Pesti Hírlap, 1912. április (34. évfolyam, 79-103. szám)

1912-04-07 / 84. szám

142_________________ — Mit akar barátom, Budáról Pestre nem kell fizetni. — De bizony kell kérem, — felelte, — épen olyan kis pléh­et, mint ilyet, odafelé. Én pedig addig át nem eresztem az urat, amíg egyet nem hoz. — De kedves barátom, értse meg, én omni­buszon mentem Budára, útközben az alagút köze­pén leszálltam és visszafelé jöttem. — Akkor miért ült fel az úr az omnibuszra? — Véletlenül, tévedésből. — Nem tehetek róla, nagyon sajnálom. A szabály, szabály, akinek nincs bárcája, nem mehet át. És különben is gyanús nekem az ügy. Sejtem, hogy uraságod vagy meg akarta takarítani a pénzt vagy elfelejtett váltani jegyet s csak úgy találta ki ezt a mesét. —­ Ne gondolja barátom, mennyi egy olyan bárca? — Négy fillér. —­ Itt van a négy fillér és most ereszszen. — Hohó, az kellene még. A bárcát az alagút budai végén kell megváltani és itt átadni. Tessék tehát onnan hozni egyet. — Hát nem mindegy az, hogy itt fizetek-e vagy ott? — De nem ám, mert meg van tiltva. Ellen­őrök ügyelnek rá. Mert hiszen mi azokat a két krajcárokat megtarthatnék és senki se tudna róla. — De édes barátom, én nem vagyok ellenőr. —• Először is ki tudja. Másodszor pedig két krajcárért nem adja el az ember a lelkiismeretét. — Hát mennyiért? —­ kérdeztem *— miköz­ben elővettem a tárcámat. — Semennyiért és eltegye a tárcáját az úr, mert rendőrt hivok. Én becsületes vagyok. Becsületes? Ez a hülye fráter egyszerűen de­­tektívnek nézett engem. Azonban mit lehetett tenni, elindultam az alagútban. Dühömben elátkoztam minden omni­buszt, mert hisz tulajdonképen az volt az oka a szerencsétlenségnek. Hogy az omnibuszok lehető­leg kipusztuljanak, elhatároztam, hogy minden este virslit fogok vacsorázni. De, ah, ez az ötlet Istentől jött. Szépen te­szem én meg a 10 perc utat ebben az átkozott sö­tét alagutban, egész a másik végéig, egyszerűen megvárom a legelső Pestre menő omnibuszt, arra felugrom és szépen hazamegyek, még a két krajcár alagutrámat is megtakarítom. (Olyan dühös vol­tam e percben az egész alagútra, hogy a puszta gondolata annak, hogy megkárosíthatom, már örö­met okozott.) És mit tesz Isten! Isten épen szembeküld ve­lem egy omnibuszkocsist. No ezt a bácsit megkér­dezzük, hogy mikor megy a legközelebbi kocsi Pestre. De, óh­egek, a bácsi azt mondja, hogy a leg­utolsó kocsi már régen elindult Pestre, a Pestről Budára menő utolsó kocsit pedig épen ő hajtotta ezelőtt egy negyedórával. Most már reggel 6 óráig nem jár több omnibusz. Akkor tehát gyerünk. Elérkeztem a sötét alagút budai végére és kértem egy visszafelé szóló bárcát. — Előbb tessék leadni azt, amivel ide tetszett jönni. «— Én nem váltottam jegyet, mert . .. *— Szóval nincs jegye az urnak. Akkor egy­­kettő tessék visszamenni és váltani egyet. — De értse meg, édes barátom. — Itt nincs mit megérteni. A szabály szabály, akinek nincs jegye, nem mehet át* — No, de . . . —­ Semmi de. Tessék visszamenni és váltani egyet. Azt már nem, gondoltam magamban és félre lökve alkalmatlankodó emberemet, kiszöktem az alaguton. De ah, keservesen megbántam elhamar­kodott tettemet. Az alagutportás és társa utánam ugrottak, megragadtak, egy darabig vittek befelé, majd né­hány barátságos szóval és taszítással eleresztettek. Hát most mit tegyek? Várjam az omnibuszt reggelig ? De hisz ez képtelenség. Eh, gondoltam, ami nem sikerült ezen a vé­gen, sikerülni fog az alagút másik végén. Ott nem fognak úgy ügyelni és én a sötét alagútból­­észre­vétlenül kiszökhetem. Gyerünk hát vissza. Ismét csalódtam. Ezt a nyomorult alagutat olyan erősen világítják, hogy a másik portás is észrevett és kajánul elém állva, kérte a bárcát. — Nincs. — Akkor nem tetszik kimenni. Könyörögni kezdtem. — De nézze, drága felügyelő úr, a másik úr a túlsó végén, azt mondta, hogy addig nem ad je­gyet, amíg kegyed nem ad, kegyed pedig addig nem ad, amíg ő nem ad, ő meg nem ad addig, amíg... Istenem, hiszen én megőrülök. —­ Hja, így jár az, aki ki akarja játszani a szabályokat. Uraságod, jegy nélkül akart átmenni az alagúton. — Szánom, bánom bűnömet, de hát most mit tegyek­? — Tessék visszamenni és kérni egy jegyet! A butaságnak­ és csökönyösségnek ez a határ­talansága feldühösített. Izgatottan kerestem a re­volveremet, miután tudtam, hogy nincs nálam. —­ Ereszszen ki, mert baj lesz! — Én pedig addig fel nem eresztem az utat, amíg eleget nem tesz a szabályoknak. — Eleget teszek, hát beszéljen, mit csináljak? —­ ordítottam már félig sárva. — Tessék visszamenni és hozni egy jegyet! Ez már sok, ezt az embert én megölöm! De nem, mégse. Egy egyfogatút láttam ügye­­legni az alagút előtt. Megváltóként üdvözöltem az ötletet, mely e percben agyamban született. — Hé, konflis, — kiáltottam. —­ Meg vagyok rendelve. —* Ördögbe is, dupla taxit fizetek. — Az már más, tessék­ parancsolni. — Jöjjön be ide, az alagútba. —­ Tessék előbb megfizetni az alagútpénzt, ami a kocsiért jár. Megfizettem, csekélység, 20 krajcár. A kocsi bejött, én beültem. — És most hajtson visszafelé, Pestre. — Hohó, — szólt az alagútportás — azt nem lehet. Tessék előbb az alagút túlsó végén egy Vis­­­szafelé szóló jegyet váltani. — Ja, persze. Tehát: Elkocsiztató az alagút másik végére, ott átadtam az innenső Végen kapott jegyét. Vál­tottam egy visszafelé szólót (ismét csekély 20 kraj­cár), megfordítottam a kocsit, ismét végigkocsiztam az alagúton, átadtam a bárcát és így a törvénynek és szabályoknak eleget téve, végre kijutottam az alagútból. Hr. _____Pesti Hírlap______ 2012. április 7., vasárnap. Tova­bb! ... És félve látod a fényt növekedni És tűnni az éjjelt, az édes homályt, Nyugalmat rabolva tör rád a reggel Az ablakon át, az ajtókon át. Borzadva kelsz hát s indulsz szócsatába, Hol toll s tinta a vitézi vértezet S bezárva egy kis, szürke szűk szobába Elvérzel fehér papírlapok felett. Egy órának vagy gyáva rabszolgája, A ketyegése nehézkes, álmatag S lopva figyeled a lomha mutatóra Titkon ujjongva, hogy mégis halad. És vánszorogsz egy fáradt karavánnal A nappalon e nagy sivatagon át, Vágyva a pihenés lágy oázisára. Csak az estét várva dolgozol tovább. Tovább, tovább, hat hétköznapon át, Míg elbágyad benned izom és ideg , félve vizsgálod, ha megállt a munka. Vele együtt nem-e állt meg a szíved? Bányai Marcel: Tér és anyag. Th. Moreux, a bourgeei csillagvizsgáló igazgatója. Gondolkodtál-e néha, nyájas olvasó, a tér mysteriumai fölött? Bizonyosan, ha vidéken lakól, mikor ablakod­ból észreveszed a bíborba öltözött távoli dombot, abban a pillanatban, amikor eltűnik naponta a nap, hogy átadja helyét a csillagoknak. Nem, ha minden idődet elfoglalja az üzlet, at souperk, a színházak, a társadalmi összeköttetések. És ami a legkülönösebb, legkevésbbé gon­dolnak a térrel azok, akik legtöbbet használnak belőle. " Kérdjünk meg csak egy vonatvezetőt, akinek gépe az éjszakába dobva, nyeli a kilométereket, egy sportsmant, aki 150 lóerejű automobilján gurul, avagy egy aviátort, aki 500 méter magasban csinál gyorsasági rekordot. Mindez emberek számára a tér meghatározását illető kérdés még csak nem is létezik. Pedig valami homályos fogalmuk öntudatla­nul kell hogy legyen róla, miután a „teret“ „idő­ben“ számítják. Valamikor Párist Marseilletől három heti távolság választotta el; ez volt a diligence-ok kora. Ma ugyanezt a távolságot a gyorsvonat tizen­két óránál csak valamivel hosszabb idő alatt szeli át. Bizony úri­ember számára, aki este kényelme­sen elhelyezkedik a hálókocsiban hat órakor este, és aki másnap reggel Nizzában ébred fel, ez az idő­vel jelzett távolság úgyszólván nem létezik. Képzeljünk már most el oly gyors közleke­dési eszközt, mint a villamos áram és a földkörüli utat egy másodperc egy része alatt tehetjük meg; ha tehát a teret az idő szempontjából ítéljük meg, vagyis a szellemünkben nem egyidejűleg helyet fog­laló gondolatok révén, ama rövid idő alatt, amely e 40,000 kilométer beutazására elegendő volna, nem volna módunkban sokat változtatgatni belőlük, és a Föld ugyancsak kicsinek tűnne fel előttünk. A teret tehát a saját mértékünk szerint mér­jük, azaz a saját érzéseinkkel, benyomásainkkal és épen erre konkludálnak ama filozófusok, akik egy­szerűen okoskodásuk folytán jutottak e teljesen primordiális fogalmak relativitására. A tér relatív, helyes, ez a megállapítás azon­ban egyáltalában semmivel se juttat előre bennün­ket és ez a megállapítás egyáltalában nem magya­rázza meg, hogy mi „önmagában véve“ a tér, hogy a régi skolasztikusok e kifejezésével éljünk. Reális tárgynak a kifejezője-e, vagy valami fikciónak. Lássuk csak példának okáért : A Napot a Földtől tér választja el. Mi ez a tér? Megmérjük kilométerekben, akárcsak a Páris—Marseille közötti távolságot. Egyidejűleg azonban naponta beszél­getünk a planétaközi űrről, amely utóbbi feltétlenül hamis kifejezés, ami fizikusok számára nem jelent egyebet, mint azt, hogy a levegő odáig el nem ér. Közibónk és a Nap közé a fizika az ét­ert helyezi. Ne ébreszszünk ma fel üres és tele fölötti vi­tákat, amik oly élénken izgatták Pascal idejében az embereket. „Ha az űr léteznék két test között, mondot­ták ez időben, e két test érintené egymást, miután semmi se választja el őket egymástól.“ A testeket egymástól aránylag távol lévő mol­­lekulák képezik, amik tehát egymást nem érintik állandóan, köröskörül éther veszi őket körül és ez a mil­en az, amely az egymás közötti kontaktusukat átadja. Nagyon helyes. Mi azonban a maga során az éther? Homogén mib­en avagy részecskékből álló? Ha homogén, azaz fluid, miként deformálódik? Olyan non­sens rejlik ebben a kérdésben, amelyet lehetetlen elfogadnunk és igen komoly okunk van Úgy gondolkozni, hogy az éthert magát is részecs­kék képezik, amik egymással surlódva, hozzák elő azt, amit mi ruganyosságnak nevezünk. Az éther molekulái tehát szintén nem érintik egymást és egymással csak elmozdulás révén érint­kezhetnek. És mi ismét csak benne vagyunk ugyan­abban a veremben, mint az imént. Nem érintik egymást és ha semmi sem választja el őket egy­mástól, akkor mégis csak érintik egymást. Talán valami al ét­erben keringenének? Talán, de ak­kor a kérdés újra kezdődik és ismét csak a régi

Next