Pesti Hírlap, 1912. december (34. évfolyam, 285-309. szám)

1912-12-22 / 303. szám

II .912. december 22., vasárnap.­­ _____pesti Hírlap______ Török emlékek Budapesten. m . A török világ­ szomorú állapotainak ecsetelé­se dacára nem szabad elfelednünk, hogy a rómaiak kora óta törökök voltak az elsők, kik ismét hidat vertek a Dunán. 11. Szulejmán török szultán a mohácsi csata után szeptember 2-án ért Budára. Kilenc nap múl­va már hajóhíd köté össze a budai és pesti partot. A Haeuffler közölte 1526. Nézve Zeitung tanúsága szerint, ez a hajóhíd a Margitsziget déli csúcsának támaszkodott és nem volt hosszú életű, mivel a Du­na árja csakhamar szétszakította. Ezen hídon kelt át a legnagyobb török szultán Pest városába. 11. Szu­lejmán pesti tartózkodásáról keveset tudunk, akár­csak XII. Károly svéd király pesti tartózkodásáról. A régi Pest historikusai egyértelműen azt vallják, hogy a ma is létező Bástya­ utca egyik házában szállt meg a szultán. A múlt század hetvenes évei­ben még mutogatták a ház helyét. Akkor a Vay-ház állott a szultán szállásának a helyén. Néhány év múlva felépült az új hajóhíd, mely az akkori hídépítés valóságos remeke volt. Nyílegyenes irányban kötötte össze a két partot. A hatvan hidihajón nyugvó hajóhíd pesti feje a mai Vigadó-téren állott, innen vezetett át a Zsidó- vagy Vízivárosba. Ezen a fenyik köprüssun (hajóhídon) ment át a jó Bocatius János 1605-ben, hogy megszemlélje a török Pestet. A híd előtt a pesti parton török kalmár szólítja meg: „Nemde szép tőlünk, hogy meg­engedjük nektek keresztényeknek a szabad járást­­kelést a mi városunkban!“ Bocatius uram hümmö­­gött valamit és ment tovább. Itt is szomorú kép tá­rult eléje. Minden a pusztulás, romlás szellemét lehelte. A dögök szanaszét­ hevernek az utcán, se­hol egy új zsindely vagy deszka. Az utcák szöglete­in temetőkből kihurcolt márványemlékeken ülnek a szurtos kereskedők, nagynevű hősök sírtábláin si­lány portékájuk vár az eladásra. „Oh szegény Pest, — kiált fel — inkább pestisnek lehetne téged ne­vezni! Sehol egy ép ’ház, mindnyája a földig lerom­bolva; — a kevés lakos söpredék és a nép alja.“ — Ez lett egy emberöltő alatt a gazdag német város­ból. Jellemző, hogy Pest-Budának visszafoglalása után nyolcvan év telt el, míg újra hajóhid épült a két szomszédváros között. Addig egy silány kom­pon, a repü­lőhidon, bonyolították le a közlekedést, már úgy, ahogy. Mecseteken és fürdőkön kívül Pesten is min­den pusztulófélben volt már a török világ kezdetén. Am­­ikor nem rüstellték bevallani, hogy fáj a szívük. És álmodtak — és szerettek. A babonás­ melódiák egyre jobban rabbá tették a kis Fánit. Végre — mikor egyszer látta táncolni a nagy Els­ert, — kijelentette, inkább meghal, de sohasem lesz más, mint ballerina. Atyja, a nyakas magyar nemes, eleinte hallani sem akart leányának szándékáról. Még a „Tanzstund“-ból is kifogták a nevelőben. Ki akarták ezeket a bolondságokat verni a fejéből. Nem bírtak azonban vele. Annyit sírt, kért, kö­­nyörgött szülei végre engedtek. Balletmester­­hez vitték, s elkezdte a rendszeres tanulást. Nemsokára belátták a mesterei, hogy Fá­nak®. eltanult előlük mindent. Sőt többet tud, mint ők. Azt tanácsolták szüleinek, vigyék Pa­risba, az elegancia, a grácia földére — s ezt a tanácsot meg is fogadták Saáryék. Guerra, a híres balettmester, vette most már iskolájába a magyar leánykát. Nem telt bele félév, az összes növendékeket latáncolta. Ő lett Guerra kedvence, iskoljának dísze. Ha va­lami különösen jót, különösen szépet akart be­mutatni a mester, csak a kis Fánit produkálta. Annyira megnyerte a francia arisztokrá­cia tetszését már akkor Saáry Fáni, mindegyre sűrűbben emlegették, a nagy operához szerződ­tetik majd. De ő nagyon vágyódott szülei után. — Akkor a szajnaparti főváros még rengeteg messzeségbe esett hazánktól, — inkább szeretett volna hát Bécsbe jutni. Ez a vágya csakhamar teljesedésbe is ment. Batthyány Casimir, a negyvenes évek egyik legelső gavallérja, a nagy színházpártoló Almássy György, Festetics Leó s még többen, akik az akkori idők művészeti életében fő­szere-Ha elnézem a XVI. századból, ránk maradt metsző- e­teket, valahol a paddisah birodalmának kellő köze­pén képzelem magam. A szerény kiterjedésű város­ból Pest akkor csak a mai Belváros területére ter­jedt ki, n obeliskekként emelkednek ki a kupolás mosd­ék karcsú, magas tornyai. Itt-ott egy sok­kupolás fürdőház körvonalait látni, másutt romo­kat és düledező épületeket. A városfal előtt a nagy­­kiterjedésű török temető, jellegzetes alakú sírkö­veivel. A Gizella-téri új építkezésekkor nemrég ta­láltak belőle egy kis mutatót, sok száz csontváz alakjában, pedig hrány van még a föld alatt. A ret­tegett magyar baj, a morbus hungaricus, sűrűen szedte áldozatait. A törökök gyakran temettek, volt is a temetőjük akkora mint a félváros. Négy pesti török mecsetről van tudomásunk. A Büjük dzsamizi, a nagy mecset, a Károly-ka­­szárnya északnyugati részén állott. Az itt álló épü­letek lebontásakor talán megtalálják majd alap­építményeit. Egy másik mecset a szent Ferenciek templomának helyén állott. Még a múlt század de­rekán is az a legenda keringett a templom szenté­lyében északra eső oltárfülkéről, hogy az a mecset utolsó­ maradványa. Ki tudja, nincs-e valami alapja ennek a legendának? A belvárosi plébánia­­templomból szintén mecsetet alkottak a törökök. Ennek köszönhetjük e nagybecsű műemlék fen­­maradását. A körülötte levő temető, a külső oldal­falaiba illesztett sírkövek ekkor pusztultak el. Kö­zel a templomhoz, a mai Régi posta- és Mária Va­­léria-utca sarkán egy kisebb mecset (küesük dzsamizi) állott. Pest összes török emlékei közül ez állott fenn legtovább. Fischer von Erlach, a XVII. század kiváló építőművésze, megőrizte raj­zát híres építészeti művében. I. Lipót korában ron­dellává átalakítva, ezt is bevették a dunai erődíté­sek közé. A XIX. század elején, amikor az erődí­tések fölöslegesek lettek, kitatarozták belső helyi­ségeit. Csakhamar hajléka lett az első magyar já­­tékszínpadnak. Előzőleg azonban még német társu­latok is játszottak benne. Erről az első pesti szín­házról Pest városának 1804-ik Wegweiserében ér­dekes adatra bukkantam. Egykorú kéz jegyezte be széljegyzetként: „Phisisch und moralisch eine Null, früher eine Moschée.“ A pesti török fürdői közül csak egyről tu­dunk bizonyosat, Véli bég fürdőjéről. Véli bég nemcsak Budát diszítő nagyszerű fürdővel, Pestről sem feledkezett meg. A nagy mecset mellett nagy­szabású fürdőt építtetett. Egy XVII. századbeli rézmetszeten mint négykupolás, tekintélyes épüle­tet láthatjuk e fürdőt. Volt-e a helyén gyógyfor­rás? A régi krónikák erről hallgatnak. — A Ká­roly-körúti báró Orczy-féle házban a múlt század ötvenes éveiben látogatott ártézi fürdő létezett. Véli bég fürdőjének a helye az Orczy-ház át­­ellenében feküdt. Igen valószínű tehát, hogy a régi és ezen újabbkori fürdő egy közös vizérből táplálkozott. Ha ezen föltevésem helyes, a régi forrás az Orczy-ház vagy a Károly-kaszárnya le­bontásakor ismét fel fog tűnni. A szent Margitszigeten valamivel felül a török világban egy kicsiny szigetecske emelkedett ki a Duna hullámaiból. Nagyszerű meleg gyógyfor­rása volt. A törökök a gyógyforrás mellé itt is für­dőt építettek. A fürdőt valóságos faóriások vették körül. A meleg forrásvíz még később is több ezek­re oszolva ömlött a Dunába. Az 1775-iki nagy ár­víz és jégzajlás örökre megsemmisíti a fürdőhalom­­szigetet (Bad Hausel Insel), mindennel, ami rajta megmaradt. A múlt század ötvenes éveiben, ha a Duna vízállása igen alacsony volt, még el lehetett jutni a forráshoz, ma tudtommal teljesen nyoma veszett. A török­ idők elmúltával alig valami emlékez­tetett az elmúlt világra. A Tabánban megmaradt ugyan néhány törökök építette keleti jellegű ház, de ezeket később, amikor az ostromkor szerzett sé­rüléseiket kitatarozták, átalakították. A Tabán pusztuló utcáiban ma már csak egy-két rozoga vi­­tyilló emlékeztet reájuk. A pesti tanács mindösz­­sze annyit tett, hogy két utcát a budai ostromnál vitézkedett bajorokról nevezett el, így született meg az Alsó Bajor-utca, a mai Curia-utca és a Felső Bajor-utca, a későbbi Duna-utca. 1716-ban rakták le a Rokkantak házának, a későbbi Károly-kaszár­­nyának, az alapkövét. Eredeti rendeltetése men­­h­ely volt, a török háborúkban megsebesültek szá­mára. II. József uralkodása végéig megmaradt en­nek. Városháza utcai homlokzatának oldalkapui fö­lött elhelyezett művészies domborművei III. Ká­roly török háborúinak győzelmeit dicsőítik. úgy látszik, a XVIII. század végén jutott eszükbe először magánosoknak is, hogy valamiké­pen megörökítsék a török idők emlékét. Ekkor épült a Deák-téren a két törökről nevezett ház. Deák-téri homlokzatának középső risalitja fölé attikát emel­tek. Az attika díszítése két turbános fekvő török, akik ma a ház későbbi tulajdonosának monogramm­jával ellátott pajzsot tartanak. Alattuk az attiká­ban felirásos tábla van a következő verssel: „Des I. Josefs Macht Zwang Türken Wuth In Band Der II. Leopold Mehrt Ruh und Fried Im Land. Acht Für Unser Wohl Un estört Gedeihet Unser Wirken Zum Denkmahl Heist Dies Haus Bey Den II Türken.“ Ez az attika törökjeivel együtt egyetlen ily­­fajta emléke a fővárosnak. A régi pestiek igen lent a színházban. A főhercegnők kedves aján­dékokkal lepték meg. A főhercegek hódolattal vették körül a magyar nemes házból szárma­zott művésznőt. Időközben azonban elkezdett fújdoválni a ma bizonyos március szellője. A régi rendszer mindegyre jobban ingadozott. Trónok recsegtek s megreszketett a vén Európa. Metternich ural­kodása végnapjait élte. A loyális Bécs is na­gyobb lélekzeteket vett már. Ferenc császár nem vacsoráit többé olyan hidegvérrel tormás­virslit és néha túlon-túl keserűnek érezte a habzó tízórai sörét. Párisból nap-nap mellett veszedelmes hírek jöttek. A császári kertek or­gonabokrainak mintha nem lett volna már olyan édes az illatuk sem. A nép fenhéjázó lett. — Mondogatta az öregedő császár. — N"**» kö­szöntek immár a császári vízipuskának, ha vé­­gigdörgött a Belváros sötét utcáin. Egyre aggo­dalmasabb lett gróf Sauraunak, a mindenható rendőrminiszternek az ábrázata. Ez a bizonyos szellő elvitte Saáry Fánit is Bécsből. Nem szerették már ott akkor a ma­gyarokat. Egykori kedvelt népét a nagy Teré­ziának, Pozsonyban gyűltek össze a Rendek. Ne­héz, súlyos beszédek hangzottak el a Diétákon Bécs ellen. A diákság titkos conventiculumokat tartott. Pesten meg a fiatal írók kezdtek álmodni egy új Magyarországról. Milyen hiába álmod­tak! Milyen kár volt felforgatni mindent, ami mellett boldogok, megelégedettek és gazdagok voltak eleink. De álmodtak — és elkezdtek felforgatni mindent. És ebbe a lázas, forró, ifjú, lelkes, vajúdó­ket vittek, ajánlották Saáry Fánit a bécsi Kürthnerth­or-Theater-hoz. Egyik első opera-színháza volt ez akkor Európának. Balettja a milánói Scala világhírű balettjával vetekedett. Nagyon öreg, hófehér hajú dámák, akik mint kis­lányok látták még a Kürnthner-Theater előadásait, ma is lelken­dezve, egy kicsit könnyezve, egy kicsit moso­lyogva emlegetik. Régi, biedermayeros bécsi sza­lonokban, fehér-eres, cseresznyefából való, vi­rágos selyem-kanapékon, — talán még a Herr Hofrath, Grillparzer is üldögélt rajtuk, — most is föl-fölsóhajt még egy-egy máig hegyes wa­­termördert, fényes, fekete selyem-kravátlit vi­selő bácsi: — Hja, die Saáry . . . A magyar kancelláriánál szolgáltak ezek az urak Még Károlyi Lászlóval, talán itt ra­gadtak Bécsben és végigsóhajtozták valameny­­nyi letűnt — elmúlt nagyságát a hajdani Burg- és Kärnthnerthortheaternek. Épen Károlyi László, a kissé szentimen­tális, kiss- viveur pur sang sárosi nemes, is protegálta Saáry Fánit. Protegálták sokan — legnagyobb protekciója volt azonban páratlan, istentől megáldott művészete. A veleszületett báj és grácia. Alig hozta Bécsbe Guerra, már első próba után fölléptették az udvari színházban. La line című balettben debütált, s oly óriás siker mel­lett, olyan frenetikus tapsok közt táncolta végig nagy, nehéz szerepét, hogy előadás után rögtön kétéves szerződést írattak alá vele. Elsler már akkor nyugalomba készült. — Cerito mellett csakis Saáry Fáni jöhetett szá­mításba. Az udvar, valahányszor föllépett, megye­ ___________________67

Next