Pesti Hírlap, 1912. december (34. évfolyam, 285-309. szám)

1912-12-22 / 303. szám

z­í­k 1912. december 22., vasárnap. Pesti Hírlap A szent Athosz-hegye Ott, hol a kaloideai félsziget hármas föld­­nyelve messze benyúlik a kék égei-tengerbe, Ma­cedónia végpontján, egy hosszúra nyúlt hátú, 1935 méter magasra emelkedő hegy tekint alá a mély­ségbe, melynek meredek oldalán mint sasfészkek hófehér házak, messze ellátszó, aranynyal bevont kupolák verik vissza a napsugarat. A szent hegy, a Hagion orosz ez, ahogy az egész orthodox világ­ban hívják, vagy az Athosz, ahogy a földrajzban nevezik. Az orthodox világ legszentebb helye ez s je­lentőségre nézve megfelel a katholikus Rómának. Csak Jeruzsálem múlja felül fontosságban és az orthodox hívő, ha Jeruzsálembe megy zarándokol­ni, útba ejti a szent hegyet is, hogy az ott levő számtalan kolostor és templom egyikében elkészül­jön a világ közepének fölkeresésére, aminek az orthodoxok Jeruzsálemet tartják. De már itt előre kell bocsátanunk, hogy a szent hegyet csak férfi lába érintheti, nőzarándokot be sem engednek Athosz területére. Az egyetlen hely ez az egész földön, ahonnan a női nem mindenféle formában és örök időkre ki van rekesztve, annyira, hogy az egész Athosz-félszigeten nőstény állat sincs, nehogy a nőstény kecskék, juhok és tehenek látása, tyúkok és ludak szerelme megzavarja a szent hegy lakóinak nyugalmát és bűnös gondolatokat keltsen minden földi vágytól megtisztult lelkükben. A szent hegy egyetlen, óriási kolostor-köz­társaság, melyhez hasonló sehol másutt a földön nincs. Egy egész ország, melyben ideális nyuga­lomban, minden kísértéstől menten lakik három­­ezerötszáz görög kalugyer, kiknek semmi más fel­adatuk, csak hogy lelküket előkészítsék a nagy útra, mely mindnyájunkra vár és elmerüljenek a vallás szent titkainak für­készésében, iparkodjanak a szentek példáját követni, kik a világtól elvonul­­tan e hegy barlangjaiban éltek és teljes lemondás­ban, a világgal való minden közösség megtagadá­sában igyekeztek lelküket megtisztítani az ere­dendő bűntől, mely mindnyájunkra nehezedik. Egy-egy szent életű remete körül, aki még a keresztényszámítás első évszázadaiban e kietlen, a tengerből kiemelkedő hegység Szikla odúiban igye­kezett istennek tetsző életet folytatni, a követők és tanítványok egész tömege támadt, akik minden­ben követték mesterük életét, cselekedeteit, úgy hogy lassanként a szent hegy benépesedett és ahol azelőtt csak pár kunyhó vagy barlang nyújtott menedéket vihar, hó, eső ellen, büszke templomok és hatalmas kolostorok keletkeztek. Míg eleinte csupa szegény ember menekült a szent hegyre, ahol menhelyet talált minden üldözés és sanyargatás elől, később a gazdagok és hatalmasok is felkeres­ték a földi béke ez idillikus helyét, hogy ott ki­pihenhessék h­iúságos életük fáradalmait és új erőt gyűjtsenek későbbi élvezetekre vagy hogy a földi pompa, gazdagság és minden jóban tobzódás után rendbehozzák kimerült idegeiket. A modern világ szanatóriumainak szerepét akkoriban a kolostorok töltötték be és az akkori világ legnagyobb urai is szükséges­ érezték annak, hogy időről-időre vissza­vonuljanak egy ilyen kolostorba és eddigi zajos életük után pár napot vagy hónapot csendes szem­lélődésben töltsenek el. A nagy Dusán cár, a győzelmes Simeon csá­szár, de még a büszke Bizánc urai is felkeresték a szent hegyet, hogy itt elmélkedjenek minden hatalom és dicsőség hiúságos voltáról, ami nem akadályozta meg őket, hogy a szent hegyet elhagy­va, újból fenékig ne ürítsék ki az élvezetek kely­­hét és ne éreztessék hatalmukat mindenkivel, aki csak kezük ügyébe került. Főleg a bizánci császárok voltak a szent hegy állhatatos pártfogói. Hogyne, mikor engedetlen püspökeiket és kényelmetlen, főuraikat, család­tagjaikat, testvéreiket, gyermekeiket, sőt ma­gát ő­szentségét, az ökumeni patriarchát is ide küldhették hosszabb vagy rövidebb ideig tartó lelki gyakorlatra. Megbecsülh­etlen in­tézmény volt ez az Athosz-hegy, mert a császárok még jótéteményt is gyakoroltak azzal, akit ide kül­döttek, hisz azzal az­ illető lelki üdvösségének tet­tek szolgálatot és igy a császárok nemcsak meg­nyugtathatták kényes lelkiismeretüket, hanem még érdemekre is tettek szert az orthodox egyház szemében. De ahogy egyre nagyobb állású és fényesebb születésű jámborok keresték­ fel a szent hegyet, az eleinte oly szűkös kolostorok, egyszerű kunyhók nem lehettek méltók az ő befogadásukra és így pompás paloták épültek, igazi csodái a bizánci épí­tészeti művészetnek, melyekben a császár ő felsége­ is ellakhatott és a patriarcha ő szentsége oly templomban celebrálhatta a misét, mely nem igen maradt a Hagia-Szófia mögött. A szent hegy egy­re gyarapodott kincsekben, kiváltságokban és ado­mányokban és hogy az itt élő szent férfiak ne unatkozzanak, a kolostorokat ellátták gazdag könyvtárakkal, melyek még ma is a régi bizánci kéziratok valóságos kincsesbányái. A bizánci és a többi orthodox fejedelmek eme bőkezűsége és jámbor gondoskodása nem mentette meg ez országokat az összeomlástól és hogy a pogány török ne foglalja el a szent hegyet is. Csakhogy a pogány ezúttal is jobb volt hírénél és egy ujjal sem bántotta a szent hegy lakóit, nem fosztotta meg őket kiváltságaiktól s nem szentség­­telenítette meg templomaikat. Megelégedett azzal, hogy a barátok évi adót fizettek és hogy uralma jeléül Dafnéban, a félsziget egyetlen kikötőjében, egy hivatalnokot és egy tucat katonát tartson, kiknek azonban tilos volt a falu határán túl men­niük, nehogy lábuk megszentségtelení­tse a szent hegyet. így éltek teljes egyetértésben és zavarta­lan összhangban teljes négyszázötven éven át a pogány török és a jámbor keresztény egymás mel­lett, anélkül, hogy e két ellentétes világ találko­zása bármely kellemetlenséggel járt volna. A tö­rök kajmakám átvette az adót és vigyázott arra, hogy nőszemély ne tegye lábát a rábízott földre, egyebekben pedig nem törődött a barátok eme sa­játságos köztársaságával, mely fenn r. hegytetőn élte a maga életét s tudomást sem vett a külvilág­ról, melynek harcai, hullámai, változásai messze kikerülték az ath­oszi szent hegyet. Itt minden a régi rendben, a régi hagyomá­nyok­ szerint ment, ahogy ezt az Athosz-hegy első szentjei megállapították. Az egyes kolostorok, melyek száma majdnem ötven, egészen függetle­nek egymástól, csak az egész szerzetes-köztársasá­got érintő ügyekben gyűlnek össze a priorok és határoznak közösen. Különben az egyes barátok alig érintkeznek egymással. A kolostorok szét­szórva feküsznek az egész félszigeten, de a leg­több, a legrégibbek és legelőkelőbbek Kargaisz-ben a félsziget déli részén vannak. Abban mind meg­egyeznek, hogy magasan, gyakran szinte megkö­­zelíthetlen meredek helyen feküsznek, de míg az egyik hatalmas épülettömb, büszke kathedrálissal, a másik szétszórt kunyhókból áll, középen egy ala­csony kápolnával, hol egy szent sírja körül éneklik ájtatos zsolozsmáikat­. Míg az egyik kolostor lakói sohasem hagyják el a zárdát és egész életüket a szent könyvekben való búvárkodással vagy csen­des szemlélődéssel töltik el, a másik kolostor lakói egész nap künn vannak a szabadban, a földet mű­velik meg, pásztorkodnak, gyümölcsfáikat gon­dozzák vagy valami mesterséget folytatnak. Az athoszi köztársaság maga gondoskodik szükségleteiről Lehetőleg kerülik a külvilággal való érintkezést. A pénz fogalma itt ismeretlen, Kisfaludy Sándor, a „ kesergő — és a bol­dog szerelem“ klasszikus írója, bécsi gár­listás­­kodásának idejében gyakorta látogatta az ud­vari színházakat. A „szép szemű, sólyomfürtű“ magyar főnemesi házból eredő poéma-katona épen úgy otthon volt a kulisszák között, mint az előkelő szalonokban. Ez időtájban udvarolga­­tott Medina Máyának, Vigano balletmester bá­jos feleségének. Az akkori udvari színház príma ballerinájának. Akkor még életvidám, dalra, mulatozásra mindig kész legény volt Kisfaludy Sándor. Néni ism­erte meg életének nagy szenvedélyét, mező­­szegedi Szegedy Rozáliát, aki fölváltva­­ismer­tette meg vele a kesergő szerelem­ „dúló kínjait“ meg a boldog szerelem „égbe csapkodó lángado­­zását.“ Sümeg lankás szőlő­hegyén nem kísér­­gette az „aranyos-hajú, kék­ szemű Rozit.“ Sem Vaucluse, „szikla-patakjával versenyt nem zo­­koga érette.“ Viganoné kedvéért még balfe­­szöveget is irt a nyalka testőr és pedig eredeti — olasz nyelven. Bohóskodott, tréfáit, mikor a híres diva konyhájában együtt főzték a mot­tót, a papagálg pedig vadul rikácsolta közbe: — Sandám• — Sandám. Az ó­ra tette az akcentust a huncut, torka­­tollú madár, ahogy úrnőjétől, idegenszerű kiej­téssel hallotta ejteni a Kisfaludy uram ke­resztnevét. A kongresszusi Bécsben, a mulatságoknak ezen a boszorkányszombatján, Bigottini Emilia csavarta el minden nemzetbeli urak fejét: „úgy táncol, mintha énekelne. Csupa rythmus, csupa poézis“, — írja róla Varnhagen Ráhel, Goethe barátnője. — Razumovszky András, az orosz nagykövet, egy szereplése alkalmából vagyont érő brilliáns mellcsatot ajándékozott a „divina Emiliá“-nak. Poharakon, csészéken, dohány­­ ka. Saáry Fám. A balest leginkább Olaszországban divato­­­zott. Colombine, Pierrot, a pantomimák közis­mert, meglehetősen elkoptatott alakjai mind on­nan keltek vándorútra. A Mediciek vidám, zajos udvarában táncos játékokkal mulattatták a fő­rangú urakat és hölgyeket. Itália után Franciaországban vert legmé­lyebb gyökeret Terpsid­ore könnyű gárdája. A roi­soldi, XIV. Lajos, maga is táncolt balettet. Lully édes-bájos menüettéit enyhe lanyha szár­nyon vitte a szellő, amikor Versailles kertjeire ezüstös fényt vetett a júniusi éjszakák méla holdvilágja. Érdek­es­, hogy régen elmúlt századokban hosszét rol­iban táncolták a balettet. Gamargo, a világhírű táncosnő, volt az első, aki a térden felüli kurta szoknyát divatba hozta. A magyarnak inkább melancholiára haj­lik a kedélye. Nem is igen ment soha olyan jól a dolga, hogy sok kedve lett volna a bolond­ságra. Még a mulatsága is szomorú volt. Sírva­­vigad­t legtöbbnyire. Török-tatárdúlás nehezen engedte fejlődni a kultúrát. A művészeteket. Piktorunk, szobrászunk nem igen akadt a XVIII. századig. Joculatoraink is csak a XVIII. század vége felé kezdtek rendszeresebb, szerve­sebb társaságokká tömörülni. Szomorú­ játéko­kat játszottak többnyire. Egy-két német vígjá­ték-fordítást. Operánk nem volt. Igaz, színhá­zunk sem a saját országunk fővárosában. Operát, balettet csak Bécsben láttak déd­apáink. Leginkább azok, akik gárdistáskodtak. VI. Károly, de különösen Mária­ Terézia vidám, mulatós férje, lotharingi Ferenc nagyon sze­rette a balettot. Az udvari színházban már a­­ nagy­asszony-király idejében rendes „táncos játékokat“ adtak elő. Novers, korának egyik leg­híresebb balettmestere, igazgatta akkor Bécsben ezeket a táncos játékokat. Bessenyey György, az elegáns író-gárdista, többízben emlékezik erről a jeles coreográfusról­­ ,,Eszterhásai vígasságok“ című könyvében „páratlanul dicső”-nek írja le „az általa pro­­ducált Jánczos-játékokat.“ Az ,,eszterházai ví­gasságok“ akkor íródtak, amikor Esterházy Miklós gárdakapitány két hétig tartó mulat­ságokat rendezett eszterházai pazar pompával berendezett kastélyában. Láttak balettokat Parisban, Madridban, Pétervárott a kurir-szolgálatot teljesítő gárdis­ták is, így egy Doloviczényi nevű gárdista ro­konaihoz írott levelében emlékezik egy péter­­vári balettról, amelyben „kétszáznál több tán­­tzos­ lány tántzola. Oly káprázatos fény és vilá­­gosítás volt a’ Színpadon a’ mikor bévonula a’ tündérkirályné, hoggy azt hittük, száz nap ra­gyog az égen . . Bernáth gárdista, aki Madridba járt mint kurír, naplójában ugyancsak emlékezik ott lá­tott nagy ünnepélyekről s következőket írja: „Mint nálunk Bétsben avagy Pest-Budán, úgy emitten is vágynak állat-herzek. De sem biva­lyok, sem farkasok nem produkáltalak, csak is bikák. Ez a bika-hetz, avagy corrida, amint a hispaniolok által neveztetik. De vagynak tánczos-játékok is. Ezekben sok szám nélkül való kurta-rokolyos nő-személly által adódnak elő andalító micsk­a mellett szép néma­ játék­­darabok.“­­ Mentől jobban fejlődött a kultúra a bécsi udvarnál, annál inkább kultiválták a táncos­játékokat. Voltak táncos­játékok, amelyek egy egész színházi estét töltöttek be, de leginkább dalművekbe szőtték be később a balettet. 85

Next