Pesti Hírlap, 1913. február (35. évfolyam, 28-51. szám)

1913-02-22 / 46. szám

1613. február 22., szombat. Pesti hírlap I-IVI ■■■ I­api hírek. Elfogták a Czuezd­ viteai rabló­­gyilkost. — Vicze Ferenc beismerő vallomása. — Négy napon és négy éjszakán keresztül haj­szolta nemcsak a budapesti rendőrség, de az egész ország rendőrsége az elmenekült rablógyilkost, aki a szomorú emlékű Czuezor­ utcai házban hétfőn reggel megölte a kis 11 fch­­ér Annuskát, aztán kira­bolta a vásárcsarnoki árusasszony lakását. Pénte­ken elfogták az elvetemedett embert, a rablógyil­kost Komáromban letartóztatták és erős fedezet mellett Budapestre szállították. Komáromból délben tizenkét órakor kapta a távirati értesítést a budapesti főkapitányság, hogy Vicza Ferencet, aki egy komáromi cseléd­szerzőnél munkára jelentkezett, elfogták és letartóztatták. A fővárosi rendőrség nyomban Komáromba kül­dött három detektívet, akik az ottani rendőrségen Reviczky kapitánytól átvették a foglyot: az ala­csony termetű, nem is erős, inkább vézna, de el­szánt arcú, megrögzött gonosztevőt, a csak pely­­hedző bajuszú, bozontos feketehajú Vicze Feren­cet és vitték a pályaházhoz, hogy Budapestre hoz­zák. Már Komárom talpon volt a kávéházakból ha­jadonfővel szaladtak ki az emberek, a házakból jöt­tek elő a népek, mind látni akarta és gyalázni akar­ta az elvetemült állatot, akit mégis elért az igazság keze. Csaknem ezer ember épült össze az utón, a megkötözött gonosztevőt alig tudták a rendőrök meg védelmezni. Már délben híre futott a városban, hogy a pesti rablógyilkost elfogták, már búcsujáró­­hely lett a rendőrség épülete és egy óra múltán tudták már az elfogatás minden részletét Hogy Vicze Ferenc délelőtt tizenegy órakor vonattal ér­kezett a városba és elment ajánlkozni egy helyszer­­zőhöz. Ott elutasították, mert most nincsen mun­ka. Elment egy másik helyszerzőhöz, ott egy asz­­szony a tulajdonos. Átvette a züllött külsejű fiatal­ember munkakönyvét és egy kicsit megdöbbent, egy kicst várnia is kellett, amíg magához tér, az­tán azt mondta a fiúnak, üljön le. Valamit ráírt a munkakönyv, illetőleg cselédkönyv hátára és el­küldte a maga cselédjével. Hát persze, hogy az volt rajta, siess rendőrért, mert itt a rablógyilkos.­ Kern kellett hogy felismerje az újságokban közölt személyleírás alapján, nem kellett, hogy fürkéssze az arcát, csakugyan megvannak-e a forradások a hal­álla alatt és a szemöldökön: a cselédkönyv ügyetlenül és vakmerően Vncze Ferenc névre volt kiállítva és a budapesti kilencedik kerületi kapi­tányság által hivatalosan lepecsételve. Jött a rendőr­ös a rablógyilkos, aki miatt annyi ember négy napig úgyszólván a szemét sem hunyta le a­­ nyomozás alatt, a következő percben már ártalmat­lanná volt téve. Megvasalták és vitték a piacon át a vásárosok közt, akik meg akarták kövezni, hiszen már elfutott a hír mindenfele. Komárom vasúti állomása messzire van a vá­rostól, s nagy fáradság volt a pesti detektíveknek, Sárközynek, Tálosnak és Laurónak, amíg a drága zsákmánynyal el tudtak jutni a vasúthoz. Mindjárt kértek az állomásfőnöktől külön szakaszt a máso­dik osztályban, amit meg is kaptak. De egy percig sem lehetett nyugalom. A közönség megostromolta a kupét és addig dörömböltek az ablakon, amig a detektivek kinyitották. — Látni akarjuk a gazembert! — hangzott. Százan és százan tolongtak kint a folyosón és a perronon az odanyiló ablak felé is és szörnyü­­ködtek, amikor a cinikus (­nyugodt Vicze Feren­cet megnézték, így volt minden állomáson Pestig. Már Kelenföldet ki kellett szállítani, nem merték behozni a keleti pályaudvarra. Kelenföldön hat óra huszonkilenc perckor állt meg a gyorsvonat, ott járt már a rendőrság automobilja és köröskörül a környék népe, csaknem ezer ember. Az összekötözött rablógyilkost hirtelen beültették a gépkocsiba, be­ült a három detektív is tíz perc múltán a főkapi­tányságon voltak. A gyilkos vallomény, amelyben elmondja tel­jes részletességgel a rémes történetet, csaknem ezóről-szóra megegyezik azokkal a megállapítások­kal, amelyeket a rendőrség a bűntény fölfedezése után a második és harmadik napon tényként, kö­vetkeztetések útján megállapított. Hétfőn reggel nyolc órakor történt a rablógyilkosság, kedden és szerdán meg volt már állapítva a legtöbb fontos körülmény, tudták, merre járt a rablógyilkos, hol fordult meg és megállapították teljes hiányos­sággal, hogy Vicze Ferenc a neve. Kiderítették a múltját, minden érdekeltségét, teljesen készen volt a nyomozás, amelyet Krecsányi Kálmán főkapi­­tányhelyettes és az új detektívfőnök, dr Nagy Károly rendőrtanácsos végeztek.­ Egyetlen adat volt csak, amelyet azonban szavahihetőnek és va­lódinak kellett elfogadni: a Svároly­ körúti éksze­rész vallomása, aki tudvalévően kijelentette, hogy a gyilkos kedden délben nála járt és­ egy zálogcédu­lát akart eladni, amely zálogcédula egy Tráday­­utcai zálogostól való volt. Utóbb jutott csak arra a gondolatra, hogy a Czuczor­ utcai­ rablógyilkosság tettese fordult meg az üzletében, a rendőrségre sie­tett tehát. Amikor fölmutatták előtte Vncze Fe­renc fényképét, határozottan felismerte a fiatalem­bert, a rendőrség tehát minden erejét a főváros te­rületére­ koncentrálta, bizonyosnak látván a vallo­más alapján, hogy Vicze még itt vagy a környék­beli falvakban tartózkodik. Kern menekülhetett volna hétfő délután óta a fővárosból, annyira szo­ros volt körülötte a gyűrű. És most Vicze vallomá­sából tűnik ki, hogy már­ hétfőn délben elhagyta Budapestet Kern lehetett kedden az ékszerésznél. Ez­ volt az egyetlen pont, ahol a rendőrség nem tudott eligazodni és helytelen irányban haladt. Különben minden részlet teljesen fedi a történ­teket. Nagyszerű volt, — ami eddig talán még egyetlen bűnügyi esetben sem, — a tanúk által adott személyleírás. Pontosan olyan Vncze Ferenc, ahogyan leírták és megfigyelték. Különösen egy bérkocsis felesége adott hajszálnyira megegyező személyleírást a gyilkosról. Ez az asszony abban a zálogházban látta a rablógyilkost, ahol a fehérne­műk egy részét elzálogosította. Igaz viszont, hogy épen most, ebben az esetben nem a jó személyleírás segítette a rendőrséget a rablógyilkoshoz, hanem a véletlen, Vicze Ferenc legsötétebb korlátoltsága, amikor semmi különöset nem látott abban, hogy a Vicza Ferenc névre kiállított cselédkönyvvel megy munkát keresni. Nem olvasott újságot sem,­amióta a rablógyilkosságot elkövette. A huszonkét éves go­nosztevőnek határtalan a cinizmusa, semmi megbá­nást nem mutat és nem remeg meg, amikor elbe­széli, hogyan metszette át a kisleány nyakát, aki abban a­ véres pillanatban két kis kezét összetette, mintha tehetetlen rémületében irgalomért könyö­­rögne . . . Előre megfontolt szándékkal követte el Vicza a tettét, eredetileg egy Lónyay-utcai vendéglősnét akart megölni és kirabolni, de ez a terve nem sike­­rült. Csak aztán határozta el, hogy a Czuczor­­utcába megy Richterékhez. A zsebében már nyitva volt­ a bicska . . . . A rablógyilkost megvizsgálta a rendőrorvos, mielőtt részletesen jegyzőkönyvbe foglalták volna a vallomását. Megállapították, hogy Vicze Ferenc­nek tüdőcsúcshurutja van. A koponyájának megvan mindaz a jellegzetes­ tulajdonsága, ami a megrög­zött bűnösöknek és gonosztevőknek. Csak az éhség miatt panaszkodott. Borjúpürköltet hozattak neki, teljes nyugalommal elfogyasztotta . . . Krecsányi Kálmán és Nagy Károly detektív­főnök előtt mondta el Vicze Ferenc a rablógyilkos­ság történetét. Elmondta, hogy huszonkét éves, a múlt év március 26-án szabadult ki a börtönből, ahol tizenöt hónapot ült. Öt hónap előtt jött Budapestre. Sokáig nem volt sehol állásban, egy két hét múlva min­denütt megunta a munkát. Legutóbb a Lónyay­­u­tcában Lőw Farkas fűszerkereskedőnél volt alkal­mazva mint háziszolga. Innen e hónap tizennegye­dikén, pénteken, reggel nyolc órakor lépett ki. — Mondja el teljes részletességgel, tűrt csi­nált azóta hétfő reggelig, amikor a rablógyilkossá­­got elkövette "­ mondotta Krecsányi. — Amikor pénteken, tizennegyedikén, reggel kiléptem Lőwtől, mindössze egy forint kilencven krajcár pénzem volt. Mit kezdjek ilyen kevés pénz­zel .. . Megettem, megittam . . . Lakásom nem volt. Magammal vittem a kofferemet, ebben volt a holmim egy része és elindultam. A S­áday-utcában betértem egy kávémérésbe és megreggeliztem. A koffert ott hagytam s elmentem a Ráday-utcában lévő rendűr őrszobába, ahol bejelentő-lapot kértem. Ezzel aztán visszamentem a kávémérésbe és kitöl­töttem. Aztán a kilencedik kerületi kapitányságra mentem, ahol a bejelentőlap alapján m­unkakönyve­­met kicseréltem cselédkönyvre. — Ez volt az a könyv­, amely a saját nevére szólt és amelylyel Komáromban a helyszerzőnél je­lentkezett ? — Igen, ez volt, a saját nevemen . . . Elmondta aztán, hogy a cselédkönyvvel hely­szerzőtől helyszerzőhöz ment, de sehol sem tudott munkát kapni. Nem volt szükség emberre sehol. Délig keresett munkát, aztán csavargása közben eljutott a Rózsa­ utcába. Itt egy kifőzésben megebé­delt. Aztán tovább járkált. Egész nap járkált, át­fázott egészen, fáradt volt, nem tudta még, hol fogja lehajtani a fejét. — Aztán eszembe jutott­­— folytatta — hogy a Szent István-kórházban ismerem a viszonyokat. Amikor még ott­ feküdtem tavaly, rájöttem, hogy a pincébe le lehet szökni az utcáról is észrevétlenül, a pincében pedig szalmazsákok és ágyak vannak, gondoltam, megpróbálom. Sikerült bejutnom, az éj­szakát ott töltöttem . . . — Mit csinált szombaton? — Szombaton reggel kijöttem a pincéből. Egy Üllői-úti kávémérésbe mentem, aztán sétáltam. Egész nap sétáltam. Délután négy óra körül a Ló­­nyay­ utcába vetődtem. A huszonnégyes számú ház kapuján olvastam, hogy Szoba kiadó. Hudecznénél volt kiadó a szoba, de azt mondta, amikor fölmen­tem­ hozzá, hogy nekem nem ad szobát, úgy nála nincs kiadó, csak uraknak adja a szobát, de ismer egy asszonyt és ha akarom, mindjárt el is vezet hozzá. Azt mondtam, hogy akarom. Erre élvezetett a Czuczor-utca 10. szám alá Richternéhez . . . — Bizonyosan emlékszik arra, hogy elvezette Sludeczné a Czuczor-utcába ? — kérdezte Nagy Károly. Ludeczné ugyanis három nap előtt azt val­lotta a detektívfőnöknek, hogy Richternéhez küldte a lakást kereső fiatal­embert, de nem kísérte el. ’ v ' -— Bizonyosan emlékszem. — Azután mi történt? — Nem találtuk otthon Richternét. Csak a kisleány volt otthon. Meg egy süket öregasszony ... Ez a süket öregasszony Havrila Júlia, akire Richterné a kisleányt mindig bízta. — Amikor a süket asszony megértette, miről van szó, azt mondta a kisleánynak, Krehter Anná­nak, hogy vezessen át engem a csarnokba a mamá­hoz. Átmentünk ketten. — Útközben nem beszélgetett a leány­nyal? — Én nem. Ő szólt hozzám. Mesélte, hogy írásból egyest kapott, olvasásból kettest . . . En­gem ez nem érdekelt . . . — Nem kérdezte meg tőle, hogy az anyja mikor szokott elmenni hazulról? — kérdezte Nagy Károly detektivfőnök. — Nem, hiszen akkor még e.­zeiűben 3em­ volt, hogy gyilkoljak vagy raboljál­ . . . A csarnokban megtalálták Riehternét -r­­folytatta tovább elbeszélését a rablógyilkos , de az asszony kijelentette, hogy nem ad ki ágyat, mert már úgyis három öregasszony lakik nála, különben sem szereti a férfi­ albérlőket. Erre aztán Vicze Ferenc és a kislány visszatértek a Czuczor­ utcai lakásba. Vicze ugyanis, amíg a csarnokban jártak, otthagyta a kofferjét llichterék lakásában. Most fogta a lábát, elbúcsúzott és eltá­vozott. Ez szombaton délután öt óra körül történt. — Aztán mit csinált? ! Elmentem az Imre-utcába, a Csarnok­ká­vémélésbe. Nem volt már egy krajcárom sora, nagyon éhes voltam, egy kávét és egy kuglófot fo­gyasztottam, aztán kiszöktem, otthagytam a fa­­koffert . . . Kimentem a keleti pályaudvarra, ahol egy úriember a podgyászát átvitette velem a Köz­ponti­ szállóba. Adott egy koronát. A pénzzel visz­­szamentem a Csarnok-kávémérésbe, kifizettem a kávémat és elvittem a podgyászáruat • • • Megva­csoráztam, aztán megint csak a Szent István-kor- k­

Next