Pesti Hírlap, 1913. január (35. évfolyam, 1-27. szám)
1913-01-04 / 4. szám
86 Regénycsarnok. N frill® smmd. — Regény. 20 Irta: Weatherby Chesney. — E gondolat visszavezet a tárgyunkhoz . . . Tudniillik, ha mi most, a kellő pillanatban itt nem volnánk, bizonyára vérpadra is jutnának mind a ketten az ön rovására. — Te . . . tessék? — Kihallgattuk párbeszédjüket, amely szerint azt tervezték, hogy önt meglopják és ha kell meg is ölik, — felelte nyugodtan Spencer. — Istenem! Istenem! Pár pillanatig megtörten lehajtott fejjel állt helyén, aztán hirtelen egyetlen ugrással az ajtónál termett. Sullivan elébe ugrott: — Ne olyan gyorsan hová megy? — A rendőrségre . . . — Nem barátom . . . maga szépen itt marad . . . — De hiszen akkor meggyilkolnak . . . vagy legalább is kirabolnak . . . Sullivan pillanat alatt átlátta az előnyt, melyet nyerhetnek, ha az öreg ékszerész félelmére építik játékukat s azért megnyugtatóig igy szólt: — Mindez igen is megtörtént volna a mi közbelépésünk nélkül. De mi őrködni fogunk, hogy semmi ilyesmi ne történhessék. Nagy hibát követne el, ha rendőrökért küldene. Bizzék bennünk és semmi baja nem fog történi. — De . . . itt fognak megtámadni? — Igen, ha tervüket keresztül viszik, és biztos, hogy végre is hajtják, ha mi meg nem akadályozzuk. — Hogyan akadályozhatnák meg? — Ha velünk szövetkezve akar cselekedigéremii hogy a haja szála sem fog meggörbülni. Ám ha a rendőrségre szalad, úgy viselje egyedül a következményeket. Nos — válasz*-u-*gzon? **** Az ékszerész pillanatig gondolkozott, aztán azt választotta, amiből úgy vélte kevesebb baj háramlik reá. Mert tudta, ha a rendőrséget belekeveri ez átkos dologba, akkor neki is meggyűlik velük a baja, míg ha ezen urak biztosítják a védelmükről . . . Maga sem tudta miért, de szinte naiv bizalommal viseltetett irántuk. — Most tehát tudjuk, hogy mit kell cselekednünk, — szólt élénken Sullivan. — A kedves pár, mindenesetre meglátogatja önt, talán már ma éjjel, esetleg később ... de nekünk már ma esetétől készenlétben kell lennünk. — A férfi, úgy látszik ismer egy módot, amelyel könnyű szerrel bejuthat ide a szobácskába. Azt hiszem, az ablak rácsát akarja kifeszíteni. Ugyebár, ez az ablak egy nagyon csendes mellékutcára szól? — Igen! — Nos, akkor igazán gyerekjáték bemászni, mialatt a szövetséges az utcán leselkedik nem-e jön erre valaki . . . — Igaz . . . erre sem gondoltam! — Az ember mindig tanul . . . Így legalább ha ezt a kis ügyet befejezzük, gondja lehet reá, hogy e helyiséget kevésbbé könnyen hozzáférhetővé változtassa. — Azt bizton megteszem! Ekkor még megvitatták az utolsó előkészülődéseket. Mind a hárman alaposan felfegyverkezve, itt fognak virrasztani az üzletben már ma éjjel és annyi éjszakán keresztül, míg eredményt nem érnek el. Jelenlétüket csak abban a pillanatban fedezik fel, mikor a tolvajok már behatoltak a kamrába. Ekkor ráugranak a zsákmányukra és mindenáron elcsípik őket. Sullivan nagyon izgatott volt, a veszélyes kaland gondolatára. Ő jól tudta, csakúgy mint Spencer, hogy ádáz, keserű küzdelem nélkül aligha nyerik meg a harcot. — Az efajta fenevadakat nem könnyű dolog elcsípni ... — jegyezte meg barátjának, — elég tapasztalatom nyílt e téren Sudanban. VIII. FEJEZFA csapda. Rendszerint Ariel nem zárta korán üzletét, mert nem egyszer tapasztalta, hogy az amerikaiak és angolok egy jó ebéd elfogyasztása után, több hajlandóságot mutatnak a vásárlásra. De ez este parancsot adott alkalmazottainak, hogy korábban zárjanak a szokottnál, s ekek sietve engedelmeskedtek, anélkül, hogy okát kutatnák főnökük e rendelkezésének. Miután a főajtót bezárták, a vasredőket leeresztették, s az alkalmazottak mind eltávoztak, az ékszerész Spencert és Sullivant a kis csendes mellékutca rejtekajtaján keresztül belbocsátotta. A három férfi, úgy ahogy lehetett, meglehetősen kényelmetlenül, elhelyezkedett a kis irodában. Friss, szinte hideg este volt, de le kellett mondaniok minden fűtési vagy világítási alkalmatosságról, sőt még a szivarozásról is, mert az égő szivar vagy a füst könnyen árulójukká válhatott volna. Az öreg ékszerész, dacára zsugori szellemének, nem akart kicsinyesnek feltűnni a két gentleman előtt, akiket úgyszólván vendégeinek tekintett, s a legválogatottabb ínyencségekből összeállított vacsorát tálalta elébük, finom borokkal fűszerezve. De Spencer és Sullivan mit sem akartak érinteni . . . mert az izgalmas kaland minden étvágyuk elvette. Az üzlet különböző órái tizet ütöttek, majd a negyedórák csengtek el, míg végre elérkezett a tizenegy óra. Mindez ideig a három férfi egyetlen szót sem ejtett. Most azonban Sullivan így suttogott: — Ha ma este jönnek, már nem késhetnek soká! Mindig azt hallottam, hogy az efajta műveletek elvégzésére az éjfél körüli időt szokták választani. Valószínű, hogy eltalálják a kellő pillanatot, mikor a főutcákat elöntik a színházból kiözönlők és ők itt, úgy vélik, nyugodtan dolgozhatnak. Ismét mély csend borult reájuk s csakhamar hallották alkongani az éjfélt. Majd ismét Sullivan szólalt meg: — Ha ma jönnek, jó volna, ha sietnének, — szólt izgatottan, — mert a nap még elég korán kel . . . Nézze csak, Ariel úr, én üdvösnek vélném, ha ideadná a revolverét. Nem látom a fegyvert, sem önt, de nyugtalanítóan csörren az utjai között, bizton a kezei remegésétől. Márpedig nem szeretnék egy golyót kapni a fejembe, de még az oldalbordámba se, s azt hiszem, ön maga sem kívánná . . . Barátom és én, jobban tudunk bánni e játékszerrel, adja hát ide .. csak óvatosan nyújtsa át.. — Ni . . . nincs semmi veszély . . . — dadogta ijedten az ékszerész ... — mert nincs golyóra töltve . . . csak puskaporral... Nem akarok ölni . . . csak ijeszteni vele . . . Sullivan halkan felnevetett. — Ó, ez esetben csak tartsa meg bátran ... ha csak erkölcsi sikert akar elérni vele, az bizton könnyen sikerül! Kínos virrasztásuk egy óráig tartott. Ekkor Sullivan kinyújtotta meggémberedett tagjait és abbeli véleményét nyilvánította, hogy a dolog úgy látszik nem ma éjjelre volt tervezve. — Már nem jönnek ... nincs rá idejük. Dolguk keresztülvitelére legalább egy órára volna szükségük, vagy talán kettőre is . . . — Igaz, — helyeselte kissé álmosan Spencer, — nem valószínű, hogy még ez éjjel megkíséreljék a kalandot. — Reményem máskor sem! — gondolá kissé megkönnyebbülten az ékszerész, de e gondolatát nem merte hangosan nyilvánítani, és megkínálta vendégeit, ízleljék meg most az elkészített vacsorát. Az ajánlatot lelkesen fogadták, s miután az ínyencségek és a borok kitűnőek voltak, a virrasztás második része már sokkal kedélyesebben telt el. Végre felvirradt, a hajnal sugarai behatoltak az üzletbe s a virrasztók egymás fáradt, csüggedt arcáról olvashatták le a csalódást, amelyet hiábavaló virrasztásuk lelkükben ébresztett. Spencer és Sullivan kedvetlenül tértek vissza szállásukra, a Continentál-szállodába. Rögtön lefeküdtek, miután megegyeztek, hogy az egész napot a szállodában töltik hogy elkerüljék a Marthe vagy Dysonnal való esetleges találkozás veszedelmét. Sokáig aludtak s estig valahogyan eltöltötték az időt. Midőn leszállt az est, ismét ott ültek Ariel kis irodájában. Előző virrasztásuk figyelmessé tette őket néhány mulasztásukra, amelyeket most igyekeztek helyre pótolni. Mindenekelőtt egy nagy spanyolfalat állítottak fel oly módon, hogy senki meg ne láthassa őket, aki a főajtón keresztül lép az üzletbe. Márpedig a főajtón keresztül nem merészkedik be tolvaj, mert akkor először az üzletbe kellene lépnie, s a de la Paix utca felől betörni, kész kiszolgáltatás a rendőrök kezébe. Közeledett a kritikus pillanat. Az óra elütötte az éjfélt. A virrasztók halálos fáradtságot éreztek, s már-már elcsüggedtek, midőn hirtelen felvillanyozva egyenesedtek fel . . . Valami halk motozást hallottak az ablak felől . . . — Végre itt vannak! — lihegte elfojtott hangon Spencer. — Ne feledjék megegyezésünk! Alighogy mindketten benn vannak, mert lehetetlen tervüket végrehajtaniuk anélkül, hogy ketten legyenek, megnyomom a hátam mögött lévő villanyos gombot, feldöntjük a spanyolfalat és reájuk ugrunk. — Ha pontosan keresztülhajtjuk tervünket, egy hajunk szála sem gorba, ha nem, semmiért sem felelek. Sullivan helyeslően bólintott, az öreg ékszerász pedig úgy reszketett, mint a nyárfalevél, így várták a következőket. A mélységes néma csendben tisztán hallották az ablakrács nyekergését. Hallották az acélszerszám sercegését is, mégpedig olyan gyorsan, mintha az, aki dolgozott vele, nagyon sietne a munkájával . . . A kalandra szomjas Sullivan fülének muzsika volt e hang, míg az ékszerész mindannyiszor úgy érezte, tőrt döfnek a szívébe. Az ablakot elég sűrű rács fedte, de mégis olyan szerkezettel bírt, hogy ha egyetlen vaspántot kiemeltek, már elég széles nyílás támadt arra, hogy egy rendes alakú ember keresztül bújhasson. Az ablaküvegekkel meg épen könnyű volt elbánni. Miután a vasrácsot eléggé kifeszítette Dyson, az ablaküvegben elég rést vágott arra, hogy karját keresztüldugja és így felnyissa a reteszt. Aztán egészen feltárta az üveget, hogy kényelmesen tovább fúrhasson s teljes bátorsággal, ez első lépés sikerétől felbuzdítva, dolgozott tovább. Majd hirtelen abbamaradt a fúrás okozta nesz. — Elvégezte! — súgta az izgatottság tetőfokán Sullivan, — most behatol a kasszához . . . Csitt . ... hallgassuk csak, mit beszél . . . Lélegzetüket visszafojtva, mohón előrehajolva hallgatták, amint Dyson halkan szövetségesét hívta. — Jöhet, — súgta, — csak addig várjon, míg én bejutok s rögtön utánam bújhat . . . de ha kedves az élete, vigyázzon, hogy ne üsse a legkisebb zajt sem ... A három férfi hallotta, amint Dyson bemászott az ablakon és lába földet ér . . . mert bármily könnyen ugrott is le, testének súlya mégis megremegtette a közeli tárgyakat, s kis lármát ütött, ami felette megrémítette. De csakhamar magához tért és segített társnőjének, Marikénak is, bejutni. Teljes sötétségben voltak. Dyson nem mert világot gyújtani, mert attól tartott, hogy a legkisebb fénysugár is elárulhatja. Néhány pillanatig mozdulatlanul álltak, aztán Dyson tapogatózva az ablakhoz közeledett s miután megtapogatta az ablakfákat, elégedetten mormogd: — Belső redők is vannak ... pompás ... Ezeket most szorosan bezárom ... Ez az ékszerész igazán vén szamár . . . hogy ilyen helyen meri őrizni a kincseit . . . Amellett pedig szerencsés fickó, hogy most nem akadt az utamba, mert bevallom, jelenlegi helyzetemben pillanatig sem haboztam volna, hogy meg ne fojtsam . . . (Folyt. köv.) pesti hírlap 1913 január 4- szombat.