Pesti Hírlap, 1912. április (34. évfolyam, 79-103. szám)
1912-04-07 / 84. szám
142_________________ — Mit akar barátom, Budáról Pestre nem kell fizetni. — De bizony kell kérem, — felelte, — épen olyan kis pléhet, mint ilyet, odafelé. Én pedig addig át nem eresztem az urat, amíg egyet nem hoz. — De kedves barátom, értse meg, én omnibuszon mentem Budára, útközben az alagút közepén leszálltam és visszafelé jöttem. — Akkor miért ült fel az úr az omnibuszra? — Véletlenül, tévedésből. — Nem tehetek róla, nagyon sajnálom. A szabály, szabály, akinek nincs bárcája, nem mehet át. És különben is gyanús nekem az ügy. Sejtem, hogy uraságod vagy meg akarta takarítani a pénzt vagy elfelejtett váltani jegyet s csak úgy találta ki ezt a mesét. — Ne gondolja barátom, mennyi egy olyan bárca? — Négy fillér. — Itt van a négy fillér és most ereszszen. — Hohó, az kellene még. A bárcát az alagút budai végén kell megváltani és itt átadni. Tessék tehát onnan hozni egyet. — Hát nem mindegy az, hogy itt fizetek-e vagy ott? — De nem ám, mert meg van tiltva. Ellenőrök ügyelnek rá. Mert hiszen mi azokat a két krajcárokat megtarthatnék és senki se tudna róla. — De édes barátom, én nem vagyok ellenőr. —• Először is ki tudja. Másodszor pedig két krajcárért nem adja el az ember a lelkiismeretét. — Hát mennyiért? — kérdeztem *— miközben elővettem a tárcámat. — Semennyiért és eltegye a tárcáját az úr, mert rendőrt hivok. Én becsületes vagyok. Becsületes? Ez a hülye fráter egyszerűen detektívnek nézett engem. Azonban mit lehetett tenni, elindultam az alagútban. Dühömben elátkoztam minden omnibuszt, mert hisz tulajdonképen az volt az oka a szerencsétlenségnek. Hogy az omnibuszok lehetőleg kipusztuljanak, elhatároztam, hogy minden este virslit fogok vacsorázni. De, ah, ez az ötlet Istentől jött. Szépen teszem én meg a 10 perc utat ebben az átkozott sötét alagutban, egész a másik végéig, egyszerűen megvárom a legelső Pestre menő omnibuszt, arra felugrom és szépen hazamegyek, még a két krajcár alagutrámat is megtakarítom. (Olyan dühös voltam e percben az egész alagútra, hogy a puszta gondolata annak, hogy megkárosíthatom, már örömet okozott.) És mit tesz Isten! Isten épen szembeküld velem egy omnibuszkocsist. No ezt a bácsit megkérdezzük, hogy mikor megy a legközelebbi kocsi Pestre. De, óhegek, a bácsi azt mondja, hogy a legutolsó kocsi már régen elindult Pestre, a Pestről Budára menő utolsó kocsit pedig épen ő hajtotta ezelőtt egy negyedórával. Most már reggel 6 óráig nem jár több omnibusz. Akkor tehát gyerünk. Elérkeztem a sötét alagút budai végére és kértem egy visszafelé szóló bárcát. — Előbb tessék leadni azt, amivel ide tetszett jönni. «— Én nem váltottam jegyet, mert . .. *— Szóval nincs jegye az urnak. Akkor egykettő tessék visszamenni és váltani egyet. — De értse meg, édes barátom. — Itt nincs mit megérteni. A szabály szabály, akinek nincs jegye, nem mehet át* — No, de . . . — Semmi de. Tessék visszamenni és váltani egyet. Azt már nem, gondoltam magamban és félre lökve alkalmatlankodó emberemet, kiszöktem az alaguton. De ah, keservesen megbántam elhamarkodott tettemet. Az alagutportás és társa utánam ugrottak, megragadtak, egy darabig vittek befelé, majd néhány barátságos szóval és taszítással eleresztettek. Hát most mit tegyek? Várjam az omnibuszt reggelig ? De hisz ez képtelenség. Eh, gondoltam, ami nem sikerült ezen a végen, sikerülni fog az alagút másik végén. Ott nem fognak úgy ügyelni és én a sötét alagútbólészrevétlenül kiszökhetem. Gyerünk hát vissza. Ismét csalódtam. Ezt a nyomorult alagutat olyan erősen világítják, hogy a másik portás is észrevett és kajánul elém állva, kérte a bárcát. — Nincs. — Akkor nem tetszik kimenni. Könyörögni kezdtem. — De nézze, drága felügyelő úr, a másik úr a túlsó végén, azt mondta, hogy addig nem ad jegyet, amíg kegyed nem ad, kegyed pedig addig nem ad, amíg ő nem ad, ő meg nem ad addig, amíg... Istenem, hiszen én megőrülök. — Hja, így jár az, aki ki akarja játszani a szabályokat. Uraságod, jegy nélkül akart átmenni az alagúton. — Szánom, bánom bűnömet, de hát most mit tegyek? — Tessék visszamenni és kérni egy jegyet! A butaságnak és csökönyösségnek ez a határtalansága feldühösített. Izgatottan kerestem a revolveremet, miután tudtam, hogy nincs nálam. — Ereszszen ki, mert baj lesz! — Én pedig addig fel nem eresztem az utat, amíg eleget nem tesz a szabályoknak. — Eleget teszek, hát beszéljen, mit csináljak? — ordítottam már félig sárva. — Tessék visszamenni és hozni egy jegyet! Ez már sok, ezt az embert én megölöm! De nem, mégse. Egy egyfogatút láttam ügyelegni az alagút előtt. Megváltóként üdvözöltem az ötletet, mely e percben agyamban született. — Hé, konflis, — kiáltottam. — Meg vagyok rendelve. —* Ördögbe is, dupla taxit fizetek. — Az már más, tessék parancsolni. — Jöjjön be ide, az alagútba. — Tessék előbb megfizetni az alagútpénzt, ami a kocsiért jár. Megfizettem, csekélység, 20 krajcár. A kocsi bejött, én beültem. — És most hajtson visszafelé, Pestre. — Hohó, — szólt az alagútportás — azt nem lehet. Tessék előbb az alagút túlsó végén egy Visszafelé szóló jegyet váltani. — Ja, persze. Tehát: Elkocsiztató az alagút másik végére, ott átadtam az innenső Végen kapott jegyét. Váltottam egy visszafelé szólót (ismét csekély 20 krajcár), megfordítottam a kocsit, ismét végigkocsiztam az alagúton, átadtam a bárcát és így a törvénynek és szabályoknak eleget téve, végre kijutottam az alagútból. Hr. _____Pesti Hírlap______ 2012. április 7., vasárnap. Tovabb! ... És félve látod a fényt növekedni És tűnni az éjjelt, az édes homályt, Nyugalmat rabolva tör rád a reggel Az ablakon át, az ajtókon át. Borzadva kelsz hát s indulsz szócsatába, Hol toll s tinta a vitézi vértezet S bezárva egy kis, szürke szűk szobába Elvérzel fehér papírlapok felett. Egy órának vagy gyáva rabszolgája, A ketyegése nehézkes, álmatag S lopva figyeled a lomha mutatóra Titkon ujjongva, hogy mégis halad. És vánszorogsz egy fáradt karavánnal A nappalon e nagy sivatagon át, Vágyva a pihenés lágy oázisára. Csak az estét várva dolgozol tovább. Tovább, tovább, hat hétköznapon át, Míg elbágyad benned izom és ideg , félve vizsgálod, ha megállt a munka. Vele együtt nem-e állt meg a szíved? Bányai Marcel: Tér és anyag. Th. Moreux, a bourgeei csillagvizsgáló igazgatója. Gondolkodtál-e néha, nyájas olvasó, a tér mysteriumai fölött? Bizonyosan, ha vidéken lakól, mikor ablakodból észreveszed a bíborba öltözött távoli dombot, abban a pillanatban, amikor eltűnik naponta a nap, hogy átadja helyét a csillagoknak. Nem, ha minden idődet elfoglalja az üzlet, at souperk, a színházak, a társadalmi összeköttetések. És ami a legkülönösebb, legkevésbbé gondolnak a térrel azok, akik legtöbbet használnak belőle. " Kérdjünk meg csak egy vonatvezetőt, akinek gépe az éjszakába dobva, nyeli a kilométereket, egy sportsmant, aki 150 lóerejű automobilján gurul, avagy egy aviátort, aki 500 méter magasban csinál gyorsasági rekordot. Mindez emberek számára a tér meghatározását illető kérdés még csak nem is létezik. Pedig valami homályos fogalmuk öntudatlanul kell hogy legyen róla, miután a „teret“ „időben“ számítják. Valamikor Párist Marseilletől három heti távolság választotta el; ez volt a diligence-ok kora. Ma ugyanezt a távolságot a gyorsvonat tizenkét óránál csak valamivel hosszabb idő alatt szeli át. Bizony úriember számára, aki este kényelmesen elhelyezkedik a hálókocsiban hat órakor este, és aki másnap reggel Nizzában ébred fel, ez az idővel jelzett távolság úgyszólván nem létezik. Képzeljünk már most el oly gyors közlekedési eszközt, mint a villamos áram és a földkörüli utat egy másodperc egy része alatt tehetjük meg; ha tehát a teret az idő szempontjából ítéljük meg, vagyis a szellemünkben nem egyidejűleg helyet foglaló gondolatok révén, ama rövid idő alatt, amely e 40,000 kilométer beutazására elegendő volna, nem volna módunkban sokat változtatgatni belőlük, és a Föld ugyancsak kicsinek tűnne fel előttünk. A teret tehát a saját mértékünk szerint mérjük, azaz a saját érzéseinkkel, benyomásainkkal és épen erre konkludálnak ama filozófusok, akik egyszerűen okoskodásuk folytán jutottak e teljesen primordiális fogalmak relativitására. A tér relatív, helyes, ez a megállapítás azonban egyáltalában semmivel se juttat előre bennünket és ez a megállapítás egyáltalában nem magyarázza meg, hogy mi „önmagában véve“ a tér, hogy a régi skolasztikusok e kifejezésével éljünk. Reális tárgynak a kifejezője-e, vagy valami fikciónak. Lássuk csak példának okáért : A Napot a Földtől tér választja el. Mi ez a tér? Megmérjük kilométerekben, akárcsak a Páris—Marseille közötti távolságot. Egyidejűleg azonban naponta beszélgetünk a planétaközi űrről, amely utóbbi feltétlenül hamis kifejezés, ami fizikusok számára nem jelent egyebet, mint azt, hogy a levegő odáig el nem ér. Közibónk és a Nap közé a fizika az étert helyezi. Ne ébreszszünk ma fel üres és tele fölötti vitákat, amik oly élénken izgatták Pascal idejében az embereket. „Ha az űr léteznék két test között, mondották ez időben, e két test érintené egymást, miután semmi se választja el őket egymástól.“ A testeket egymástól aránylag távol lévő mollekulák képezik, amik tehát egymást nem érintik állandóan, köröskörül éther veszi őket körül és ez a milen az, amely az egymás közötti kontaktusukat átadja. Nagyon helyes. Mi azonban a maga során az éther? Homogén miben avagy részecskékből álló? Ha homogén, azaz fluid, miként deformálódik? Olyan nonsens rejlik ebben a kérdésben, amelyet lehetetlen elfogadnunk és igen komoly okunk van Úgy gondolkozni, hogy az éthert magát is részecskék képezik, amik egymással surlódva, hozzák elő azt, amit mi ruganyosságnak nevezünk. Az éther molekulái tehát szintén nem érintik egymást és egymással csak elmozdulás révén érintkezhetnek. És mi ismét csak benne vagyunk ugyanabban a veremben, mint az imént. Nem érintik egymást és ha semmi sem választja el őket egymástól, akkor mégis csak érintik egymást. Talán valami al éterben keringenének? Talán, de akkor a kérdés újra kezdődik és ismét csak a régi