Pesti Hírlap, 1912. október (34. évfolyam, 232-258. szám)

1912-10-01 / 232. szám

Budapest 1912. Kedd, október L — ■■ ■ - ■ - — —- ............................ XXXIV. évfolyam, 232. (IL853. szám.) ^ ^ SZERKESZTŐSÉG : Budapest, Váci-körűt 78. I. amelst. • tl Telefon 26—45. k'' JtajAQÓHIVATAL: Budapest, Váci-körűt 78. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre .........28 K — f Félévre........■.......1* ». “ « Negyedévre .. Egy hóra ....2 „ 40 n Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. Kérjük ama­t. előfizetőinket, akiknek előfize­tése szeptember végével lejár, annak idejekorán való megújítására, hogy a lap szétküldése megsza­kítást ne szenvedjen. Balkáni háború előtt? Tegnap múlt épen egy éve, hogy Olaszor­szág megkezdte a háborút Tripoliszért. Egy álló esztendő alatt alig tart messzebb, mint ahová már a háború első napjaiban eljutott. És ami­től már amaz első napokban okkal lehetett félni, hogy a tripoliszi háború a Balkán népeiben is harci vágyat ébreszt, az most, egy év után, való­ra vált. A mai nap azt a retteget hírt hozta, hogy Bulgária és Szerbia mozgósítást rendelt el Tö­­rökorszá­g ellen. Olaszországnak idestova fél milliárd lírá­jába kerül már a tripoliszi háború. De a lefolyt esztendő Törökországot is nagyon megviselte s ha maga a tripoliszi hadjárat eddig annak az összegnek a negyedrészébe se került neki, mint amennyit Olaszország vesztett,­­ mindketten, Olaszország is, Törökország is rövidesen olyan helyzetbe juthatnak, hogy többet fognak veszte­ni, mint amennyit nekik az egész Tripolisz megér. Egy év előtt az összes nagyhatalmak, élü­kön magával az olasz diplomáciával, erősen fogadkoztak, hogy minden gondjuk a tripoliszi háború lokalizálásán lesz s hogy semmi esetre sem fogják tűrni a Balkán status quojának megzavarását. Közben Törökország súlyos belső válságon men­t át, elégedetlen néptörzseit pedig a Balkán államok látozgatták állandóan ellene. Külügyminiszterünk ismert akciója e válságos időkben is arra irányult, hogy a nagyhatalma­kat egymásnak a balkáni status quo érdekében újra lekösse s másrészt hogy a nagyhatalmak szava Törökországot a maga elégedetlen nép­törzsei irányában békés megegyezésre bírja. Törökország azonban ezenközben is kénytelen volt a maga bőrének épsége szempontjából, te­hát egyáltalán nem támadó jellegű kato­nai intézkedéseket tenni, melyek kapóra jöttek Bulgáriának és Szerbiának, hogy elrendeljék Törökországgal szemben az általános mozgó­sítást. Ma ez történt. Holnapra már nyilván Montenegró és Görögország is proklamálni fog­ja a mozgósítást. De a mozgósítás még nem há­ború s hogy a balkáni államoknak Törökor­szággal szemben egy éven át várva-várt fegyve­res ellenségeskedése ezúttal se törjön ki, az a nagyhatalmakon és Törökországon múlik. Törökországnak már az is jogcímet ad afri­kai tartománya függetlenné nyilvánítására s ezen az utón egy prestige-csorbulás nélküli gyors békekötésre Olaszországgal — hogy a bal­káni államok összeesküvést szőnek egész euró­pai léte ellen. Olaszországnak pedig most már kettős érdeke Tripoliszban békét kötni; mert most már nemcsak egy év rengeteg gazdasági veszteségei állnak mögötte, hanem előtte áll egy balkáni fölfordulás, melyben ő — részt nem is véve — többet veszíthet, mint Tripoliszban; ha­talmas gazdasági érdekeit a Balkánon, mialatt ott a többi nagyhatalom csinál rendet, aligha óvhatja meg s mozdíthatja elő, ha még mindig Afrikában van lekötve az ereje. De Törökországnál és Olaszországnál nem kevésbbé kell most már törekednie Európa többi nagyhatalmának is a török-olasz háború be­szüntetésére és egy balkáni háború megelőzé­sére. Mert amint az elmúlt esztendő mutatja, amily nehéz volt eddig is lokalizálni a tripoliszi háborút, olyan nehéz lenne a Balkánra szorí­tani Törökországnak a balkáni kis államokkal való háborúját is. Hiszen ebben a háborúban vagy Törökország győz vagy a balkáni kis álla­mok, de a különbség a két győzelem között az, hogy ha Törökországot meg is verik, ennek a győzelemnek a gyümölcsét nem a naiv balkáni államocskák élveznék, hanem az öreg rókák, a nagyhatalmak, melyek nem lennének bolondok, hogy az osztozkodást átengedjék Bulgáriának, Szerbiának, Görögországnak és Montenegrónak. És ezen a ponton nyílik azután egy olyan rette­netes perspektívája a balkáni háborúnak, melyben az valósággal világháborúvá szélesedik ki. Az európai nagyhatalmak egymás közötti és több irányú háborúskodása árán pedig egyetlen nagyhatalomnak sem lehet érdeke, hogy a Balkán status quoján változás essék s ezzel az európai egyensúly fölbillenjen. A nagy­hatalmak föllépésének a balkáni kis államok­kal szemben valószínűleg meglenne még az a hatása, hogy egy kis józanságra bírja őket. Nem a fegyveres közbelépésre gondolunk itt, hanem a diplomácia erélyes fölvilágosítására, mely már Törökország leverése esetére is eleve kiábrándítaná a győzőket abból a hiedelmük­ből, hogy diadalukat a maguk javára értéke­síthetik is. Az osztrák delegáció ma esti ülésén kül­ügyminiszterünk is kifejezte abbeli reményét, hogy arra az útra, mely a mozgósítástól az el­lenségeskedések megkezdéséig vezet, a balkáni államok és Törökország nem fognak lépni . A koldulás tilos... Irta: KORCSMÁROS NÁNDOR. I. Atalvető János a bolygó koldusok sorába tartozott. Esztendők elmúltak, amig egy-egy faluba, városba visszavetődött. Megvetette a templomok lépcsőin ülő koldusokat, de a heti koldusokat is, akik úgy osztják be idejöket és helyüket, hogy hetenkint egyszer jussanak el városukban mindenkihez a darab kenyérért, szalonnáért, vagy krajcárért. A bolygó koldus nyakába veszi az orszá­got. Végig vándorol réteken, erdőkön, hegyen, völgyön. Nagy kék sátrát kifeszíti fölötte az ég s éjszaka csillaggal is kirakja. Friss levegő kap a hajába, szakállába­n élet van a vérében, ér­zések vannak a szivében s ha kialvó láng is, de láng van a szemében. Átalvető János nagyon sok tapasztalatra tett szert világjártában. Nem volt az emberek­kel megelégedve. Keményszivüeknek találta őket. — Pedig hát, — szokta volt mondogatni a hatás kedvéért, de talán átérezve is, — minden kéregetőben benne lakozik a Jézus, aki próbára teszi az embereket . . . Így ment, mendegélt városról-városra. Pompás dolga lett volna, ha a régi világban rótta volna az országutakat s ejtette volna útba az emberlakta földeket, mert vihette volna a furcsábbnál­ furcsább híreket a megtörtént és meg nem történt eseményekről, de hát, szegény Átalvető János, manapság járta a világot s az újságok megelőzték őt a megtörtént és a meg nem történt eseményekkel is. Ziébe-korba egy­­egy koldus is megelőzte, egy másik bolygó kol­dus, akkor aztán sovány aratása volt Átalvető Jánosnak, Jézussal való példálózása ellenére is, s nem tehetett egyebet, mint hogy afelől kérde­zősködött, hogy merre vette útját, melyik határ felé, az előtte járó kéregető, hogy ő egy egészen másik irányba terelje útját? — Mert oly mindegy, merre jár-kel az ember; egyformák mind belülről az emberek, csupán a külső színekben különböznek,— nyug­tatta meg magát Átalvető János, — s ha kü­lönböznek is valamiben, — toldotta meg sza­vát, — nem egyébben, mint hogy egyik rosz­­szabb, mint a másik . . . Nagy, szürke szakállával, hosszú, görcsös vándorbotjával olyan is volt, mint valami bib­liai anakronizmus. Megszokta a kenetes beszé­det, a szentírási tónust. — Nemcsak az alamizsnát nézem én, •—* mondotta itt-ott, az adakozóknak, — hanem, keresem a jóságot is, ami az az adományban, ami a csengés az aranyban! Kevesen ismerték Átalvető Jánost, mert örökösen vándorolt. Talán megszedte volna ma­gát, ha fölütötte volna valahol a sátorfáját, de nem volt sehol maradása. Ment az ökörnyál ezüstös szála után, a felhők elúszó csipkéi után, napkelet felől napnyugat felé, vagy napnyugat felől napkelet felé. de akik megismerték, azok Vajszívü Já­nosnak nevezték el Átalvető Jánost s volt vala­merre találékonyabb ember is, aki Gyémánt­­szivü Jánosnak nevezte el. Mert tiszta, jó szivü volt, s mint ahogy a gyémánt is csak nagy el­nyomatásban, a kíméletlen környezet rideg sú­lya alatt születik meg, a szív is az emberek rosz­­szasága között válik ragyogóvá és jóvá. Nagy szomorúságok, emberismeretből származott keserűségek voltak a szívében. De mindenek felett az fájt az ő érzékeny lelkének, ha a házak kapualjában efféle feliratú bádog­táblát pillantott meg: A koldulás tilos. Meg se nézni a koldust, kicsoda, micsoda? Nem-e az éhhalál tátja ki rá a száját, csak­ a koldulás tilos! Átalvető János ritkán haragudott. Csak akkor mérgelődött, ha kutyát uszítottak rá vá­sott gyerekek, meg akkor, ha ilyen táblát látott. Zúgolódott, dörmögött: — Nem a feszületre van a Krisztus föl­feszítve, hanem az olyan táblára, amelyikre az van írva, hogy: A koldulás tilos. Utjártában eljutott az ország fővárosába is. Amikor úgy sötét este a rengeteg nagy vá­ros határába ért, a távolban a mennybolt rozs­davörösben fénylett. Mintha égő őserdő tüzétől lett volna rőt az ég. Átalvető János még nem volt soha sem a fővárosban. Komoly, fürkésző szemmel nézett az éjszaka pirkadó égre s meg­csóválta a fejét: — Alighanem, ég a város! Olyan az ég fölötte, mint a vörösréz üst . . . — A lámpások tengernyi fénye az ott, amitől vörös az ég, — nyugtatta meg valaki. — Mennyi sötétség van ott, ahol annyi lámpásra van szükség, — sóhajtotta Átalvető János, hozzá lévén szokva, hogy minden dologra okos kádenciát mondjon. A Pesti Hírlap mai száma 56 oldal.

Next