Pesti Hírlap, 1913. február (35. évfolyam, 28-51. szám)

1913-02-23 / 47. szám

11)____________________­ ­ ________Pest, hírlap , 1913. február 23., vasárnap. Esti levél. — Kutya-élet. — Ebben a kedves kis országban huszon­négy koronáért embert ölnek, — de egy elté­vedt kis kutya megtalálására kétezer korona jutalmat tűznek ki! Régi trükkje kabaré-művészeknek, hogy az újságok különböző közleményeit egymás mellé rakják s ebből az­­összeolvasásból“ igen humoros dolgok sülnek ki. A mai lapt­k e két hírének egymás mellé állítása tragikusan mu­tatja azt a kutya­életet, amit a szegény embe­reknek kell lefolytatni s azt a boldog életet, amiben nagy urak kis kutyáinak része van. A világért se védem azt az elvetemült gazembert, aki huszonnégy koronáért megölt egy ártatlan kis leányt. Még kevésbbé merném megsérteni azt a kutyát, amelyért — pardon! — akiért kétezer koronát adnak. De amint az emberi nyomor 24 koronás borzalmas tragédiája mellé ugyanabba az új­ságba belekerül a fölhívás: „Emberek! Keres­setek meg egy kis kutyát s kaptok kétezer ko­ronát!“ — olyan cinikusnak és drasztikusnak tűnik föl az életnek ez a nagy igazságtalansága s oly kirívóan kegyetlen az élet javainak szét­osztása az emberek között, hogy önkéntelenül kitör az elkeseredett kiáltás: a kutyának is jobb dolga van itt, mint a szegény embernek! Egy ember 24 koronát, egy kutya 2000 koronát ér Magyarországon. Azért a 24 koro­náért még ölni is kell az embernek. A kétezer koronás kutyának pedig még ugatnia se kell, csak a farkát csóválni, mikor a gazdáját látja. Ezt a kutya­szerepet különben sok ember kü­lönböző hivatalokban drágábban szokta betöl­teni. A gazdag emberek nagy részének nincs értéke a kis összegek mértéke iránt. Nem is tudják, hogy Magyarország lakosai közül kö­rülbelül tizenöt vagy tizennyolc millió a 24 és 20­00 korona között él. Vagyis az emberek millió nem érik el évi jövedelemben az úri kutya 2000 koronáját. Az emberi létminimum kisebb, mint a nagy urak­nál a „kutya-maximum“, pedig 2000 koroná­nál drágább kutyákat is tartanak. A pincsi kutyánál kevesebbet ér például a mi állami és társadalmi mértékünk szerint a nemzeti művelődés apostolai közül körülbelül huszonötezer néptanító, tanítónő s az összes óvónők! ** A kutya­ mértéken alul áll több ezer pos­tamesternő és kezelőnő. De sok ezer segédjegyző s állami, városi és magánhivatalnok is irigy­kedve tekint a kis mopszk­ra, amelynek egy kis kirándulását 2000 koronával űzetik meg, míg ők egy évi munkájukért sem kapnak ennyit. Majdnem az összes nyugdíjas özvegyeket is a kutya­mérték alá helyezi az állam. Hogy hol lehet azt a kétezer koronát megkapni az eltévedt kutyáért, azt nem áru­lom el. Nagyon jó, hogy a fölhívás elkerülte sok szegény ember figyelmét. Mert óriási zavarokat idézhetett volna elő Magyarország közigazga­tásában, ha minden kutya­sorban élő ember olvasta volna a hirdetést. Hisz egyszerre otthagynák a néptanítók az iskolákat, a nők postát, távírdát, hivatalno­kok ezrei az irodát s egyszerre harminc-negy­­venezer ember elindulna­k a kis kutyát ke­resni. Hogy is ne! Hiszen egész évi keserves munkájukkal nem kereshetnek annyit, mintha egy úri kutyát keresnek. A Nemzeti színházban van egy okos faun, hetenkint többször mutogatják (más na­pokon Bajnai Gábornak hívják); ennek a fél­istennek az a különös tulajdonsága van, hogy a levegőn át tud az állatokkal beszélni s ezek hallgatnak rá, szolgálatára állanak. Ezt a faunt kellene a szegény emberek­nek mély alázattal megkérni, beszéljen a nagy urak összes kis kutyáival- szökjenek meg va­lamennyien egy napon a gazdáiktól! Tessék elgondolni, hogy ha Magyarorszá­gon tízezer gazdag urnak és ürbölgynek a kutyája egyszerre eltévedne s mindegyikért 2000 koronát kapna a megtaláló, egyszerre húsz millió korona jutna a szegény emberek fölsegélésére! Ennyit Magyarország ezeréves fönnállása alatt nem adnak a milliomosok a szegény em­bereknek. A kutyák révén még jótékonyságra lehetne szoktatni a gazdagokat. Mert a kutyá­juknak néha többet adnak mint az emberek­nek Amíg majd a szegény ember is meg nem tanul a kutyától­­ harapni! Napi hírek: a ch­inai anyacsászárnő halála. A chinai anyacsászárné, Long-Yu, egy pe­kingi távirat szerint szombaton délután két óra­kor meghalt. Halálának körülményeiről ellent­mondó hírek érkeznek a chinai köztársaság fővá­rosából. Egyes verziók szerint öngyilkosságot kö­vetett volna el, de nincs kizárva, hogy az utóbbi idők politikai izgalmai okozták váratlan halálát. Jól­lehet, a menyei birodalom ma már Juansikai elnök kormányzata alatt járja a kultúra tövises utait, az özvegy uralkodó halála mégsem egészen közömbös dolog a birodalom sorsának jövendő for­dulatai szempontjából. Long-Yu, ez a nagy energiájú asszony, volt az egyedüli a száműzött mandzsu-dinasztia tagjai közül, aki szívós energiával, diplomatákat meg­­csúfoló ravaszsággal igyekezett megmenteni fia, a kiskorú császár számára a trónt és csak a­mikor végleg diadalmaskodott felette és a császár­ság felett a köztársasági párt, csak akkor vonult vissza. De még száműzetésében sem mondott le végkép jogainak érvényesítéséről és amint a Pe­­kingből érkező jelentésekből ki lehetett venni, élénk tevékenységet fejtett ki a köztársaság meg­buktatása céljából. Az ő ravasz asszony­ eszének számlájára Írják a Mongóliában történő eseménye­ket ő lett volna az, aki titkos korrespondenciát folytatott Pétervárral. ő szította a nehézségeket, a­melyekből bőséges része van a köztársasági kor­mánynak. A jól értesült Temps a közelmúltban még azt is megírta, hogy Long-Yu excsászárné volt az, aki állandóan sakkot mondott Juansikai pén­zügyi ter­veinek. Neki sikerült többízben megakadályoznia titkos ügynökei segítségével a régóta epedett chinai kölcsön fölvételét. Mindazonáltal Long-Yu alig közelítette meg nagy elődjét, Tsed­-Lit, a nagy császárnét, akinek, bár szegény szatócsnak a leánya volt egykoron és úgy került be a császár háremébe, sikerült akkora befolyásra szert tennie, hogy egészen halálának bekövetkezéséig, 1908-ig, szakadatlanul uralkodott a chinai trónuson. Amikor a nagy özvegy elköltö­zött alattvalói sorából, megdöbbentő gyorsasággal ütött a mandzsu-dinasztia végórája. Az európai hatalmak hódító törekvéseit még úgy, ahogy, sike­rült kivédenie a dinasztiának. A nyugateurópai és amerikai köztársasági eszmékkel telített agitátorok műve azonban menthetetlenül a bukását okozta az uralkodó családnak. Ezek az eseményeiv oly közeli múltban pereg­tek le, hogy még mindenki előtt élénk emlékezet­ben lehetnek. 1911-ben Juansikkal kezdett tárgya­lásokat, még mint a császári család bizalmasa, a forradalmárokkal és Long-Yu volt az, aki, amíg csak lehetett, tiltakozott az ellen, hogy a ravasz Juan vegye kezébe a dinasztia sorsát. Hogy milyen jó volt az előérzete, bebizonyították az elkövetke­zett események, amikor kitűnt, hogy a császár ügyeinek nincsen rosszabb prókátora, mint Juan­­sikkai, aki az első perctől fogva a maga érdekei­nek védelmét és ápolását tűzte ki célul. Ez év ok­tóber havában Dél-China proklamálta a köztársa­ságot. Egyidejűleg forradalom tört ki a többi pro­vinciákban is és Jüansikkal rávette a kiskorú csá­szárt, hogy ruházza reá az összes legfelsőbb jogo­kat. Megint Long-Yu volt az, aki ellenkezett. Közvetlen érintkezésbe lépett a forradalmárok ve­zéreivel, igért reformokat, szabadelvű nyilatkozato­kat tett, de az események árja ekkor már ellenáll­hatatlan erővel sodorta el útjából a nagy egyéni­ségű anyacsászárnét. Juansikkal vette át a császári csapatok s8ve­­zérletét, s az erő dolga az volt, hogy alkudozásba bocsátkozott a forradalmárokkal és meg is egyezett ezekkel abban, hogy a köztársasági elnökséget­­ fogja megkapni, a dinasztiát pedig megfosztják ha­talmától és a császárt, a mének meghagyása mel­lett, továbbá az egész uralkodó családot, gondos őri­zet alatt a pekingi császári palotába fogják inter­nálni. Kétségbeejtő erőfeszítéseket tett erre Long- Yu, de próbálkozásai ezúttal is sikertelenek marad­tak. December 6-án lemondatták a régens-herceget, ugyan, hó 25 én pedig megjelentek az új idők em­berei: a forradalmárok, éppen úgy, mint 1798-ban XVI-ik Lajos előtt Marat és társai és diktálták a lemondás feltételeit. Nem volt más választás, ni­nt önkéntes főhajtás a forradalom akarata előtt, va°-r pedig a véres konzequenciák következtek volna. Long-Yu most már csak arra számíthatott, hogy a köztársasági államforma nem tudja majd tartani magát a középkori berendezésekkel szatu­rált Chinában s úgy hitte, hogy exiliumában a nép­akarat egyszer csak ismét szólítani találja a dicsőségben épen nem hiányos mandzsu-dinasztiát. E számításában — úgy látszik — csalódott. rr mit­­­den esetre azonban nagyon korán halt meg ahhoz hogysem a dolognak ezt a visszacsinálódását meg­érhette volna. Long-Yu excsászárné halálával meg­szűnt a chinai dinasztia egyetlen tehetséges tá­masza és Jüansikkai előtt szabad a pálya: a köz­társaság legnagyobb ellenségét vesztette el benne s most már aligha következik majd be a nagy el­hunyt reménysége: a császárság visszaállítása. Az anyacsászárné haláláról a következő táv­iratok számolnak be: London, febr. 22. — Saját tudósítónktól. — A Reuter-ügynökség pekingi értesülése sze­rint az özvegy császárné ma reggel fél háromkor, rövid betegség után, meghalt. Peking, febr. 22. Az elhunyt császárné egy idő óta beteges volt. Ezért a kormány Pekingbe hivatta a csá­szár gyámját, aki tegnap délben meg is érkezett. Délutánra a császárné állapota rosszabbra for­dult. Elhunyta után olyan hírek terjedtek el, hogy öngyilkos lett, állítólag amiatt, hogy a csá­szári családnak át kellett költöznie a tilos­ város nyugati részébe és le kell mondania annak keleti részéről, úgy látszik azonban, hogy ezzel a csá­szárné mindenben egyetértett­, mert ezt, mint mondják, ő maga javasolta. Ezért az öngyilkos­ságra vonatkozó hírek teljesen alaptalanok. A Czuczor-utcai rab­ógyilkosság. — Richter Anna temetése. — A hétfői borzalmas rablógyilkosság ártat­lan kis áldozatának, Richter Annuskának teme­tése szombaton délután volt a törvényszéki or­vostani intézet Szvetenay­ utcai halottash­ázából. A temetésre a főváros minden részéből összecső­dültek a sajnálkozó szivüek és a kiváncsiak, akiknek tömege már jóval a temetés előtt több ezer számban lepte el a halottasház udvarát és a szűk Szvetenay-utcát. Csupa szegény munkás­ember, a központi vásárcsarnok árusai és a kül­város népe. A halottasház nagy csarnokában fe­hér ravatalon feküdt a tragikus véget ért Rich­ter Annuska. Fején az első áldozási mirtusko­­szorúja és foszladozó fátylak, a ravatalon egy kevés hervadt, olcsó virág, egészen az álláig el­takarta. Délután fél három órakor érkezett egy mi­­nistráns kíséretében dr Luncz János IX. kerü­leti római katholikus lelkész. A halottasterem ajtószárnyait a gyászszertartás alatt becsukták. A kis halott édesanyja, aki vékony fekete ken­dőbe burkolódzva ült a ravatal mellett, három­szor is elájult a tíz percig tartó beszentelés alatt. Mikor a körülötte lévő öregasszonyok ecettel fel-

Next