság az egyedüli helyes elv és amennyiben az állam kötelessége is új jövedelmi forrásokat keresnie, úgy azokat elsősorban pol­gárainak kell megnyitnia. / *­­ A katonai javaslatok ellen. Székely­udvarhely város polgársága a várna­gy és ellenzék részvételével október 8-án népgyűlést rendez a katonai javaslatok ellen és az általános, egyenlő, titkos választói jog mellett. A népgyű­lés előkészítő bizottságának élén Székelyudvarhely­­­­ képviselője, Valentsik Ferenc áll, a gyűlésre meg­­hívta a függetlenségi pártokat, melyeknek tagjai közül részvételüket ezideig Justh Gyula, Désy Zoltán, továbbá Győrffy Gyula és Sümegi Vilmos ígérték meg. A losonci gyűlésre, amelyen a függetlenségi és 48-as párt elnöke, Justh Gyula is részt vesz, a Választójog Országos Szövetsége részéről dr Barta Imre utazik le, a szociáldemokrata párt részéről pedig Garbai Sándor, akik a gyűlésen beszédet mondanak. Pécs város törvényhatósági bizottsága hétfőn foglalkozik rendes közgyűlésén a napirenden levő politikai kérdésekkel. Az ellenzéki bizottsági tagok az obstrukciót helyeslő s a véderőjavaslatok ellen és az általános választójog mellett állást foglaló indítványt terjesztettek be. Az indítvány támoga­­ tására a szocialisták vasárnap délelőtt nagy nép­­gyűlést tartanak. Marosvásárhelyen a függetlenségi pártok népgyűlést akartak tartani, amelyre meghívták Justh Gyulát, valamint a város képviselőit, Désy Zoltánt, Gál Sándort és a székelyföldi képviselő­ket. Dr Varga Lajos főkapitány a népgyűlés meg­tartását nem engedélyezte azzal az indokolással, hogy a város közönségének törvényes képviselete, a törvényhatósági bizottsága már határozott ebben a kérdésben s igy nem engedheti meg, hogy egy fe­lelősség nélkül való tömeg ítélkezzék a Város­ fők­ö­zönségének határozata fölött annál kevésbbé, mert attól tart,­ hogy a város nyugalmát, fel akarják zsák­­várni, azt­ pedig ő megengedhetőnek nem tartja. Ezért a bejelentett népgyűlés megtartását tudomá­sul nem veszi. Törvényhatóságok az obstrukció ellen. Sopronvármegye törvényhatósága pénteken közgyűlést tartott Baán Endre főispán elnöklé­sével, amelyen foglalkozott a versed átiratok­kal. A közgyűlés 151 szavazattal 17 ellen elha- * Erna megrázta fejét. — Nem megyek, mert tudora, hogy te nem jönnél­­velem . . . — De talán mégis ... egy-két hétre meg­látogathatnád . . . — Hiába küldesz, anyuskám! Leányod szófogadatlan, rossz, haszontalan gyerek, aki mégis csak itt marad. De ha te is jössz, akkor szívesen . . . Az asszony tagadólag intett. — Én nem mehetek . . . Nem érezném jól magam ott . . . sohasem szívesen időztem nagymamánál . . . Azután ő legszívesebben a fiáról beszél és ez nekem nagyon fájdalmas . .. Menj csak egyedül . . . neked jót tenne a le­vegőváltozás ... — Maradunk tehát mind a ketten, — szólt Erna, — majd valahogy tapintatos for­mában megírom a nagymamának, hogy az ő kedves unokájáról közbejött akadályok miatt mondjon le . . . Menjünk az erdőbe. Evődve, tréfálva haladtak a keskeny ös­vényen át az erdő felé. Útközben ismerősökkel találkoztak, azok is csatlakoztak hozzájuk. Asz­­szonyok, fiatal leányok, serdülő ifjak. Minél többen lettek, annál hangosabb lett a jókedv. A fiatalság előre sietett, s mint a kalitból ki­­rüppent madárkák zsibongtak, gondtalanul kergetődztek. Ahogy a tisztásra értek, fölver­ték az ott húselő ismerős fiatal embereket és kényszeríteni akarták őket, hogy velük tart­sanak. — Szívesen! — kiáltották ezek, de előbb fogyaszszuk el az uzsonnát. Van itt az egész társaság részére. Tessék, hölgyeim, Nem sokáig kérették magukat. Leheve­­redtek a fűre, leültek a fatörzsekre és úgy fa­latoztak. Egyik csoportban a leányok és a fiuk, kissé hátrább az asszonyok. Itt is, ott is összebújtak, nevetgéltek, pajkoskodtak. Az asz­­szonyok mulattatásáról a „komoly“ urak gon­doskodtak, a „nagykorúak“, amint Erna ne­vetve elnevezte őket. Ezek iparkodtak is kiten­ni magukért, különösen a fiatal özvegygyel foglalkoztak szívesen. Erna néha-néha odaszaladt anyjához. — Anyuskám, jól érzed magad? — Jól, gyermekem. Tardos gondoskodik róla, hogy ne unatkozzam. Erna kezét nyújtotta a fiatal embernek. — Csak mulattassa, Tardos, az én anyus­­kámat! Jutalmul, ha legközelebb ellátogat hoz­zánk, kap tőlem egy szegfüvet. A legszebbet, amit a­ kertben találok. A fiatal ember meghajolt. Erna el akart sietni, de hirtelen megál­lott. Reánézett anyjára, megcsóválta fejét, az­után bizalmaskodva beleöltötte karját az asz­­szony karjába és kissé félre vonta. — Bocsánat, Tardos, csak valamit aka­rok mondani anyuskának! Titok! Nagy titok! A fiatal­ember mosolyogva biccentett fe­jével. Erna néhány lépés után megálloit. — Anyuskám, —­ szólt suttogó hangon, — ugy­e, az előbb azt mondtam neked, hogy szép vagy . . . hogy az a halaványság érdekes­sé teszi az arcodat ... az a csendes szomorú­ság, amely oly lágyan elömlik arcodon, mint egy gyöngéd fátyol . . . — Ugyan, Erna ... — Tévedtem, anyuskám! Most az arcod piros, a szemeid csillognak. Az egész lényedből valami meleg, kedves mosoly sugárzik ki . . . én nem tudom . .. de .. . így még sokkal szebb vagy! Ezt akartam mondani­. Azután megcsókolta anyját és a siker­ült tréfán jót nevetve, elszaladt. Társnői már várták. — Erna! Erna, gyere! — Itt vagyok! Mi az? — Játszani fogunk valamit. Jó?­­ — Jó! De mit? A bányán voltak, annyit akartak. Véged is hosszas vita után a bújócskában állapodtak meg. A széles derekú, termetes fák, az össze­ölelkező bokrok, a neszfogó pázsit a legalkal­masabbak voltak a játékra. Az egyik leány sze­mét bekötözték, a többiek szétrebbentek, mene­kültek, akár a megriasztott bárányok. Csakha­mar a bokrok között, a fák mögött hajladoz­tak, suhantak tova, lopva, óvatosan, elfojtott nevetéssel. Mind távolabb és távolabb hangzott néha egy-egy halk nesz, mintha fürge gyíkok siklanának át az erdőn, mintha játszadozó szellő mozgatná a bokrok ágait. Aztán csalo­gató hangok hallatszottak, a kereső leány per­sze arra sietett, üldözte a rejtőzködőket, a meg­­megroppanó ág áruló zörrenését buzgón kö­vette, hogy a bujkálókat megtalálja. Erna, mintha csak fészekben volna, úgy elhelyezkedett két bokor között. Egy ideig csa­logatta a kereső leányt, ide-oda Akiként, most azután kissé meg akart pihenni, ült és hall­gatózott. Csak távolabbról hallott néha-néha hozzá már fáradtan érkező zajt. Teljes bizton írla :______ _____1911. szeptember 16., szombat.

Next