Pesti Hírlap, 1912. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1912-01-02 / 1. szám

2 Plusz harcias hangú beszédét Khuen miniszterelnök tapintatos válaszszal akarta enyhíteni. Készséggel el is ismerjük a miniszterelnök úr diplomáciai képességeit. Helyesen és okosan cselekedte, hogy került minden agreszszivitást és békés húrokat pengetett. De ha azt nem akarja, hogy a parlamenti viharok hullámai túlságosan hamar feje fölé kerekedjenek és az intrikák lassú vize kimossa miniszterelnöki széke alól a talajt, akkor jobb lenne, ha a kegyes óhajtások és újévi jókívánságok teréről áttérne az erélyes cselekvés terrénumára s az általa hirdetett békének és nyugalomnak előfeltételeit megteremtené először a saját pártjában, másodszor pedig Bécsben. Mert ha ezt nem cselekszi, akkor igenis harc lesz, amint azt maga Kossuth Ferenc is bejelentette újévi beszédében. Amikor ezek a véderőjavaslatok tulajdonképen már Bécsben sem kellenek a hadvezetéseinek, akkor igazán tragikomikus dolog, hogy Plósz úr páncélt ölt és lándzsát ragad azoknak védelmezésére. S ha a nemzeti munkapártnak kedve van még mindig a véderőjavaslatok változatlan keresztülvitele mellett harcolni, akkor az egész ellenzéknek és az egész nemzetnek föl kell vennie ezt a harcot és meg kell vivni azt becsülettel. Mert itt a Habsburgoknak ama régi hagyományos szerencsétlen politikájával állunk szemben, mely úgy akarja a koronának fényét s az állam hatalmának erejét növelni, hogy gyöngíti az a nemzetet, amely tulajdonképen minden erőnek ősforrása. Veszendő őrállomások. ’A végekről a magyarságra nézve szomorú hírek érkeznek. Ott, ahol a magyar érzésnek a legerősebbnek kellene lenni, ahol a magyar nemzeti politikát erős kézzel, céltudatos következetességgel kellene irányítani és érvényesíteni, onnan érkeznek a magyar gyámoltalanság és gyengeség szomorú hírei, ott látjuk, mint adják föl az erélytelen, az erős magyar érzés és öntudat híján levő vezetők fokról-fokra a magyarság hadállásait, még azokat is, amelyek évtizedes, lankadatlan, sokszor keserves munka árán jutottak a magyarságnak birtokába. Vegyük sorba ezeket a híreket Lugos városának magyar polgármestere, Marsovszky Árpád, leköszönt állásáról és nyugalomba vonult. Aki ismerte a múltban és ismeri a jelenben Lugosnak viszonyait, meg kell állapítania, hogy a magyar polgármesternek hosszú évekre terjedő vezetése alatt ez a múltban a legveszedelmesebb oláh fészek, a nemzetiségi izgatásnak magyarországi központja, egyébként azonban jelentéktelen rendezett tanácsú városka, nemcsak a délmagyarországi kereskedelemnek és iparnak egyik nagyobb telepe, hanem a magyar értelmiségnek és közműveltségnek is egyik kiválóbb központja lett. A magyarságnak egyik erős várává lett, amelyen megtörtek az oláh tengernek hullámai s amely magyarságában folyton fejlődve és erősödve, híven teljesítette a nemzetiségi vidékek városainak azt a természetszerű feladatát, hogy a magyarságot magában összegyűjtve, annak lélekszámát folyton növelve, kereskedelmével, iparával, az oláhok fölött messze kimagasló közműveltségével ezen az oláh többségű nemzetiségi vidéken, a régi katonai határőrvidék szélén, a magyarságnak közműveltségi, gazdasági és politikai fölényét biztosítsa. A magyar polgármester most visszavonult s utána oláh polgármester következik. Erre az állásra ugyanis Krassó-Szörény vármegyének nemzeti munkapártja egy Balteszku nevű oláh urat jelölt azért, mert ez az úr eddig a jó magyar hazafi színében mutatgatta magát, a nemzeti munkapártnak hű és odaadó tagjai meg akarják akadályozni, hogy Lugos város jelenlegi Floreszky nevű főjegyzője, aki nyiltan és elszántan izgat a magyarság ellen és Lugost oláh kormányzata várossá akarja tenni, a polgármesteri székbe kerüljön. Krassó-Szörény vármegyének Tisza Kálmán belügyminisztersége idejében volt már egy oláh tisztviselője, aki szintén jó magyar hazafinak mutatta magát s ezért Tisza Kálmán pártfogásával a vármegye alispánja lett Simonescu Leontin volt ez az alispán, akinek magyar hazafisága azonban csak addig tartott, mig a diszes vezető állásba el nem jutott. Amint azonban beleült az alispáni székbe, levetette a nemzeti szinűi álarcot, oláh nemzetiségi politikát csinált, s Tisza Kálmánnak nem volt sietősebb dolga, mint őt néhány hónapi hivataloskodás után az alispáni székből kiemelni. Akkor ez lehetséges volt, mert bármit mondjanak is Tisza Kálmánról és politikájáról, a magyar állam tekintélyét erős kézzel tartotta fenn s aki ennek magát alá nem vetette, pusztulnia kellett Most a magyar állam tekintélyét a nemzetisiekkel szemben nem védi a magyar kormány, nem tudja, de nem is igen akarja megvédeni, mert a magyar politika most rém a nemzeti érzések forrásából fakad. Kétszeresen veszedelmes tehát most egy kötelességed. De ha Neki az volna tetszésére, hogy az a bűnös nő az ő játékszere legyen, akkor csókold meg annak a nőnek a kezét, mert a legnagyobbat adja a fiadnak: a boldogságot Róza, bolond vagyok-e én, hogy ezeket meghagyom neked? Mondd, életem hűséges társa, érthető az, amit mondok, vagy úgy hangzik füledbe, mint messziről jött zene, amelynek lelke, dallama valahol, a hosszú úton elveszett? — Okos és bölcs ember vagy te, György, s amiket mondasz, olyan világos, mint a nappal és olyan ragyogó,mint a nap. — Milyen jó vagy, te, Róza! Érzem, hogy előbbi szavaimban kissé megaláztalak, de a fiamért tettem. A fiunkért! És, úgy-e, érette szabad? Mert ő minden. És meglátod, mikor ide fog állni az ágyam elé, én is alázatosan meg fogom csókolni a kezét, mert ő az élet, a tündöklő, szent Élet s én egy szegény, sötét, eltűnő halálos árny vagyok. Oh, fiam, gyere, gyere már! Mi az? Róza! Róza! Nem kocsiszörgés az? Róza! Hamar vánkosokat a derekam alá. Hadd fogadjam ülve az ágyban. Ne lássa, hogy olyan beteg vagyok, nem szabad látnia. Oh, ha egy kis pirosítód volna, Róza, hogy befesthetném az élet színére az arcom. De te sohasem használtál pirosítót. Nézz ki, Róza, nézz ki, úgy-e, a kapunk előtt állt meg a kocsi? Aztán töröld le a szemed, ne lássa, hogy sírtál. A cselédek is vigyázzanak. Nevessenek, hangosan, vidáman beszéljenek. Ne lássa, szegényke, hogy a halál árnyéka már ott gubbaszt ennek a háznak a küszöbén. Ali, nyílik az ajtó. Jön az élet kifejlődő várost nemzetiségi vezetésre bízni, kétszeresen veszedelmes ott Krassó-Szörényben, mert ott Lugos az egyetlen pont, ahol a magyarság a lábát megvethette, s ahonnan terjeszkedő útjára délfelé megindulhat. Jól tudják ezt Krassó-Szörényben a kormány és vármegye közegei, a nemzeti munkapárt, tehát valamennyien bűnösek a magyarság egy védbástyájának feladásában. Mert hiába reménykednek abban, hogy az oláh polgármester jó hazafi lesz. Nem lesz az benső érzésénél fogva s nem lesz azért sem, mert ekkor alapos oka lesz rettegnie a fajtája gyűlöletétől és bosznjától. De elvégre, bármiként álljon is a dolog, legyen az az oláh polgármester túlzó vagy mérsékelt, annyi bizonyos, hogy magyar nem lesz, holott a nemzetiségi városok élén csak magyar s különösen erős magyar érzésű vezető állhat, ha azt akarjuk, hogy ezek a magyarságnak oly nehezen meghódított városok magyarok is maradjanak. S a Lugoson történtek meggyőző bizonságai a vezetők vétkes gyámoltalanságának szégyenletes gyávaságának. Az ottani magyar és német polgárság erkölcsileg, gazdaságilag és számbelileg is elég erős arra, hogy keresztülvigye egy magyar polgármester megválasztását s pedig annál is inkább, mert az oláhok megoszlanak Balteszku és Floreszku között. A megosztott ellenséget, pedig könnyű megverni, nem is számítva azt hogy a kormánynak, főispánnak és alispánnak száz és száz eszköze van arra, hogy egy rendezett tanácsú város kormányzatát és választását befolyásolja és irányítsa. Természetesen ehhez magyar szív és magyar érzés kellene, amelyek, úgy látszik, nemcsak fönt hanem lent is elvesztek és velük vész egy magyar végvár is,, ha csak Lugos város magyar és német polgársága talpra nem áll, s minden felülről jövő befolyást és nyomást visszautasítva, meg nem választja a maga magyar polgármesterét, megmentve ezzel a várost a magyarságnak. * szorítani, a szép, szőke fejét megsimogatni, az ujjaimmal babrálni a puha selyemhajában. Póza! A mi fiunk! Az enyém! ő benne itt maradok a földön. Itt, bizonyosan. Milyen gyönyörül Emlékszel, egyszer fölfedezted, hogy a jobb lábamra egy kicsit bicegek. Csak egy picikét, alig észrevehetően és csak akkor, ha nagyon sietek. Talán nemm is a lábamban van ez a hiba, hanem a fejemben, amely nehéz és egy kissé jobbfelé húzza a testemet. Még az anyám sem vette észre ezt a bicegésemet, csak te. Csak te, drágám. És én egyszer megfigyeltem a fiamat, mikor sietett. És ő is épen így biceg, Róza! Épen így! Egy parányit, alig észrevehetőt. Oh, milyen gyönyörű! Hát nem az, Róza? Mondd, bolond vagyok én, vagy csakugyan gyönyörű ez? — Gyönyörű, édes szívem ... — Ugye? ugy-e? Hát nem is halok meg én, mert itt hagyom őt. Aztán vigyázz rá, érted-e, nagyon vigyázz! Próza, Róza, ő lesz a te parancsolod, mert ő a férfi és te engedelmeskedjél neki. Én mondom ezt néked. Meghagyom ezennel néked! Az ő pici lénye legyen az úr, így kell lenni. Mert tudod-e, Róza, mire születtetek ti, asszonyok? Hogy minket ápoljatok, gondozzatok, már a bibliai asszonyok is így tették. Ti vagytok a szolgáló leányok. De mi! De öl Hát jól megértsd! Aztán arra is vigyázz, hogy ha majd később, mikor már embernyivé válik, valamely rossz asszony kerülne a közelébe, aki megvontani akarná, aki lealjasítani próbálná, uralkodni akarna fölötte, ott légy te és vájd ki annak a másiknak a rontó szemét tíz körmöddel vájd ki. Mert ez is a te A második ének Beszterce-Naszód vármegye kormányzóiról szóljon. A beszterce-naszódi ösztöndíjalap ügyét már többször ismertettük s a napokban rántottuk le a leplet azokról az üzelmekről, amelyeknek célja ezt a milliós vagyont végleg az oláhok kezére játszani. Báró Bánffy Dezső utódja, a jelenlegi magyar főispán, kezdeményezte ezt az oláhoknak kedvező kompromisszumot, lerombolván ezzel Bánffynak a magyarság érdekében elért nagy és fontos eredményeit Mert Bánffy idejében ott Beszterce-Naszódban a magyarság volt az ur, s tekintélyének senki sem mert ellenszegülni. Ma már mint az oldott kéve, hokálya! Az én, az én fiam! Mindenem, egyetlen gyermekem, síron túli megmaradásom! Fiam! Fiam! Az éber-illatú, mély homályos szoba ajtaja csakugyan kinyílt, némi friss levegő, fakó világosság surrant be rajta és egy ifjú, kacagó szemű, piros arcú gvermek futott be — Édesapám! — Fiam! A haldokló egy utolsó, nagy, erőfeszítő lendülettel fölemelte kiszikkadt, elgyöngült testét és két remegő, aszott kezével átfogta az élet illatától friss gyermekarcot. Meg akarta csókolni. De ekkor az aggodalom és a rosszaiég árnya sötétlett fel a szikrát vert szemekben. A két aszott kéz eltolta magától a mosolygó gyermekarcot, mereven ígyelte, aztán szigorú, felelősségrevonó hangon hörögte a haldokló:— Fiam, érzem, te az úton cigarettáztál! A gyerek lesütötte a szemét és szorongva bűnbánóan mondta: — Csak'gyet... csak egyetlen egyet... A haldoklószeme haragosan csillant fel, az aszott kezemCí§41.dijk. Aztán fölemelte a jobb kezét, egy megfenyít gesztus vonala rajzolódott a levegőbe, a sága ujjak összecsuklottak s a kéz mintha rákart volna csapni a gyerek kezére. Mire a tágítő gesztus lendülő íve befejeződött volna, már egy remegő, bizonytalan, hullámos vorsba gyöngült. Mikor a sárga k£z a gyerek pios kezéhez ért, már szelíden simult rá. Vége olt. Az apa meghalt. Pesti hírlap 1912. január kedd.