Pesti Hírlap, 1913. január (35. évfolyam, 1-27. szám)

1913-01-01 / 1. szám

Budapest, 1913. SZERKESZTŐSÉG! Budapest, Váci-körút 73• I. emelet. Tele­fon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78- Telefon 26—40. Megjelenik hitte kivitelével minden nap. XXXI. évfolyam, 1. (11.931. szám.) Szerda, Január 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAKI Egész évre ....... 28 K — f Félévre ....... Negyedévre .... Egy hóra............ 2 ,, 40„ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apri hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. A mérleg. A politika is csak üzlet Magyarországon. Meg lehet annak is az üzleti mérlegét csinálni. S ha lezárjuk a számadásokat a szerencsétlen 1912-iki évről, óriási veszteség kerül ki a ma­gyar nemzet terhére. Politikai szabadságunk közel áll a csőd­­höz. Parlamentarizmusunk elbukott. S az esz­tendő utolsó napján végső csapásnak beterjesz­tette Lukács László a jogfosztó választói refor­mot. Tehát az új esztendőre nyereség helyett egy ilyen politikai bombát kell átvinnünk. S csak az a remény biztat, hogy ez nem a népsza­badságot, hanem magát a kormányt fogja föl­robbantani. A határponton, mikor a haldokló év em­lékei ölelkeznek az új esztendő reménységeivel, minden családba beköltözik az öröm. Mert ha volt is fájdalom a letűnt év alatt, annak élessé­gét elzsongítja az, hogy az egész már csak em­lék. De ebben az esztendőben oly váratlan s ed­dig elképzelhetetlen csapások súlyosodtak ránk, hogy még az a reménység sem vidíthatja föl az embereket, hogy a jövő esztendőben okvetlen jobb világnak kell ránk köszönteni, mert már rosszabb úgy sem jöhet, mint aminő az eddigi volt. Soha még nem történt az, hogy az ország­ra mért csapások ennyire elérték volna az ösz­­szes családok otthonát. Mert a belpolitikai had­járat s a külpolitikai háború minden egyes em­ber magánéletébe is bevitte az élő mérgét. Nincs ember, aki súlyosan meg nem érezte vol­na ez év csapásait. Rendes körülmények között a politikával s az ország dolgával nem sokat törődik a nem­zet nagy többsége. Azt hiszik — s elég rosszul hiszik — hogy a politika csak a politikusok dolga. Most aztán megtanulhatta az 1912-iki év történetéből minden ember, hogy a politiká­nak minden haszna a hatalmon levő politiku­soké, de ennek minden kárát az adófizető polgá­rok fizetik meg. Ha arról csinálnánk külön mérleget, hogy a mai képviselőházi többség megválasz­tásáért kortesek és választók mennyit kaptak , viszont ez a többség hány milliót szavaztatott meg az egész nemzet terhére, akkor nagyon fur­csa számarány kerülne ki. Mert a kortesek és választók alig kaptak harminc milliónál többet a legutóbbi választá­sokon a kormánypárti voksokért s ennek ellené­ben nemcsak a kormánypárti szavazóknak, de minden adófizető polgárnak terhére milliárdo­­kat szavazott meg ez a többség a véderőjavasla­­tok növekedő tételeiben, hogy másról ne is be­széljünk. Pedig a letűnt év kezdetét a reménység­­ rózsapirja öntötte el. Mikor Lukács László lett miniszterelnök, az egész országban hitt min­denki a parlamenti béke eljövetelében. Hiszen erre a célra, ezzel a megbízatással küldték Lu­kácsot. S mi is az egész közvélemény­nyel, sőt az ellenzéki pártokkal együtt beleestünk abba a naivitásba, hogy hittünk Lukács Lászlónak s úgy üdvözöltük őt, mint a béke galambját. Mikor gróf Tisza István csatlakozott mellé képviselőházi elnöknek, akkor már megingott bizodalmunk s kifejeztük ezen a helyen azt az aggodalmunkat, hogy ez a vérengző politikai keselyű el fogja ragadni a galambot. Sötét aggodalmunk szörnyű valóra vált. A június 4-iki erőszakos események s ezeknek nyúlványai Magyarország ezredéves történel­mének legszomorubb emlékei. Ennél a pontnál bekövetkezett ránk nézve is az az erkölcsi kötelezettség, hogy a legerélye­sebben ellene forduljunk a Lukács-kabinetnek, mert az ígért béke helyett a legborzalmasabb harcot kezdette meg nem az ellenzék, hanem a nemzet politikai szabadsága ellen. Amíg csak egymás ellen harcolnak kor­mány és ellenzék addig meglehetős közönynyel nézzük ezt a viaskodást Ha a kormány csak a technikai obstrukció ellen fordult volna törvé­nyes fegyverekkel, akkor még az ellenzék nagy része is titokban helyeselni volna eljárását. Mi is megutáltuk már a technikai ob­­strukciót, mikor láttuk hogy célja nem a véd­erő terheinek csökkentése, hanem csak a hatal­mon való osztozás. Nyíltan kifejezést is adtunk e nézetünknek. De midőn láttuk, hogy Tisza féktelen szenvedélye törvénytelenségbe ragadta Luká­csot is, midőn a véderőjavaslatokat Tisza mint egy despota en bloc elfogadottnak je­lentette ki s midőn a törvény helyét elfoglalta az erőszak, midőn rendőrök szentségtelenitet- Mozi-dráma-Irta: HELTAI JENŐ­­ I. Gróf Vörösváry Agenor huszonöt éves volt és olyan életunt, mintha még csak tizen­nyolc éves lett volna. Abban a korban, amely­ben az élet a legtöbb és a legszebb jókkal kedves­kedik az embernek, a fiatal gróf már nem tu­dott örülni. Foglalkozása nem volt, csak pénze, nem olvasott semmit, csak az újságot azt is kínnal, a kártyát unta és az asszonyok . . . no igen. Az asszonyokból kijózanodott, holott tulajdonképen még nem is részegedett beléjük. Az élet il­yen formán a halálon kívül semmi újat sem adhatott neki. De mégis. Azon a nevezetes decemberi es­tén, amikor először kezdett az öngyilkossággal kacérkodni, neki egészen idegen és ismeretlen vidékre vetődött. Elmélyedve a halál izgató gondolatába vakon ment mindig előre, mint­ha már most ki akarna vándorolni az életből, így jutott ki a külvárosba, mind piszkosabb és sötétebb utcákba. És így jutott egy neki telje­sen ismeretlen intézmény, az Aranjuez-mozi elé. A mozi rikító ívlámpái, kék és vörös villa­mos körtéi és a kikiáltó recsegő hangja föl­rázták tépelődéséből. Megállt és értelmetlenül bámult a színes plakátokra, amelyek hangza­tos címekkel hirdettek várfagyasztó drámá­kat és nevettető jeleneteket. Vágtató lovakat látott a plakátokon és elalélt nőket, álarcos rablókat és titokzatos automobilokat. Gyerekek ácsorogtak a mozi előtt és cselédek, mig a ki­kiáltó fásultan meggyőződés nélkül recsegte: — Folyvást, folyvást . Gróf Vörösváry Agenor még sohasem volt moziban. És most, ezen a szomorú estén, valami gyermekes vágyakozás kapta meg. Mi lehet odabent? Százezerszer elment, már a hi­valkodó mozipaloták előtt, sohasem kívánko­zott be. Észre sem vette, hogy vannak. De most, itt a sötét utcában, ez a vásári bódé rettenete­sen csábította. Körülnézett, mintha azt kém­lelné, látja-e valaki, ismerik-e, tudják-e, hogy most egy előkelő gróf ereszkedik le a népies mulatsághoz? De az utcán alig lézengett pár ember, szürke, szegény, nem az ő fajtája. És megnyugodva, gyors elhatározással a pénztár­hoz lépett és befizetett a kis ablakon egy ko­ronát. — Páholy. — mondta a pénztárosné. A kikiáltó kinyitott egy kis ajtót. Az ajtó recsegett, a kikiáltó recsegett és a gróf bent volt a sötét nézőtéren, ahol láthatatlan kezek lenyomták egy székbe. A grófnak épen csak annyi ideje volt hogy elolvassa a vásznon lévő fölirást: „Dongagyártás Tirolban. (Termé­szeti.)“ Azután elkezdődött az előadás. II. A dongagyártás titkai nem érdekelték túlságosan a fiatal grófot Megkönnyebbülve sóhajtott föl, amikor a képen a legutolsó don­gát is meggyártották és a nézőtéren kigyúlt a világosság Most látta, hogy egészen egyedül ül a terem legvégén, míg a terem másik végén egy pápaszemes, sovíny és szomorú szőke nő kala­pál a kopott pianinón. Az egész nézőtéren nem ült kíz ember, a széksorok között pedig egy vö­röshajú, szeplős lány álldogált műsorokkal. A fiatal grófban valami csalódás-féle ébredt. De a terem már megint elsötétült és a vásznon újabb felírás jelent meg- „A cow­boy szerel­me.“ És már a legvadabb lovak száguldoztak föl-alá a filmen és barnaképű, nyurga legé­nyek, nagykarimájú sombrerollban, az övük­ben revolverrel, pofaszakállas nadrágokban nyargalásztak ide-oda, látszólag minden ko­molyabb ok nélkül. Azután jött egy leány sze­líd, nagyszerem fehér arcú, karcsú, barna, amerikai leány, rövid szoknyában és egyszerű blúzban és ábrándosan nézett az egyik cow­­boyra, de milyen ábrándosan! Ez volt a cow­boy szerelme és gróf Vörösváry Agenor egy­szerre elsápadt és elpirult Valami rettenete,­­fájdalom szorongatta a szivét, nem, soha éle­tében nem látott ilyen szép leányt. Milyen bá­jos volt, milyen finom és szűzies, milyen ko­moly és mégis, amikor néha elmosolyodott, mennyi pajkosság és csintalanság volt a moso­lyában! Igaza volt a cow­boynak, hogy ezt a leányt szerette, mert gróf Vörösváry Agenor aki gróf volt, tehát sokkal előkelőbb és fino­mabb ember, mint egy közönséges csikós, szin­tén beleszeretett ebbe a lányba. Igen, a fiatal gróf egyszerre megfeledkezett arról, hogy ő tulajdonképen unja az életét és meg akar hal­ni, megfeledkezett mindenről. Mohó szemmel meredt a filmre, régi, kopott, ezerszer lejátszott film volt, nagy fehér foltokkal, fekete pontok­kal, de ehhez a fiatal gróf úgy sem értett. Ő csak Violetet, a puszták vidvirágát, a cow­boy és gróf Vörösváry Agenor szerelmét nézte És a fájdalom mellé valami gyönyörűség is lopózott a szivébe, valami bizonytalan remény­kedés . . hátha . . istenem, ha ez a finom és szűzies Violet a közönséges csikós szerelmét sem utasítja vissza, miért ne hallgatná meg az előkelő gróf Vörösváry A­gén őrt. A képnek vége volt és a gróf fölriadt ál­modozásából. Zavartan és ijedten nézett körül. ik Pesti Hírlap mai száma 80 oldal

Next