Pesti Hírlap, 1912. november (34. évfolyam, 272-284. szám)
1912-11-16 / 272. szám
Budapest, 1912. filig. évfolyam, 272. (11.893. szám.) Szombat, november 16. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre...........28 K — f Félévre................. 14 „ — „ N'gyedévre........... 7 „ — „ Egy hóra............... 2 , 40 „ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó Binden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 76. I.ernoist. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 73. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Lapunk a magyar királyi államvasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány törvény és jog ellenére megtiltotta. A diktátor: Figaro itt, Figaro ott, Figaro mindenütt. A delegáció nyilvános ülést tart: Tisza István ott van. A delegáció zárt ülést tart: Tisza István ott van. A belügyminisztériumban hét lakat alatt őrzik a választójogi titkot. Tisza István a lakatok mögött is megtalálja, megcenzúrázza, megmódosítja a választójogi tervezetet. Ő mindenütt ott van, mindenkivel rendelkezik, mindent felülvizsgál és mindenre rányomja bélyegét. De hát ki ez a mindenütt jelen való, mindent tudó, sőt mindent jobban tudó és azonfelül mindent merő úr? Diktátor, aki rendelkezik a miniszterekkel, a katonasággal, a rendőrséggel és a minisztériumok összes tisztviselőivel? Vagy mint az a bizonyos Figaro, azért olyan nagy úr, mert a borbély és a legnagyobb urak is kése alá kénytelenek adni a nyakukat? Annyi bizonyos, hogy közjogi állása nem adja meg neki a jogot erre a mindenütt jelenvalóságra, sőt ellenkezőleg. Mint a képviselőház elnökének, fenséges pártatlanságban kellene trónolnia, másoktól meg nem közelítve, másokhoz nem közeledve. De ő nem elnök és nem pártatlan, hanem részben diktátor, részben borbély, akinek hatalma mások félelmében rejlik. Azt a filozófiai axiómát, hogy :,gondolkozom, tehát vagyok“, ő a maga számára így formálta át: ,,ők nem gondolkoznak, tehát vagyok“. És mindent mer, mert akik körülötte vannak, semmit sem mernek. Tisza István tehát beállított a minap a belügyminisztériumba, ad audiendum verbum citálta a választójogi tervezet szerkesztésével megbízott államtitkárt, átvette az egész közvélemény elől hét lakattal elzárt titkot és aztán elővett egy hóhérvörös színű plajbászt, melylyel néhány százezer választót mindjárt le is gyilkolt a tervezetből. Úgy kell lenni ugyanis, hogy Tisza István ez alkalommal egész tömeggyilkolást végzett a híres választójogi tervezetben, mert Lukács László állandóan úgy beszélt, mint aki a szavazatra jogosultak számát legalább is az ellenzéktől kívánt mértékben fogja emelni, holott Tisza István cenzúrája után már az a hír terjedt el, melyet nem siettek megcáfolni, hogy a kormány választójogi reformja csak 1.700.000-re emeli a szavazatra jogosultak számát. Abban a rövid kis félórában tehát, mialatt Tisza István a vörös plajbászát táncoltatta, több ember esett áldozatul, mint az egész balkáni háborúban. S hogy Tisza István nem a kormány tervezetét, hanem a maga cenzúráját tartja megmásíthatatlannak, az immár kétségtelen, mert azóta tanulmányt is írt a választójogi problémáról s ebben kinyilatkoztatja, hogy szemben az ellenzék követelésével, mely száz percenttel kívánja emelni a választók számát, legfölebb negyven-ötven percentes emeléshez szabad hozzájárulni. S ha Tisza István ezt kinyilatkoztatta, akkor meg kell juhászodnia a kormánynak is, a többségnek is, az országnak is. Hiszen Tisza mondta , az ellen nincs apelláta. Roma locuta est. A diktátor kinyilatkoztatása után tehát így zsugorodik össze az a nagy demokratikus elhatározás, melyből egy megújhodott Magyarországnak kellett volna megszületnie. Mikor Széll Kálmán leszedte a szavazati jog elől az adóhátralék gátját, ezzel az egyetlen tollvonással négyszázezer új választót adott az országnak. Most pedig egy majdnem évtizedes nekigyürkőzés után, az ország egész közvéleményének felkavarása után, körülbelül ugyanennyivel fog szaporodni a szavazatra jogosultak száma. Hát ezért a nevetséges egérért vajúdtak úgy a hegyek? Amennyit Széll Kálmán egy nobilis tollvonással ajándékozott, annyi választót most esztendők heroikus küzdelmével kellett kicsikarni? S erről az általános választójogról álmodtak a demokratikus lelkek? Hát bizony gróf Andrássy Gyula leharaphatná a saját fejét, melyet elgyötört a pluralitás gondolatával, csakhogy annyi új választót hozzon ki, amennyi egy általános választói jog látszatát megmenthetné. Tisza nem töri a fejét, nem gondol pluralitásra, de az is igaz, hogy nem is akarja menteni még látszatát sem egy becsületesen demokratikus reformnak. Minek az a fejtörés? És minek a becsületesen demokratikus választójog? Maradjon minden a régiben s legfölebb annyi koncessziót tegyünk, hogy az ipari munkásoknak ezentúl legyen szavazati joguk. Ezek szervezve vannak, ezek hangosabban tudnak kiabálni , azonfelül ezek csak a nagyobb városokban, az ipari gócpontokban találhatók, ott pedig eddig se választottak kormánypárti képviselőket. Ennek köszönhetik az ipari munkások, hogy jutalmazás, írte: SZÍNI GYULA. A főnök összecsapta a kezét: — Ön meg . . . házasodik?! A vézna kis könyvelő lesütötte a szemét és halkan, bátortalanul szólt: — Ha a főnök úr lenne az egyik tanúm, nagyon lekötelezne vele. Jó, hogy gyorsan előállt ezzel a kérésével, mert a főnök már lélekzetet vett, hogy belefogjon hosszú mondókájába, amely így kezdődött volna: „Könyvelő úr, hogy lehet ilyen bolondságra csak gondolni is.“ A főnök így a levegőbe nézett, gondolkodott és felelt: — Jó, nem bánom ... de a következményekért ne engem okoljon. Az esküvő megtörtént és ettől fogva a kis, vézna könyvelő nagyon komolyan nézett szembe az élettel. Keskeny, csapott vállain, egy új világot tartott, mint valami furcsa kis Atlasz. Mindenféle munkát, megbízást magára vállalt. Tíz ember helyett dolgozott, hogy mentül többet kereshessen új háztartása számára, amelyet az Ég még egy gyermekkel is megáldott. De mentül többet fáradt, annál jobban látta, hogy nincs hálátlanabb valami a világon, mint a munka. Addig koptatják az embert, amíg egyszerre csak félni kezdenek tőle, hogy hátha elkopik egészen és segítségre szorul. Minden főnökben van annyi emberszeretet, hogy már előre fél saját magától, ha majd a jó szívére fognak hivatkozni. — Könyvelő úr, ön túlságosan sokat dolgozik, — mondta a főnök aggodalmasan. — Pihennie kellene ... a saját érdekében. Mi lesz, ha majd egyszerre munkaképtelen lesz? Mit fog kezdeni? Hova fog menni? A könyvelő erre megnyugtatásul előmutatott egy takarékpénztári könyvet, amelyben három év alatt hihetetlenül nagy összeg halmozódott föl, kerek kétezer korona! De nemcsak a főnöke nyugtalankodott miatta, hanem odahaza a felesége is: — Miért dolgozod magad agyon? Pihenned kellene ... a saját érdekedben. Mi lesz, ha majd egyszerre munkaképtelen leszel? Mit fogsz kezdeni? Hova fogsz menni? — Oda! — felelte a könyvelő és eltévedezett a messzeségbe. Az asszony már tudta, hogy mire céloz és ő is bízott abban a jövőben, amelyet a férje lelki szemével már szinte látott maga előtt. „Oda!“ annyit jelentett családi körük bizalmas nyelvén ,mint Itália. Mert ebben a vézna kis könyvelőben, amilyen tízezer is akad egy városban, volt egy különös vonás, egy szín, egy valószínűtlenség. Itáliába vágyott, hol meleg van és gazdag művészeti kincsek. Más ember, aki annyira epekednék Olaszország felé, már rég sikkasztásra vetemedett volna, de őt máskép nevelték. Csak a becsületes, nehéz munka egyenes útját ismerte. És azt hitte, hogy az út végén már várnak rá a szorgalom gyümölcsei, a jó tettek jutalma, sötétzöld lombokban az aranynarancsok. Ez az Itália, amely előtte lebegett, csak a fále délibáb volt, illúzió, hazugság. Olvasni nem igen ért rá, képeket nem igen láthatott, csak a mások szavaiból szűrődött le benne ez a Meseország. Ha útjaiban az írógörcs bujkált, ha télen takarékoskodni kellett a tüzelni valóval és fázott, ha a főnöke kellemetlenkedett, ha a felesége betegeskedett, ha a nyakába szakadt az a sok bú, baj, gond, amely igazán csak szegény embert érhet. . . csak Itáliára kellett gondolnia, hogy megint erőt gyűjthessen a küzdelemre. Óh, ott minden máskép lesz. Pihenni fognak. Nézelődni fognak. Ott más az ég. Más a világ. Más az ember. Más a levegő. Még az öregség is más ... És a takarékpénztári könyvben lassan, csöndesen, de folytonosan épült a rév,ahová menni vágyott. — Csak egy kis türelem . . . még egy kicsit ... no még egy kicsit ... — súgta a fülébe szerelmes Itália . . . — De hiszen önnek egész csinos kötőhártyalobja van, — mondta csak egyszerre az orvos. — Önnek pihennie kellene, — szólt aggodalmasan a főnöke, — a saját érdekében. Mi lesz, ha majd egyszerre munkaképtelenné válik? Mit fog kezdeni? Hova fog menni? És a felesége is intette: — Legalább három napig ne dolgozz. Hiszen egészen véres már a szemed. Pihenned kell. A saját érdekedben. Mi lesz, ha majd egyszerre munkaképtelenné válsz? Mit fogsz kezdeni? Hova fogsz menni? Majd megint az orvos szólt: — Pardon, önnek nem a kötőhártyalob a legnagyobb baja, hanem önnek pupilla-tágulása van. Egy hétig ki ne mozduljon a szoba A Festi Hírlap mai száma 48 oldal