Pesti Hírlap, 1911. november (33. évfolyam, 259-271. szám)

1911-11-01 / 259. szám

\ % jf Budapest, 1811 XXXRL évfolyam, 259. (11570.) sasán, _______Szerda, november­­ előfizetési Arak : szerkesztőség . Egész évre..........28 K — | H| ■ H Budapest, Váci­ körút 7a Hirdetések díjszabás szerint. 8 H 1| | É 1 É I ii ti |§ Telefon 26—40. ” ^nden^dSv^^a^la­tfc Megjelenik kettő kivételével ________________ _____________________________________________________ ______ A béke — halott !A mai nap folyamán publikáltatta a kor­mány, hogy a béke meghiúsult. Szomorú hír az országnak — halottak napjára. A béke ha­lott, miért kellett meghalnia? — fogja kérdezni mindenki az országban, és a polgárok több­sége föltétlenül fejét csóválva fogja tudomásul venni a béketárgyalások kimúltának hivatalos okát. Mi volt ez az ok? "A kormány felfogása szerint az, hogy „a béketárgyalások folyamán nem sikerült oly föltételeket precizírázni, ame­lyek az egész ellenzéket megnyugtatnák“. Mi­vel azonban ez a kormány­vélemény kizárólag az ellenzékre akarja kenni a béke meghiúsulá­sának egész felelősségét,­­ szükséges, hogy a nagy általánosságban tartott félhivatalos je­lentésnek kissé a mélyére nézzünk. Disztingváljunk: nem azt mondja a kor­mány, hogy az ellenzék a béke föltételeire a maga részéről nem tudott volna rámutatni, csupán azt, hogy az ellenzék nem tudta e föl­tételeket precizírozni. És már ez is nagy, nagy különbség. Mert a mi föltétlenül hiteles s poli­tikai helyzetrovatunkban bőven részletezett ér­tesüléseink szerint az ellenzék, igenis, rá ta­rt­otthjmtat­­t azokra a feltételekre, melyeknek a­ kormánynyal való közvetlen tárgyalások folyamán vált volna aktuálissá. Az ellenzék, igenis, felállította a mega követe­léseit, a véd­erőreform anyagi terheinek köny­vi­ vitásét, a zászló- és jelvénykérdés, úgyszintén az­ altiszti kérdés megoldását, a kilences bizott­ság nemzeti programmjának teljes végrehajtá­sát s ezekkel funku­m a választójogi reform meg­valósítását az általánosság, az egyenlőség és a fokozatos titkosság alapelvei szerint. Szemben e követelésekkel hajlandó lett volna az ellenzék a választójogi reformmal kapcsolatban a ház­­szabályrevízió kérdésének megoldására is. Hogy a kormány az ellenzék e békefelté­­telei alapján nem volt hajlandó közvetlen tár­gyalásokba bocsátkozni, annak okát a félhiva­talos közlemény abban adja, hogy a föltétele­ket maga az ellenzék nem precizírozta. Mond­ják, hogy az ellenzék nem foglalta írásba a békeföltételeket, illetőleg amit a föltételek kö­zül írásba foglalt volna, azok csak a véderő­reformmal szemben felállított követeléseket érintették, mint amelyeket egységesen vall mind a két 48-as párt; ellenben a választójogi re­formnak: junku­mjára csak akként utaltak vol­na, mint amely nélkül az egyk 48-as párt, Justhék, a békére kaphatók nem volnának. Tény továbbá az, hogy maga Jrysth, mint az egyik 48-as párt vezére, soha, a béketárgyalá­sok folyamán sem szűnt meg hirdetni azt, hogy ő általános, egyenlő s az egész vonalon titkos választójog nélkül s e választójognak a véderő­reformot megelőző törvénybe iktatása nélkül bé­kére nem kapható. Maga Tisza István itt han­goztatta ma, hogy Justh ilyértelmű legutóbbi, bajai beszéde után, valamint Kossuth legutóbbi cikke után, melyben azt fejtegette, hogy Justh nélkül kibontakozást csinálni nm­ lehet, — minden békekisérlet Tuzerin. Látnivaló te­hát, hogy Justh a maga külön álláspontjával minden­esetre megnehezítette az ellenzék dol­gát, ámde Tisza részéről a Justh külön állás­pontjára való hivatkozás csak ürügy volt, ürügy a kormány számára, hogy a béketárgyalások fonalát megszakítottnak jelenthesse ki. Mert igaz ugyan, hogy az egyik 48-as pártnak Justh a vezére s hogy e heves férfiú a legkevésbbé mondható a haza bölcsének, mert igaz ugyan, hogy ha a kormány a Justh­­párttal békét akar kötni, akkor elsősorban a vezért kell hogy tekintse, nem pedig a vezérnél konciliánsabb alvezéreket; de ha a Justh-párt a maga részéről a választójogi reform priori­tását már hajlandó lett volna elejteni, ez azt mutatja, hogy végső esetben maga a vezér is deferált volna pártja álláspontjának, vagy pe­dig egyszerűen különvált volna pártjától és, egyedül maradván, megnyugodott volna elvei fentartásával a történendőkben. Mert attól csak nem félt a kormány, hogy Justh egyedül is folytatná az obstrukciót? Sőt, tovább me­gyünk: maga az a tény, hogy Justh a maga régi álláspontjától egy hajszálnyit sem tért el s tovább hirdette fenhangon a választójog­­prioritását , a véderőjavaslatokkal szemben s tehát e parlament illetéktelenségét a véderő­­javaslatok tárgyalására, — maga ez a tény sem bír bizonyító erővel,amikor ugyanekkor Justh nem tett kifogást a béke, a komprom­isz­­szum ellen, tehát az ellen, hogy kormány is, ellenzék is közeledjék egymáshoz kétségtelenül oly módon, hogy a maga álláspontjának me­revségéből egyik is, másik is engedjen. Aminthogy elismerjük tehát, hogy Justh-­ tól helytelen taktika volt a béketárgyalások folyamán is olyan beszédeket mondani, mint amikőt legutóbb is mondott Baján,­­ viszont ki kell jelentenünk, hogy Tisza részéről Justh merev álláspontjára való utalást ügyes tak­tikának tartjuk, de csak taktikának, semmi egyébnek, mely mit sem változtat a lényegen. Á. P. írta: SZÍNI GYULA. Az első őszi sár csillogott a trachitkoc­­kákon. Budapest ívlámpái, gázharisnyái tük­röződtek benne és a párás, még meleg levegő nyugtalanul táncolt tőlük. •— Mind megérkeztek már a szép asszo­nyok — sóhajtotta Árva Péter és szerelmi láza kiült sápadt arcára. Péter a pesti utcán született, ott találták meg egy kapu alatt, olcsó pólyába burkolva, amibe egy cédula volt téve „Péter“ névvel. A másik nevét a várostól kapta. Egyebet azon­ban nem kapott és úgy nőtt föl mint a verebek, ennek a városnak leghívebb és leglelkesebb lakói. Örökké az utcán élt. Vagy a kávéházban ült és kinézett az utcára. Vagy az utcán járt és benézett a kávéházakba. Néha, különösen olyan időben, amikor üresek a kárók, a kirakati ab­lakban ült és itt nagy titokzatosan, sokat, ren­geteg sokat. Aztán mikor elfáradt, a zsebéből kivett egy könyvet és órák hosszat el tudott benne gyönyörködni, lapozgatni. Ez a könyv volt az egyetlen műve, ami ha nem is a nevét, de leg­alább a kezdőbetűit viselte. Címtábláját el­­kopatta az idő, de így is el lehetett még olvasni a vöös betűket: „Szerelmi levelező. Szerkesz­tette* Á. P." Vonnyadt arcára ilyenkor mosoly ült. A szene, amely szürke volt mint a Duna borús időben, kiragyogott. Ekkor talán azt a névtelen dicsősgető élvezte, hogy ezeren meg ezeren vallottak szerelmet az ő szavaival és a lángoló rózsaszínű levélpapirosok, amikre az ő levél­sablonjait másolták le, igazi tüzeket gyújtot­tak a szívekben. Támolyogva állt föl és kisietett a csatakos utcára. Évek óta minden este így szédült ki a sétáló nők közé, tele reménynyel, tele nagy elhatározásokkal. Ilyenkor „Szerelmi Levele­zőjének“ minden sora fölgyúlt benne, erjedt és gerjedt és csak egy nő kellett volna hozzá, aki meghallgatta volna. Néha kiszemelt magának egyet és órák hosszat követte messziről vagy közelről. A nők nagyon fanyarul néztek rá vissza, mert Árva Péternek nem volt valami megnyerő külseje. A nyomorúság leritt róla és még szabálytala­nabbá tette arca vonásait. Lassankint meg­szokta, hogy mennél kitartóbb volt, annál job­ban kinevették. Péter azonban könnyen vigasztalódott: — Mit törtem magam egy nő után, ami­kor ezeren meg ezeren sétálnak az utcán. Enyém minden asszony ! Azontúl már nem vetette magát csak egy után, hanem hűtlen lett az egyikhez, hogy a másikat követhesse nyomon. Ez,sem használt. Mintha csak előre megállapodtak volna, a nők nem akartak tudni sem Árva Péterről. Pedig senki sem égett úgy érték mint ő. Egy karcsúbb termet, egy csinosabb boka, egy merészebb és kihívóbb hajtincs lázrózsákat gyújtott az arcán. Ha egy-egy formásabb lábat látott, le szeretett volna hajolni hozzá és ott a sárban megcsókolni. Kószált, kószált csak az utcán és ezen a különös őszi estén az arca csaknem kicsattant a belső tűztől, a szerelmi szomjúságtól. Minde­nütt boldog embereket, karoló, ölelő, csókolózó szerelmeseket látott. Benézett a külvárosi bol­tokba és a pultok mögött szebbnél-szebb as­szonyokat, leányokat pillantott meg. Néha hir­telen elhatározással belépett az üzletbe, né­hány fu­llérért vásárolt valamit és aztán úgy ahogy bement, ki is jött. — Hogy ez a szappan?­­— kérdezte tik­­kadt, csaknem fuldokló hangon és a szeme úgy csillogott mint azé, aki egy ifiét óta nem evett. — Tíz fillér — felelte a csinos boltosné és Péter kifizette az árát anélkül, hogy a be­szélgetést tovább tudta volna fűzni. Minden kísérlete kudarccal végződött. . . • Pedig már megrogyott minden m­a, alig vánszorgott már a sok járástól és a kapukat kezdték becsukni. Már csak tíz perc választotta el attól az időtől, amikor a hódítás alkalma lejár. Azontúl csak olyan nőket lehet látni, akik más karján lépkednek vagy ha egyedül vannak, mindenkinek meghódolnak, aki meg­szólítja őket. Árva Péternek sietnie kellett. Az utolsó percben megpillantott egy varróleányt, aki szaporán lépkedett, nyilván mert kapuzárás előtt volt. Sovány és már nem fiatal teremtés volt, akiről leritt a szegénység és a munka, amely csúnyává sorvasztotta. De Árva Péter olyan hévvel követte, mintha a mesék szépsé­ges tündérnőjébe bottlott volna bele. A leány hátra sem nézett és egyszerre csak egy kapun gyorsan befordult. És mint aki az utolsó szalmaszál után kapkod, Árva Péter némán kinyújtotta utána a karját, meg akarta .A Pesti Hirlap mai száma 48 oldal

Next