Pesti Hírlap, 1912. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1912-02-11 / 36. szám

II . Í®I2. február 11., vasárnap. Pesti Hírlap ________________ állanak; iskoláink a mi eszméink talaját művelik. Tőlünk függ pap, tanító, ügyvéd, püspök és mindenki más; senki sem független velünk szemben. Ha egy-egy kiválik, ott marad a testvére, a nővére, apja, anyja és mi mindezeket megfojtjuk az áruló hibáiért. Egyházi és világi alapítványainkat csak az élvezheti, aki egészen a miénk. Miénk a társadalom, a sajtó, az egyház, a pénz és a föld; ifjúságunknak eszét és kárát mi mozgatjuk, sem erre, sem azokra nincs a magyarnak semmi hatalma, befolyása. Legfőbb követelésünk a magyar állam kettéralakítása Erdély autonomikus berendezésével. Oly követelés, amely közelebb visz az ideálhoz, a magyarokat petsig gyengíti. Beszéltünk még foederatív magyar államról is. Ámde ki lelkesül esen programm-pontokért ! Kinek kell Erdély autonómiája, a foederatív magyar állam ? Nekünk kellene ugyan ideiglenesen, amíg megbontanék a magyar alkotmányt, azután abban rágódnunk tovább, amíg átrágnék magunkat a Kárpátokon át a román államba. Az egész programra egy fikció, csak arra való, hogy a Romániával való érintkezéseinket fedezzük és takargassuk forradalmi tendenciáinkat. A mi számításunk egyszerű és biztos. Számításunk szerint, mert mi a magyar statisztikára nem adunk semmit, van összesen hat millió magyar és tíz millió nemzetiség. Mi keresztül viszszük a tíz millió nemzetiségnek az egyesülését a hat millió magyar ellen. Tíz millió mindenesetre több hat milliónál, az államnak pedig a többség óhajtásasemm kell alakulnia. Történeti múlt, alaptörvények, jogfolytonosság, a mi fogalmaink szerint hulladék, amit összesepernek a házban és a szemétdombra visznek. Mi közük volna ezen nemzetiségeknek Erdély autonómiájához, programmánk sarkalatos pontjához? Tehát most már foederatív államról beszélünk. Nekünk mindegy, mi nem sokat adunk a logikai sorrendre, következetességre, már megállapított programmpontjainkra; úgy dolgozunk, ahogy nekünk jól esik. Ezt a nemzetiségi egyesülést a magyar milennári a ünnepélyivel kötjük össze. Ezer év után mi is demonstrálni kívánjuk, hogy ez az állam nem magyar nemzeti, hanem perfítettségi állam. Irányt akarunk adni a második ezer évre. És ha egyszer egyesültünk, akkor ám csak jelentkezzék ez ellenség határainkon, jaj lesz akkor a magyarnak! A horvát ellenzék már felénk nyújtja a kesét, a szerbekkel tisztában vagyunk, a tótokkal egy fitlérezünk. Tavasziasi, vagy addig is, megbeszéljük a további teendőket , a megállapodáshoz képest fogunk cselekedni. Aki ezt írta: nyilt jellemű tudós, az igazság kimondásában még a saját fajtájával szemben is őszinte. S nyilt jelleme és megbízhatósága mellett oláh nemzetiségét mégse tagadta meg, bár magyar érzelmeit sohse titkolta, ő kétségtelenül a hozzánk legjobb érzelmekkel fűződő oláh. Tessék már most elképzelni, milyenek azok, akiket izgatóknak tartunk. F. JL laza, egész világa idegen a modern áramlatok közepette. Olyan, mint valami szép, régi kastély-berendezés. Műértő amateurnek a szeme megakad rajta. Meg is szerzi minden áron, de belátja, a mindennapi használatra kényelmetlen. Nagyon csodálatos kalandozásokat visznek ma véghez gondolataim. Talán azért, mert a sok rossz, hazai újsághír annyifelé terelte el a figyelmemet. Elterelte egy kicsit haza a buckába. Aztán a sáros Váci utcába, ahol alkonyatkor kigyuladnak a villamos lángok és az emberek — többnyire mindig ugyanazok— mászkálnak le s föl. — Nézik egy kicsit a kirakatokat, bemennek ide-oda, vásárolnak a virágos boltokban is egy farsang évadján. — Majd oda kalandoztak, gondolataim a Bristolban. Körül tekintgettem a régi, jól ismert hallban, hallottam Toman pávát, hogy kiabál a telefonba: tudja, halld, Bristol (sohasem halló), eltekintettem egy kicsit a „pesti poék“-hez — és magam sem tudom, szomorúság avagy öröm töltött-e el amtan, hogy nagyon távol vagyok mindentől, ami valamikor odakötött. Akinek otthona nincs, aki úgy él sur la branche, az, azt hiszem, nem érezhet honvágyat. Erről az izéről is esik szó... a L'ulturssökevény című Esti levélben. Szondíroztam egy kicsit magamat Nem éreztem honvágyat, sőt örültem, hogy nem vagyok az influenzás Pesten. Nem vagyok Gyűlöletországban. És igy hiányzik is mindenképen a méla accord. De hiányzik sok minden egyéb is ebből az írásból. Olyan tinta- rece ceruzaiszony lepett meg egyszerre és ilyenkor jobb nem róni a betűket... Vay Sándor. 6? _ Beethoven jfremfére Pesten. (A német színház megnyitásának 100-ik évfordulója.) ünnepelni vele-e ez az évforduló? Aligha. Hiszen a német múzsának emelt gyönyörű palota kiáltó veszedelme volt a magyar Thalia szegény papjainak. A magyar színészek koplaltak és dideregtek akkor, mikor megnyitott a 627.942 osztrák értékű (Wiener Währung) forinton épült fényes palota — ami, tekintettel az akkori értékre, 3.139.710 frtot tett ki. De a körülmények, amelyek között a megnyitás — 1812. febr. 9-én — lefolyt, mégis érdekessé, közönséges történeti reminrecenciáival fontosabb értékűvé emelik ezt a napot. A megnyitó előadáson ugyanis Beethovennek két melodrámáját mutatták be , mind a két zenemű erre az alkalomra, megrendelésre készült. A szinházat 1808-ban kezdették építeni. A német színészet egyesült pesti és budai színházainak Czerbulka Alajos és Jandl Antal voltak a bérlői. Ők is küzdöttek sokat. A helytartó tanács 1810. december havában, tekintettel a beállott nagy drágaságra, megengedte nekik, hogy a belépti dijakat 1 írt 10 krról 2 írtra emeljék fel. Hanem a magyar arisstokrácia adakozásából összegyűlt a rengeteg summ« és felépült a német színház, a mai Gizelláién*», azon a helyen, ahol ma a Haas-palota emelkedik. A redout helye üres volt még (a mai Vigadó csak 1833. jan. 13-án nyilt meg) , odavezetett a Dunán keresztül az akkori hajóhíd. A Gizella-tér neve Theaterplatz volt tól oda nézett a színház 57 öl hosszú homlokzata Apollo, Thalia, Melpomene és Calliope szoborcsoportozatával, míg az egyes fülkékben Olio, Erato, Euterpe és Polyhymnia szobrai ékeskedtek. Aman bécsi udvari műépítész tervezte gazinházat, amelyről el kell ismerni hogy Pest egyik legszebb palotája volt. Egyszerű, de méltóságteljes, célszerű és impozáns volt (3000 hallgató fért el benne kényelmesen, de szükség esetén még néhány száz embert bírt befogadni!), hisze a városnak. Csai az akusztikája volt nagyon rom®. (Állítólag azért, mivel a redout helye még friss volt és a budai hegyekből befújt a szél a játszótérre.) József nádor szerette volna, ha a színház 1811. novemberében nyilik meg, de nem készült el akkorára. Ezért azután a következő évi február 9-én, Ferenc „császár” születésnapja tiszteletére ünnepelték meg a felavatást. Ezen azután a nádor nem jelenhetett meg, országos ügyekkel lévén elfoglalva Pozsonyban s levéllel mentette ki magát Pesti város magisztrátusa előtt. A megnyitás estéjén az akkori „Bruckgasse“ lakói kivilágították az ablakaikat, különösen pazar fényárban úszott a Kemnitzer-palota, továbbá az akkori ,,Harmincadikvata!“ és természetesen maga a színház, melyen egy hatalmas transzparens tündökölt, a következő latin felirattal: Nutu proprio Francisci Regis August!, Auspiens Principis A. A. Proregis Hungáriáe Publico Urbis Pesthiensis stump tu Haec molet surrexit In deems et obiectamentum publicum. És ezt a jézus érdeklődéssel vegyes készülődést nézte nézte elkeseredett szívvel, ökölbe facsarodó kezekkel egy kis csapat éhes magyar színész Nem a német bajtársak sikerét irigyelték ők, hanem fájt a lelküknek, hogy nekik parancsszóra részt kellett venniök ezen a megnyitó ünnepélyen, hogy a külső díszt emeljék. A magyar színészek akkori intendánsa, Mérey Sándor, fölrendelte a magyar színészeket a próbaterembe és kiadta az ukázt, hogy minden színész jelen legyen a színpadon, a férfiak díszmagyarban, kardoson, a nők uszályai ruhákban. — Hát a magyar statisztája legyen a németnek? — fakadt ki a bájos Széppataki Róza (későbbi Déryné), mikor hazamentek a próbateremből. Hja! — felelték neki — ez azért van, mert Mérey Sándor, az intendáns, Czibulk állónak udvarol és ezzel is a sikerét akarja emelni. Czibulkáné az új német színház első primadonnája vejk felesége a régi színház bérlőjének. (Az új színházat Szentiványi Márk és Gyürky Pál bérelték.) Czibulkáné jeles színészi qualitásait Déryné maga is elismeri „Napló“-jában, de statisztálni nem akartudd. — No, engem ugyan nem lát holnap a német színházi — monda Hazament és elkezdett beteg lenni Este nem érezte magát „elég“ lázasnak, pedig egész délután „bodzaherbateát“ ivott. Elkérette hát a színház orvosát, elhitette vele, hogy megterhelte a gyomrát és hánytatót adatott magának, „amit máskor fizetésért sem vett volna be“, és igaz, hogy „szintúgy gyöngyözött a forró verejték a homlokáról“, de mégsem ment el másnap. A többi mind ott statisztált és a függöny föllebbenésekor kétoldalt állva énekelték a „hymnusz“-t. (Ez persze a „Gott erhalte“ volt, amit akkor még nem gyűlöltek úgy a magyarok.) A megnyitó előadás programmja a következő volt: „Ungerus erster Wohlthäter“, melodráma, karénekkel szövegét írta Kotzebue Ágoston. Ezután következett „Die Erhebung von Pest zur königlichen Freystadt“, ein historisches Gemählde in einem Aufzug“, mely azóta teljesen elmerült az ismeretlenség homályában, csak az egykorú „Vereinigte Ofner Feather Zeitung február 13-iki recenziójából tudjuk, hogy tárgya „nach der Geschichte vom Jahr 1244. bearbeitet“ volt. Végre mint „Nachspiel“ következett „Die Ruinen von Athen“ melodráma, ugyancsak Kotzebue műve. úgy az elő-, mint az utójáték szövegét a megnyitó ünnepre rendelték meg. Hogy jutottak épen Kotzebuehoz? Valószínűleg az a ritka népszerűség, melynek ez a roppant termékenységüire örvendett, vezette hozzá az intéző köröket. Számos darabját adták úgy magyar, mint német nyelven. (Különösen a „Benyovszky“-ját ismerték országszerte.) Két magyar tárgyú színművet is írt, „Die Corsen in Ungarn“ és „Béla’s Flucht“ (utóbbit későbben megzenésítette Ruzicska Ignátz) , így megmagyarázható, hogy őt kérték fel a szövegkönyv megírására, holott akkortájt már a politika mezején kellett őt felkeresni. A két darab zenéjét — mint említettük — Beethoven szerzette. Az 5 személyének bevonását számos körülmény teszi érthetővé. A mártonváséri gróf Brunswick Ferenccel való barátsága ismeretes. (Neki dedicálta a halhatatlan „Appassionata“ szonátát.) Brunswick Teréz grófnő (Ferenc nővére) iránt való rajongása sem titok. Azt is tudjuk, hogy Beethoven akkor a legziláltabb pénzviszonyok között élt. Mi sem természetesebb, mint hogy az előkelő család egy kis keresethez akarta juttatni a mestert. A dolog nem volt nehéz. Gróf Brunswick József, (a későbbi országbíró) Ferenc nagybátyja, consiliárius volt a helytartó tanácsnál, amelyhez akkor a színházi ügyek tartoztak. A helytartó tanács elnöke a nádor volt, aki pedig fivére volt Rudolf főhercegnek, (későbbi olmützi érseknek) ez pedig nagyon kedvelte Beethovent. Ha most még tekintetbe vesszük, hogy sem Mozart, sem Haydn nem voltak már életben, megkaptuk a kulcsát Beethoven megbízatásának. Ami a két melodráma tárgyát illeti, azokról.