Pesti Hírlap, 1912. július (34. évfolyam, 155-180. szám)
1912-07-02 / 155. szám
Binnapest, 1912. XXXIV. évfolyam, 155. (1775.) szám. Kedd, júilius 2. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre .... Félévre............ Negyedévre .... Egy hóra............. 240., Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó Bünden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 78* I. ema.et. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 73. Telefon 28—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Antidinasztikus politika. A parlamentet elnémították, de egyre hangosabb kezd lenni az ország. A lefolyt kettős ünnep az ország sok részében alkalmul szolgált arra, hogy népgyűléseket tartsanak a törvénytiprás ellen. De rendkívül örvendetes tény az, hogy az ügyvédi kamarák egymás után tiltakoznak az elkövetett jogtalanságok ellen. A debreceni, egri, kassai, szegedi és balassagyarmati ügyvédi kamarák követték a budapesti és pécsi kamara példáját s elítélő véleményt hoztak. Nemcsak Magyarországon, hanem hazánk határain túl, a külföldön is nagy súlylyal bír az, hogy a jogvédők hivatalos testületei egymás után fölvonulnak a kormány ellen és elítélik az elkövetett törvénytelenségeket. Par excellence- jogász-nemzet vagyunk és ilyen jogi kérdésekben igazán illetékesek az ügyvédi kamarák a nyilatkozattételre, akár tetszik az Székely Ferenc igazságügyminiszternek, akár nem. A vasárnapi események között kétségkívül általános érdeklődésre tarthatnak számot az ellenzéki képviselők vándorszónoklatai gróf Apponyi Albert és gróf Károlyi Mihály vezetése mellett. A vitatkozásba új eszmék és irányzatok is belekeverednek, így nagyon érdekes Apponyi szegedi beszédében az a rész, mely a főrendiházi reform szükségességéről szólott, miután a főrendek legutolsó szavazata bebizonyította, hogy a felsőház jelenlegi összealkotásában nem felel meg annak a hivatásának, hogy az alkotmánynak biztosítéka legyen. De különösen érdekes Apponyinak határozott állásfoglalása az igazi dinasztikus politika mellett, mely hitvallására ez a közbeszólás adott alkalmat, mely már több helyen fölhangzott: „Éljen a köztársaság!“ Miután a szónoklatokban és újságcikkekben is több helyen előfordult ez a szó: „köztársaság“, nagyon helyesen tette Apponyi, hogy tiltakozott minden antidinasztikus tendencia ellen s kijelentette, hogy amikor az ellenzék az alkotmányos jogrend visszaállításáért küzd, akkor nem törekedhetik másfelől a jogrend megbontására. S miután Bécsben nem ismerik kellőképen a magyar nemzetet s könnyen félreértik, szükségesnek tartjuk, hogy a komoly sajtóban is elhangozzék a tiltakozó szó az ellen, hogy komoly köztársasági irányzatról beszéljenek, mikor ilyennek nyoma sincs Magyarországon. Érdekes azonban ez a jelenség, mert azt mutatja, hogy a kormánynak és Tiszának erőszakos föllépése, mely szolgálatot akart tenni Bécsnek, tulajdonképen antidinasztikus cselekedet volt, mert a naiv emberek lelkében azt a hitet engedte fölébredni, mintha Tiszának és Lukácsnak ezt az alkotmánysértését Bécsből rendelték volna meg, holott ezek azurak már egészen a saját kontójukra rendezték be a munkapárt javára a maguk külön házi abszolutizmusát a parlament épülete körül. Korábban kifejtettük már ezen a helyen, hogy Tisza és Lukács oly messze mentek már az erőszakoskodásban, hogy cselekedetük az antidinasztikus merénylet határát eléri. Kifejeztük ezt a nézetünket akkor, midőn a király hadseregét párturalmi célokra használták fel. Kompromittálták a véderőjavaslatok megszavazását is erőszakosságukkal, holott a korona e kívánságának teljesítését ■ elérhették volna békés uton is. Sőt a Tisza—Lukács-féle szövetség nem elégedett meg azzal sem, hogy a korona számára literálják a véderőjavaslatokat, hanem ezután követték el még a parlamentarizmus és alkotmány ellen a legsúlyosabb sértéseket. Szóval a korona tekintélyének rovására abszolutisztikus fegyverekkel dolgoztak, holott úgy a királytól, mint a magyar korona jövendő viselőjétől távol áll az a szándék, hogy alkotmányellenes akarnának uralkodni. Ennek a kormánypárti antidinasztikus politikának folyománya azután az, hogy itt-ott újságcikkekben vagy beszédekben fölhangzik a „köztársaság“ szó, amit Magyarországon komolyan eddigelé még senki sem mondott ki s amelyet komolyan ma sem hisz senki sem. Szükséges ennek a hangsúlyozása, mert el lehetünk reá készülve, hogy Bécsben a kormány ezeket a jámbor közbekiáltásokat is fel fogja használni a maga javára és a nemzet önkéntes megnyilatkozását úgy magyarázza, hogy íme, az ellenzéki képviselők vidéki népgyűléseken a köztársaságnak csinálnak propagandát. Ezért volt helyes, hogy Apponyi is tiltakozott e föltevés ellen. A magyar nemzet hagyományához tartozik, hogy dinasztikus érzelmű. A magyarok kitaláltak egy saját külön közjogi teóriát a saját külön nemzeti hiúságuk legyezgetésére. Két vándor. Irta: GÁRDONYI GÉZA. A villamoskocsi búgva halad kifelé a városból. S ülnek-állnak benne, szinte sokan is. Középtájon egy negyvenéves forma alázatos munkás asszony ül és mellette két bámész fiúcska. Ötéves az egyik, talán négy a másik. Fehér viaszszinü és soványka mind a kettő. Térdig érő nadrágocska van rajtok s mállott harisnya, rongyos cipőcske. Madzaggal átkötött ruha motyó az ölükben. A villamos búgva haladoz. Az asszony alázatosan ül a két gyermek között. Az arcán lilaszínnel társult piros foltok. Derékon kötött barna pamutkendő rajta, s a lábán felhajlott orrú férficipő. Nagy elfásult kezében gondosan szorongatja a három menetjegyet. Hogy a villamos kilódul a négy és ötemeletes házak sorából, a júniusi napfény beillan egy-egy percre a kocsiba. — Nap süt, — szólal meg örömmel a nagyobbacska fiú. — Tűüt, — mondja a kisebbik is elmosolyodva. S hogy a napfény az arcába tűz, nagyboldogan behunyja a szemét. Kalapos és kövér asszonyság ül velük szemben. Krétaszín ruha van rajta és hegyesgőgös nyugalom. Gyémánt-függője a kocsi rezgése szerint reszket, s valahányszor a zsebkendőjét előveszi, gyöngyvirág-illatot terjeget maga körül. Megszólal kegyesen: — Magáé ez a két kicsi? — Oh dehogy, — feleli pislogva a munkásasszony. Isten ments! Árvák ezek, csókolom a kézit. — Az. Ma halt meg az anyjuk, ma. Tán még ki se halt. A sopánkodó rozsdás hangra minden szem az árvákra fordul. Megbámulják az arcukat. Értelmes fekete szemű az idősebb. A kisebbik csak kis bamba töksifejű. Az idősebbiken matrózgalléros, fakó kék ruhácska van, és szennyes, fehér zsokésapka. A kisebbiken meg tiroli vadászruhácska és nagyszélű szalmakalap. Látszik, hogy elviselt ajándék ruhák. A villamos búgva haladoz. Az asszony megvonja a mutatóujját az orra alatt. És folytatja: — Vicénévet, tetszik tűnni a Podmaniczky utcában, ahol én. Az. Én a helyibe vagyok. Jó hely. Sok finom lakó. Csak épp hogy a pincébe van a mi helyünk. Nekem nincs gyerekem, hálistennek. A nagyobbik fiúcska megrezzen: — Fa! — kiáltja örömmel. Ahun is . . . — Pa. — mondja a kicsi is. Ahun is... A vicéné tovább beszél: — Ezek is ott születtek, ott nőttek. Csak épp a pinceajtóba vót szabad játszadozniok. Dehát én nem vállalhatok nyűgöt. . . Nyel és a tenyerébe törli a száját: — Mert tetszik tűnni. — folytatja, — ma reggel leesett az asszony. A lépcsőház ablakát tisztította, és leesett. Az. Meghalt. A mentők vitték el. De meghalt. Szegény kis árvák . . . Az idősebbik fiúcska arca elfancsalodik, könnyekre fakad. A kicsi ránéz. Ő is könnyez. A vicéné szennyes zsebkendőt vesz elő a kisebbiknek a zsebéből, és megtörli vele a kicsinek az orrocskáját. S közben tovább beszél: — Az a különös, naccsága, hogy az ura is úgy halt meg a múlt őszön, mikor összedőlt az épületállvány a Rákóczi-téren. Az. Ámbátor nem övöt az apjok, nem. És nem is vót hites ura. Csak úgy, tetszik tunni naccsága. De azér jó, rendes ember vót: hazahordta a bérét Még vasárnaponkint se részegedett meg. Ámbár a halála előtt való vasárnap igen, akkor az egyszer . . . — Madár, — kiáltja a nagyobbik fiú. Nézd . . . — Madár! — örvendezik a kicsi. S föltérdel a padra, hogy jobban kinézhessen az ablakon. A vicéné csöndességre inti őket. — Csitt Gyuri! — mondja az idősebbiknek. Te se kiabálj Lajcsi. — Fertyi vagyok én, nem Lajtyi, — szól vissza mosolyogva a kicsi. Az asszony tovább beszéli, hogyan esett le a gyermekek anyja, milyen finoman bántak vele a mentők, hogyan halt meg megyárt a kórházban. A két gyerekkel nem tudták, mit kezdjenek? Elvitték őket ebéd után a Rottenbiller-utcai árvaházba. Dehát ott ezt mondták, azt mondták. Végre is a házmesternének eszébe jutott, hogy a gyerekeknek valami rokonuk járt ott egyszer vagy három éve húsfélkor, és hogy az a rokon ember Besnyőn lakik. — Suszter, csókolom a kézit, vagy csizmadia. Ámbár ilyenkor mán köszörűs. Úgy mondták. Mert tetszik tudni, nyáron mezítláb járnak a falusiak. A villamos búgva haladoz. Az elbeszélés érdeklődést kelt. Az ajtóban is áll egy nyurga, csontos irnokféle öregúr. Hosszú a haja mint a festőké, ésa kabátja gallérját érthetetlen okból felhajlítva viseli. Érdeklődéssel szemléli az árvákat. A Festi Hírlap mai száma 48 oldal