Pesti Hírlap, 1913. február (35. évfolyam, 28-51. szám)

1913-02-01 / 28. szám

Budapest, 1913. XIXI. évfolyam, 28. (11.958. szám.) Szombat, február 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK 3 Egész évre .... Félévre ............ Negyedévre .... Egy hóra............ 2­­40., Egyes számára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, Váci-körút 78/ I. emelet. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. " Nagyhatalmi veteránok. Annak a szegény , török hivatalnoknak, aki a porta jegyzékét másolta, alighanem most is vörös a szeme a könnyektől, melyekkel a le­másolt mondatokat telesírta. Hát ilyen síróra vált a szultánok egykor rettenetes hangja? Akik valamikor úgy vezették be minden mon­datukat: „te hitetlen gyaur!“ — most siránkoz­nak s minden harmadik szavukkal bocsánatot kérnek, hogy még élnek és a világon vannak. Mit kell ott éreznie a legutolsó csausznak, ahol maga a hatalmas nagyvezír, Mahmud Sefket, is így fakad ki elkeseredésében: „Hogyan lehet Bulgária olyan telhetetlen és kíméletlen, hogy negyvenezer négyszögkilométernyi terület miatt megrabolja hős ellenfelének becsületét!“ S valóban hipokritaság volna el nem is­merni, hogy a porta jegyzéke már alig lehetne lemondóbb. Az önérzetéből Törökország már többet áldozott, mint amennyit területéből en­gedett. Ha Bulgária még­sem akarja ennyivel beérni, ez még csak érthető, mert ő, ha meg­csinálja a háború mérlegét és megállapítja, hogy a hódított területekkel szemben mennyit kénytelen átengedni Romániának, esetleg úgy találhatja, hogy az üzlet nem érte meg a nagy befektetést. De a porta nem Bulgáriának vá­laszol­t, a­ portához nem is Bulgária intézte az utolsó felszólítást, hanem a nagyhatalmak. Ezek pedig maguk is elismerik, hogy a porta válasza konciliáns, sőt annál is több. A nagyhatalmak a maguk kérdésére olyan választ kaptak, aminkre talán nem is számítottak. Hát hol van valami nyoma a nagyhatalmak megelégedésé­nek? Ha jegyzékkel fordultak a portához , a porta válasza annyira legalább is kielégítette őket, hogy a további tárgyalást lehetségesnek, sőt szükségesnek tartják, akkor miért nem biz­tosítják ezt a további tárgyalást? Miért tűrték, hogy a szövetséges balkáni államok, a porta válaszát be sem várva, hirtelen és montenegrói recept szerint egyszerűen felmondják a fegy­verszünetet? Hiszen, ha Törökország nem volna olyan megjuhászított kutya, amilyen, az ese­mények ilyen fordulatánál azt kérdezhetné a nagyhatalmaktól,, hogy volt-e egyáltalában akár erkölcsi, akár pozitív joguk a portától en­gedményeket kicsikarni, ha nincs hozzávaló morális erejük, hogy aztán az egyik oldalon kivívott eredményt a másik oldalon is érvé­nyesítsék? Azt a szenzárt, aki valamely üzlet közve­títésére vállalkozik s mikor az egyik féllel meg­egyezett, kisül, hogy a másiktól nem is volt semmiféle megbízása, sőt az a másik szóba se áll vele: a legközel­ebbi alkalommal kidobják. Persze, ilyen erélyes megtorlásra a nagyhatal­mi szenzurokkal szemben Törökország képtelen. De hogy megvan a maga véleménye az ilyen nagyhatalmakról, az bizonyos. Mit is gondoljon a nagyhatalmakról, melyek most már másod­szor blamírozzák magukat? Először kiálltak nagy garral, hogy ráncba szedik a ficánkoló — Hu! — vacogta: — ennek már fele sem tréfa! . . . Ekkor jött az első gazdátlan nő, nem volt, se szőke, se barna, hanem véletlenül vörös. Egy kicsit gödörkés, de nem egészen finom hajszálú, amilyen a vörösek között sok akad. Nagy konty színesedett a fehér nyúlszőr­ kalapja alatt, az arca is elég takaros volt: lapos, piszos és még valamennyire üde. De a kabátja édestestvére azoknak, melyek a Rákóczi-út alsó részén, ho­mályos boltok ajtaján fityegnek, tizenkét koro­nás vinyettával a nyakukban. E kabát alatt nem volt fűző, e kabát angolutánzata, gyarló rostjain nagyszerűen átütött a női test puha, mozgása, örök hullámzása és kiemelkedett a csípők kissé túlerős dombja. A nő felhágott a két lépcsőn, benyitotta az ajtót s már épen a pénztárhoz ért, mikor Bar­talek föléhajolt, s suttogva megelőzte: — Majd én! . . . És az erszényéből ügyeskedve kotort ki pénzt, olyanformán, hogy a keztyűje lyukas ujjait ne láthassa a lány, aki a hideg miatt szi­pogott, de azért kedvesen, kellemesen mosoly­gott a jegyváltó Ádám felé. — Tessék! — kiáltotta most harsányan a lószőrforgós ember, szétvonva előttük a, sötét­vörös függönyt: " Most kezdődik az előadás, méltóztassék besétálni!" " Ádám előre ment, hogy mutassa az utat, mögötte a nő. Urasan elfértek, mert alig volt a nézőtéren húsz ember. Ádám olyan helyet vá­lasztott, ahol egész elszigetelten ülhettek. A nő hálálkodott: — Milyen ügyes Ön... — mondta. A filmen egy hollandi tájkép vízzöld és bágyadtkék színei suhantak át. Itt egy csendes kis patak, ott egy dermedtkarú szélmalom s a dús fűnek szinte ideérzett buja, zöld szaga, balkáni államocskákat és nem tűrik, hogy há­borút és pláne hódító háborút csináljanak, ak­kor Montenegró egyet ugrott s a felsült nagy­hatalmak kénytelenek voltak komoly képet vág­ni a csínyhez. Most pedig megint fölvették a nagyképüket és együttes jegyzékben követelték a portától, hogy engedjen a békesség okáért, de a balkáni államok meg se várták a választ, ha­nem fölmondták a fegyverszünetet. Hát volta­­képen miért is válaszolt a porta ilyen körülmé­nyek között a dicső nagyhatalmaknak? Ezek felsültek először, felsültek másodszor és fel fog­nak sülni még néhányszor. A tekintélyük cső­döt mondott, mert ha eltűrték a háború előtt a montenegrói fricskát, ahhoz már igazán kevés bátorság kellett, hogy lefricskázza őket Bul­gária is. Ha még sokáig így tart, a nagyhatal­mak megnyúlt orra kedvenc sétaterévé válik a piaci legyeknek. Ebben a pillanatban nincs szó Törökor­szágról. Hogy valamivel előbb, vagy később teljesedik be rajta végzete, szinte nem is fon­tos. A balkáni négy király hazárdjátéka se fontos, mert nyilvánvaló, hogy "a játszmához mások adják a pénzt. De az már aztán nagyon is fontos, hogy ezekben a napokban lerongyo­lódik egy legenda, mely a nagyhatalmak közbe­lépését egy biztos, föltétlenül segítő ultima ra­tionale állította be. Ha minden kötél szakad, marad a veszélyeztetett békének még egy utolsó, de biztos mentője: a nagyhatalmak közbelépése, így hitettek el sokáig a népekkel. De most az­tán kiderül, hogy mennyit ér a nagyhatalmak közbelépése a gyakorlatban. Annyit ér, hogy fütyül reá Montenegró és Bulgária meg épen — Jártam ezen a tájon, — mondta köny­­nyedén Ádám. —Nagyon szép vidék és az asz­­szonyai szőkék. Olyan­ szőkék, mint a len . . . — A szőkéket szereti, úgy látom, — fe­lelte kissé szomorkásan a lány. — A szőkéket — is . . . — javította ki hamarosan Ádám. Most egy humoros jelenetet produkált Makszi, azután valami dráma következett, ké­sőbb a hét eseményei jöttek sorra. Elsőnek egy nagy párisi gépkocsi-verseny. _ — Itt is jártam eleget, — legyintett kéz­zel Ádám. — Nincs szebb hely, mint Párisi Nincs szebb erdő, mint a Bois de Boulogne!... — Erdő az? — kérdezte kissé restelkedve tájékozatlansága miatt a leány. Azután felsó­hajtott: — Be boldog maga, hogy ennyifelé járt! Ádám kacagott: —• Ennyifelé? . . . No hiszen! Mi ez? Semmi! ... Én bejártam a fél világot, otthon vagyok a délamerikai farmokon, ép úgy, mint a Szahara sivatagán. Én ismerem a Popoka­­tepetlt, akárcsak a Svábhegyet. A nő roppant respektussal nézte Ádám nagy bivalyfejét, erős, fehér kezeit és bővül me­leg, megalázkodó, sőt már csaknem szerelmes hangulatai támadtak. Kikapcsolta a kabátja gallérját, elől felbontott néhány gombot, hogy a férfi lássa csipkés derekát, s a csipkék pókszö­vésén át fehér vállait, melyek mint parányi habtorták fodros selyempapírban, gőgösen tró­noltak a remegő batiszták között . . . ‘ ' —_ Tudja, mit szeretnék? — szólott egy­szerre Ádám. — Szeretném eltalálni a nevét. Mit gondol, sikerül-e? . . . — Nem hinném, — felelte a nő, — ám­bár elég közönséges név. Mindenesetre próbálja meg . . . Mozi-idill. Irta: ALBA NEVIS, Bartalek Ádám a „Csuda“-mozgó előtt állt és várt. Fújtatva szívta a szivarját és a nyelvéhez ,ragadt dohánylevélkéket hegyesen köpte az aszfaltra. Cudar hideg este volt, ezért a testét — törzsben — kihúzta, de fejjel belegub­­badt a rókaprém-gallérjába. Utóbb már elunta az állongálást és le-fellépdelt a bejárat előtt, de­­mindig csak kettőt jobbra, kettőt balra és köz­ben erősen szemmel tartotta a nagy üvegajtót és valahányszor nyikorgott, idegesen rándult meg a válla. Úgy posztolt Bartalek Ádám, mintha várna valakit, mintha nagyon várna valakire, aki pontatlan és másfélórás késéssel jön, de azért bizonyosan eljön. Az ajtónyitó, skarlátszínű, paszomántos gúnyájában­, lószőrforgós satyakjával már ügyet sem vetett rá, maskarás hátát fordította az ácsorgó alak felé, aki néha a keserves glacé­­keztyűjébe fújt. — Hű! — gondolta Bartalek Ádám, — meggebedek itt, ha még sokáig kell várnom! Holott egyáltalán nem kellett várnia, sőt egyáltalán nem is volt, kire várjon. Egy nőt szeretett volna, egy ismeretlent, bátor­ kedvűt, aki így a mozgóba egyedül jön, elég csinos­, egy­két órára unatkozó, maga érkezik, de sohase megy egymaga el . . . Lehetőleg a szőkéket ked­velte Ádám, de szép szemek, vagy egy ketté­csattant áll kedvéért hajlandó volt ma enged­ményeket tenni barnás nők javára is. Érzékeny orrát lehellettel, meg szivarfüst­tel melegítve, jött-ment, a kezeit is zsebbe sü­­lyesztette és kezdtek lefagyni szívének vágyhaj­tásai. A Festi Hírlap mai száma 40 oldal.

Next