Pesti Hírlap, 1911. október (33. évfolyam, 246-258. szám)
1911-10-17 / 246. szám
Budapest, 1911 XXXI. évfolyam, 246. (11557.) szántyX,___________Kedd, október 17. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: SZERKESZTŐSÉG: Egész évre ....... 28 K —f B Budapest, Váci körút 7& Félévre..............14.,—» §§ lg ___ l. em8i81. Negyedévre.......... 7 „ — „ H ■ pSH gjaSh B|BB ff ff Eg B SB|h fi ll Í®S| TelefonJO-4*. Egy hóra............. 2 „40» Bdl gCT jfl ff Sjdgf | fOl §5 ffl| SOI jBj, KIADÓHIVATAL: Egyes szám ára 10 l WT gB ^ g g || ff Pi| g fi áfcfapest, Váci körút 76. Hirdetések díjszabás szerint H H...._ BL 18 M -- M lg If | H n..... ffi« fi | Telefon 26-40. Az apró hirdetésekre vonatkozó ̇ BBBI Q H B B B IttB BíM B minden tudnivaló a 32-ik ÁjrA-rV& ') Megjelenik hétfő kivételével oldalon olvasható, minden nap. Az új Deák. Van már kereskedelmi miniszterünk! Kbuen-Héderváry tegnapi audienciájáról, amelyről a bécsi Presse híre szerint lemondottan kellett volna távoznia, Beöthy László munkapárti képviselőnek kereskedelmi miniszterré történt kinevezését hozta magával. A kereskedelmi tárca Hieronymi Károly halála óta vár gazdájára. Most, hogy betöltötték, ez meglepetésszerűen történt. Nem, mintha Beöthy személyében volna a meglepetés: a volt bihari főispánt már Hieronymi halálakor emlegették és a munkapárton állandóan dühöngő egyetértés csak érthetővé teszi, hogy a Tisza frakciójához tartozó Hieronymi örökének elintézésekor kínosan vigyáztak rá, hogy ismét Tisza személyes hívei közt válogattak. Vigyázni kell a „status quora“! Ámde meglepetés, hogy épen most, amikor a kormányt minden egyébbel vélte volna elfoglalnak az ember, épen most gondoskodik az egyik tárca betöltéséről, amely már hónapok óta terheli Lukács László vállait. Most, amikor a költségvetést már megállapították, most, amikor a kormány az ország életébe vágó fontosságú tárgyalásokban áll a parlamenti béke felől, most egyszerre sürgőssé vált a tárca betöltése. ... Beöthy Lászlónak ilyenformán váratlanul fölmerült személye egyébként még ismeretlen a nagypolitikában. Azt mondják— helyesebben Tisza mondja, — hogy kiváló szakértelmét a kereskedelmi tárca dolgaiban Lukács László fedezte föl. Pályája közigazgatási pálya volt addig amíg képviselővé nem választották. Megyéjében, ahol családja nagyrabecsült történelmi nevet viselt, fölvitte a főispánságig. Meglehet, sőt Tiszának és Lukácsnak el is hiszszük, hogy magánúton, mint kötelességét teljesítő politikus megtanult mindent, ami a kereskedelmi és közlekedési tárcának méltó betöltéséhez szükséges. Ámde akkor is kétségtelen, hogy sokkal jobb belügyminiszter lett volna belőle, aki mellékesen még kereskedelmi, vámszerződési és közlekedési ügyekben való képzettségét is értékesítheti tárcája körében . . . Egy kualifikációja azonban, amelyre az egész közvélemény nagy súlyt fektet, kétségtelen. Bizonyos, hogy a Beöthyek ősi családfájának e hajtásában egy skrupulozitásig korrekt és intakt politikus kerül a kereskedelmi ügyek élére, ez a tudat pedig ennél a tárcánál a köz bizalma és nyugalma szempontjából fölötte fontos. Hogy nem szakember, hogy abból a született közigazgatási hivatalnoki rendből került ki, amelyet Magyarországon már születésénél fogva mindenre képesnek, univerzális tehetségűnek tartanak, amelyből nálunk, a mágnásokon kívül, a politikusok általában kikerülnek -— az bizony nagyon sajnos." És e' kinevezés alkalmából ismét kívánnunk kell, bár megváltoznék ez a babona, és bár, megerősödnék a különböző szabad foglalkozású polgárság annyira, hogy kicsikarhatná a politikát évtizedek óta kizárólagos bérletben tartó osztály kezéből a szaktudást és gyakorlatot kívánó országos dolgok vezetését . . . Az új kereskedelmi miniszter valamenynyi kualifikációja közül azonban nem szabad megfeledkeznünk a legfontosabbról. Ez pedig az, hogy családja révén és személyesen is, Tisza Istvánnak egyik leghívebb híve. Már említettük, hogy ezt a tárcát , Tisza csoportja jog szerint a magáénak tartotta, de Tisza István különben is megnyugtatta az országot, hogy Beöthy kinevezése neki nem volt meglepetés, hogy az új miniszter az ő jelöltje volt, hogy ezt a minisztert ő csinálta. És ez csakugyan úgy van: Tisza csakugyan csinál minisztereket és főispánokat és megyei tisztviselőket és mindent, amit a kormányzó párt hatalmával a mi szép országunkban csinálni lehet. Tisza, az egyszerű közkatona, az ő kopott ruhájában csakugyan a legnagyobb hatalmak egyike ma az országban és amikor eldicsekszik vele, hogy nemcsak a király nevez ki minisztereket és főispánokat, hanem Tisza István is, akkor nem nagyzol. . . . Emlékszünk egy ilyen közkatonára, a magyar politikában, akinek megkérdezése nélkül, amíg élt, a király nem nevezett ki minisztert, vagy főispánt. Ez a másik ilyen nagy közkatona valamivel, kövérebb volt Tiszánál és mint olvasóink már bizonyára kitalálták, Deák Ferencnek hívták. Az is hatalmas ember volt. De azok az idők, amikor ő volt hatalmas, mások voltak! Az ő hatalma nem abban gyökerezett, hogy a pártjának tett szolgálatokkal nélkülözhetetlenné tette magát még akkor is, amikor szabadulni szerettek volna tőle. Deák az országnak tett szolgálatokat és nem a pártnak, amelyhez szegődött és amelynek nyakán aztán úrrá lett. Deák Ferenc ragyogó elméjével, nagy szívével és a szélcsendes tenger hatalmas tükréhez hasonló lenyugodott, kristály-világos tudásával gyakorolt ellenállhatatlan tekintélyt. A policiáról. Irta: Tömörkény István, I. Lózus. A régi piacnak, vásári helynek kétfajta ételmezőhelye volt : a lacikonyha, meg a huttyán. A lacikonyha a szegény nép vendéglője volt, abban mindenféle olcsó ételt főztek, levestől kezdve lehetett ott kapni sokfélét '-'’»szén a kovászos uborkáig. De mindent nagyon olcsón. Ehez képest a lacikonyhának hol volt teteje, hol nem. Nálunk a múlt század elején még a városháza mellett állott fedeles háziban, utóbb a szabad piacra szorult, legutoljára a híd alatt rotyogtak az üstök és fazekak, azután elmúlt. Elmulasztották. Nagyon keleti volt, balkáni volt. Pedig a legszegényebb nép étellel való ellátása céljából nem volt minden célszerűség nélkül való, amit az is mutat, hogy később ment csak fel kellett támasztani népkonyha alakjában. Azóta úgy él. A másik ilyenforma vendéglő a baromvásártereken szokott tartózkodni. Nem is egy, hanem sorjában több. Hosszú sátrak, bennük asztalok, padok. Égjük sarokban a konyha, a másikban az italok. Formájában évszázadok óta aligha változott. Vászonsátor karókon, jól lekötözve, hogy a sík mezőn a szú el ne vigye, néha körülötte kis árok a ponyva külső szélén, hogy eső esetén a viz abba csurogjon és ne folyjon be a sátor alá. Egy nap össze lehet állitani, másik nap szétszedni s kocsirakva vinni tovább. Valósággal el lehet benne nézelődni az iránt, hogy milyen lehetett az élet, amikor még házak és egyéb fedelek nem voltak. A mostani neve: duttyán. Híres és nevezetes ételek kaphatók benne, paprikás húsok és cigánypecsenyék fehér cipóval. Különösen rossz időben, szeles időben ugyancsak alája szorulnak a vásáros emberek egy kis étel, egy kis ital irányában. Étkezvén, mennek ki megint a vásárba a barmaikhoz, hogy másoknak engedjenek helyet. Ez igy dukál, ez igy becsület. Egyébként annak, aki nem akarná a becsület szokását betartani, meg is mondják : — Aki régen itt van, haladjon kifelé ... Fizettség után természetesen, így a huttyán a hivatását méltókép betölti. Legalább napközben. Az emberek váltakoznak benne, egyik jön, a másik megy, de nem részegednek. Akik vásárt csaptak, az áldomásioknál sem töltenek sok időt. Délután oszlik a vásár, emberek, kocsik, barmok haladnak a vásártérről szerteszéjjel a világ minden része felé. A huttyanosra ilyenkor következnek az aggodalmas idők. Mert marad nyolc-tíz ember a sátor alatt, akik egyáltalán nem akarnak odább haladni. Nagyon jó nekik ott, ahol vannak. Ezek leginkább pusztai legények, bojtárok. A gulya, a juh, a ménes mellől valók. Ritka alkalmatosság nekik az ilyesmi, némelyik, úgy lehet, először van ilyen „nagy" helyen. Némelyik olyan, hogy talán itt, a város földfalán kívül eső vásáron már járt, de bent a városban még nem igen volt, legföljebb kicsi korában, mikor a piacra menő kocsin bevitték világot látni. Ezek az emberek, akik tavasztól őszig éjjel is, nappal is, úgy sütő nap idején, mint vihar alkalmával a tökéletesen szabad ég alatt laknak, fejedelmi módon elvannak a sátorban. Beszélgetnek, kevés szóval kit így, kit úgy . . . furkós botok és juhászkampók az ölekben. Ital az asztalon. Kevés ital ugyan, de már az is baj, mert nem igen, szokták meg. Vizen szoktak élni meg tejen, tarhonján, szalonnán, mégis duzzadó erőben vannak. A beszélgetés egészen rendes és barátságos eleinte , hiszen mindnyájan egy helyre valók, az egyik is állatot legeltet, a másik is, abból keresik a kenyerüket. Később azonban a különböző foglalkozások fölött vitába bocsátkoznak. Itt aztán most már az teljesen mind;..*, hogy a disputa a vásárállási dutagánban kezdődik-e, avagy Budapestnek vágja Bécsnek valamely külvárosában az oda fölkerült katonalegénység között. Itt is, ott is az egymás foglalkozásának a lenézésével kezdődik. Ott pocsolyakerülőnek tartja a huszár a gyalogost, kocsisnak a bala a lovast. Itt lókötőnek ■ a gulyás a csikóst, a csikós túrószagunak a juhászt s mindkettőt megveti a mérges tekintetű bikákat kormányzó gulyás-bojtár. Hát szó szóra megy. Előbb az asztalt ütik, azután koppan egy koponya, mert sörösüveg repült hozzá, arra aztán talpra ugrálnak, a botok kezdenek csattogni , a huttyanos közbelépne, de félrelökik, hogy hármat penderül: jó szerencse, hogy a padok lába le van verve a földbe, mert már azokkal ütnék egy. A Festi Hírlap mai száma 56 oldal