Pesti Hírlap, 1911. november (33. évfolyam, 272-284. szám)

1911-11-23 / 278. szám

10 _______Pesti Hírlap_______ 1911. november 23., csütörtök. olasz kegyetlenségek ellen, — úgymond a felhívás — a civilizált világ semmit sem tesz, semmit sem szól, mintegy jelezni akarván hogy Törökországnak nincsen bizalomra érdemes kormánya. Minden ottamiáimnak kötelessége az ország megmentésén dolgozni. Ezért alakult meg az új párt az abszolút szabadság elvének alapján. vgy .f ,kniij eorevt 1, Elmúlt veszedelmek. Most, hogy Kiderlen Wachter, a német birodalom külügyi államtitkárja, beterjesztette jelentését a marokkói konfliktus lefolyásáról, egész nagyságában domborodik ki az a veszedelem, amely Európa fölött elvonult. Ez a jelentés fényes bizonyítéka annak, hogy Anglia a francia-német tárgyalások folyamán a bujtogató szerepét jzászotta és lelkiismeretlen politikájával már-már háborúba kergette Németországot. A jelentés valósággal megvádolja Greyt, az angol külügyek államtitkárját, ki olyan hangon kezdte kifogásolni a németek marokkói politikáját, amely szokatlan a diplomáciában és amely részt jelent, különösen, ha olyan hatalmas ellenféllel szemben használják, mint amilyen Németország. Az angol és a német nemzet megdöbbenve vesz most tudomást arról, hogy mily közel állott a legborzalmasabb háborúk egyikéhez. Az angol flotta már harcrakészen állott a honi partokon, a torpedó hálók minden hadihajó előtt leeresztve, mert a diplomáciai tárgyalások már olyan ponton voltak, hogy várni lehetett a német torpedó flottila hirtelen támadását; oly módon, mint annak idején a japánok tették, amikor a port-arturi kikötőben megtámadták az orosz flottát és egy nappal a hivatalos hadüzenet előtt részben harcképtelenné tették. Anglia azonban nemcsak azt tette, hogy Németországot provokálta, hanem Franciaországot is könnyelműen be akarta ugratni a háborúba. Faber kapitány leleplezéseiből — amelynek valódiságában senki sem kételkedik — megtudjuk utólag azt is, hogy az angol hadvezetőség százötvenezer embert akart partra szállítani Belgiumban abban a percben, amikor a Yogeseknél eldördül az első ágyúlövés. Most már tudjuk, hogy Belgium miért mozgósított nyakra-főre, a francia-német tárgyalások kezdetén. Ennek a mozgósításnak az volt a célja elsősorban — mint azt annak idején kifejtettük — hogy egy franciaellenes támadást Belgiumon keresztül megakadályozzon. A belga kormány, úgy látszik, azt hitte, hogy ha kellő intézkedéseket tesz a határon a semlegesség megóvására, akkor Anglia nem kerül abba a helyzetbe, hogy a belga neutralitás érdekében katonai rendszabályokhoz nyúljon. Angliának ugyanis joga van, mint a belga semlegesség egyik garantáló hatalmának, Belgiumban csapatokat partraszállítani. Az agadiri incidens nyomán Anglia máris intézkedéseket tett, hogy Belgiumot megszállja és a szállítóhajók már ott álltak az angol partokon, készen arra, hogy bármely pillanatban százötvenezer embert dobjanak át a csatornán. A francia diplomácia elég higgadt volt, és nem ült föl ennek a kínálkozó alkalomnak. Párizsban még idejekorán átláttak a szitán és semmi kedvet sem mutattak arra, hogy a parázsból kikaparják a gesztenyét Anglia számára. Mert ennek a háborúnak csak Anglia látta volna a hasznát. Már a marokkói konfliktus első napján „Anglia aknamunkája“ című vezércikkünkben kifejtetük, hogy Nagybrittánia miért akar minden áron háborút provokálni. Emlékeztettünk arra, hogy a végső elszámolás eszméje VII. Edvárd király hagyománya. Angliának eme kiváló koronás diplomatája, aki megteremtője volt a hármas ententenek, elérkezettnek látta az időt, hogy Németországot, mint tengeri hatalmat, tönkretegye, még mielőtt a német flotta megközelíti az angol hajóhad nagyságát. A nagy britt király kitűnő médiumot talált Delcasséban és tudvalevőleg 1905- ben már-már német-francia háború előtt állottunk. Akkor Rouvier miniszterelnök volt az, aki gyors föllépésével elhárította a nagy veszedelmet. Grey most, úgy látszik, ugyanazt akarta csinálni, mit annak idején VII. Edvárd, de neki ez épen úgy nem sikerült, mint koronás elődjének, aki pedig valósággal művész volt Európa nyugtalanításában. Az angol kormány magatartása a marokkói kérdésben Angliában is nagy megdöbbenést kelt és az alsóházban már kérdőre vonták Grey államtitkárt. Az angol külügyek vezetője hétfőn fogja ismertetni az angol diplomácia magatartását a német-francia tárgyalások alatt. Grey nyilatkozatát érthető okból nagy izgalommal várják és abból majd megtudja Európa, hogy mily vészes felhők tornyosultak a politikai láthatáron akkor, amikor a francia és a német diplomácia becsületes munkával törekedett a fölmerült ellentéteket elsimítani. Faber kapitány újabb leleplezéseiről és azok hatásáról a következő tudósításokat kaptuk: Londoni jelentés szerint Faber kapitány feltűnést keltő leleplezéseivel kapcsolatban a Daily Telegraph tudósítója, aki a kritikus időben Cromartyban tartózkodott, közli, hogy akkoriban tudomása szerint az angol tengerészeti hatóságok egy német torpedóflotillát, amelyről feltételezték, hogy hirtelen támadásra készülnek Cromarty ellen, elvesztettek szem elől. Ez okból a Neptunt és öt más hadihajót harckészenlétbe helyezték és lebocsátották a torpedófogó hálókat. Egy fél torpedóflotilla a Cromarty-öböl védelmére a kikötő bejárása előtt állott fel, a másik fele felderítő szolgálatra az Északi-tengerre küldetett ki. Az utóbbi azonban nem talált német hajóra. Amidőn a kritikus idő elmúlt, kitűnt, hogy a német hajók közben a Keleti-tengerre mentek. A tudósító hozzáteszi, hogy az angol haditengerészet minden eshetőségre el volt készülve. Egy kapitány közölte vele, hogy három nap és három éjjel állott a parancsnoki hídon. Az egyetlen aggodalom a szénkészlet miatt volt, amely nem volt bőséges, a szén odaszállítását azonban egy-két nap alatt rendezték. Saját tudósítónk londoni jelentése szerint ott jól értesült körökben kijelentik, hogy Oreg külügyi államtikár állása megrendült. Faber kapitány, angol képviselő, az Evening News egyik munkatársa előtt válaszképen azokra a kritikákra, amelyek beszédéről a lapokban megjelentek, elmondja, hogy fentartja közléseit, amelyek elvitazhatatlanul magas tekintélyű helyről nyert értesüléseken alapulnak. Sorhadi és tengerésztisztektől sok levelet kapott, amelyekben köszönetet mondanak neki nyílt beszédéért. Egy ismert tengerésztiszt ezt írta neki: „Szívből szerencsét kívánok ahoz a fáradozásához, hogy a haditengerészet vezetésében a legutóbbi válság folyamán beállott haotikus és korrupt állapotokat leleplezte.“ A lap még megjegyzi, hogy Faber nyilván sokkal többet tud a krízis belső okairól, mint amennyit eddig leleplezett. Közben egyre nő a brit lakosság felháborodása ama veszedelem fölött, amelybe a Franciaországgal való entente a gyanútlan országot majdnem belesodorta. Turner vezérőrnagy, a segédcsapatok főfelügyelője, kijelenti az Evening Standardban, hogy a Németország és Anglia között előállott veszedelmes helyzetet csak az az agitáció idézte elő, melyet a német centrumpárti vagy konzervatív sajtó a jövendő választások alkalmából már most megindított. Ő tudja, hogy a német és angol kormány szilárdul el voltak rá tökélve, hogy nem bocsátkoznak háborúba. Hathatatlan elhatározásáról mindenféle hírek vannak forgalomban. A tisztek bútorilletménye. A hadügyminisztérium elhatározta, hogy a tisztek lakásai részére eddig adott kincstári bútorokat a jövőben megvonja. Ezentúl a tisztek a bebútorzásra, még azok a tisztek is, kik a lakást természetben kapják, készpénzilletményt kapnak. Katonai rovat: Ferenc Szalvátor főherceg mellőzése. A hadsereg rendeleti lapjának legutóbbi száma közölte, hogy Ferenc Szalvátor főherceget a király lovassági tábornokká nevezte ki. Előléptetésénél anynyiban prefereálták, hogy a legutóbb kinevezett K. Leithner altábornagy egy fél évvel előbb jutott ebbe a rangba, mint a főherceg. Katonai körökben meg vannak győződve arról, hogy Ferenc Szalvátor főherceg nem marad meg jelenlegi állásában, hanem máshol fogják alkalmazni. Lehetségesnek tartják azonban azt is, hogy a főherceg nagyszámú családjára való tekintettel, teljesen visszavonul az aktív szolgálatból. Ez pedig annál különösebb, mert Ferenc Szalvátor főherceg veje a királynak. — A Vossische Zeitungnak jelentik Bécsből. Ferenc Szalvátor főherceg, akit csak nemrég neveztek ki lovassági tábornokká, de úgy, hogy meghagyták a bécsi lovashadosztály parancsnokának, mely állásra az altábornagyi rang van rendszeresítve, mint katonai körökben beszélik, le fogja vonni ebből az eljárásból a konzequenciát és legközelebb nyugalomba vonul vagyis rendelkezési állományba fogja magát helyeztetni. A főherceg ez állítólag megin SZÉLJEGYZETEK. — A béke „áldásai.“ — ember az összes békebarátoktól, de különösen a hágai béke-kongresszus egynémely kivételesen intelligens tagjától meg szeretné kérdezni — ha merné — hogy valóban hisznek-e abban az álomban, melyet oly ragyogó ékesszólással hirdetnek, vagy esetleg talán csak abban reménykednek, hogy ha egyhamar nem is válik valóra az álom, de majd el fog jönni az idő, midőn az általános kultúra rohamos kivirágzása egyúttal az emberiség úgynevezett megokosodását is magával fogja hozni. Sajnos, a dolog úgy áll, hogy a természet alapján álló és ennek évezredes igazságai szerint gondolkozó ember nem igen mer hasonló kellemetlen kérdést megkockáztatni, mert méltán fél attól a sajnálkozó mosolytól, mely barbár voltának megnyilatkozása miatt a kivételesen intelligens békebarátok részéről okvetlen kijárna neki. Nehogy tehát a betise durvaságaira hajlamos barbárnak látszassák, inkább nyel egyet és olyan helyen, ahol a Béke felséges álmára hajlamos elmék is meghallhatnák — titokban igyekszik tartani abbeli meggyőződését, hogy az emberiség a nyers erő uralma dolgában sohasem fog megokosodni, mert sohasem lehet olyasminek a valóra válását remélni, ami ellentmond a természetnek. A különböző nemzetek és fajok nagy evolúciói mind visszavezethetők a természethez, amelynek senki sem ura, hanem csak része, mégpedig épen oly öntudatlanul alárendelt része, mint bármely más élő organizmus — le egészen a helyzetváltozásra képtelen növényekig. Ez elemi iskolai tudás birtokában főleg tehát azt nem érti a Béke dolgában „megokosodni“ nem hajlandó ember, mikorra várják a béke barátai annak az ideális időnek elkövetkezését, midőn a mai homo sapiens izmainak, csontjainak, vérének, idegrendszerének, agyvelejének, szóval teste egész fizikai konstrukciójának összetétele más lesz, mint amilyen ősidők óta máig, mert abban talán nincs köztünk véleménykülönbség, hogy mindaddig, amíg ez a változás be nem következik, a természet szuverenitásának állandó legyőzésére nincs kilátás. Az emberiség világbékéjének hirdetői bizonyára kiváló elmék — a természet azonban sem az elmével, sem az erkölcsökkel — a kultúra e legszebb csinálmányaival — nem törődik. Mindez már számtalanszor meg volt írva és be is bizonyul a földgömbön naponként egynéhány milliószor, mégis arról ábrándoznak e hitükben tiszteletreméltóan makacs elmék, hogy az a bizonyos Béke egyszer majd csak ránk fogja árasztani nagyszerű áldásait és az ököl utálatos garázdálkodása ettől az időtől, kezdve örökre meg fog szűnni. Hát ez oly szép gondolat, hogy méltó a legfellengzőbb magasztalásra, — elkövetkeztének időpontja azonban oly rettenetes távolságokban kering valahol a világrendszerek mélységeiben, hogy még egy költő-csillagász fenséges fantáziája sem lenne képes utána száguldozni. Tegyük fel azonban, hogy egyszer, valamikor, mégis csak ki fog vetkőzni mai fizikai lényéből az emberiség és felszabadul a természet zsarnoki kényszere alól, mely sohasem a békére, hanem mindig a harcra ösztönöz és fegyverzi föl — akkor is bizonyára ez a mi egyébként kevély fajunk lesz az utolsó, mely apái ősi örökségéről le fog mondani és folytonos viszálykodásra való hajlandóságát azzal a bizonyos megokosodással fogja fölcserélni. Legyen is az utolsó — sőt annak, aki szereti ezt a mi örökké marakodó fajunkat, szíve mélyéből azt kell kívánnia, hogy soha itt közöttünk békesség ne legyen addig, míg Ausztriával való államviszonyunk meg nem változik. Ez negyvennégy esztendő óta az az ütközőpont, mely a folytonos viszálykodás állandó élesztője. Maradjon is állandó, mert minket ebben a politikai viszonylatban még a leghevesebb harc sem tizedelhet me® annyira.