Pesti Hírlap, 1913. február (35. évfolyam, 28-51. szám)
1913-02-23 / 47. szám
11)____________________ ________Pest, hírlap , 1913. február 23., vasárnap. Esti levél. — Kutya-élet. — Ebben a kedves kis országban huszonnégy koronáért embert ölnek, — de egy eltévedt kis kutya megtalálására kétezer korona jutalmat tűznek ki! Régi trükkje kabaré-művészeknek, hogy az újságok különböző közleményeit egymás mellé rakják s ebből azösszeolvasásból“ igen humoros dolgok sülnek ki. A mai laptk e két hírének egymás mellé állítása tragikusan mutatja azt a kutyaéletet, amit a szegény embereknek kell lefolytatni s azt a boldog életet, amiben nagy urak kis kutyáinak része van. A világért se védem azt az elvetemült gazembert, aki huszonnégy koronáért megölt egy ártatlan kis leányt. Még kevésbbé merném megsérteni azt a kutyát, amelyért — pardon! — akiért kétezer koronát adnak. De amint az emberi nyomor 24 koronás borzalmas tragédiája mellé ugyanabba az újságba belekerül a fölhívás: „Emberek! Keressetek meg egy kis kutyát s kaptok kétezer koronát!“ — olyan cinikusnak és drasztikusnak tűnik föl az életnek ez a nagy igazságtalansága s oly kirívóan kegyetlen az élet javainak szétosztása az emberek között, hogy önkéntelenül kitör az elkeseredett kiáltás: a kutyának is jobb dolga van itt, mint a szegény embernek! Egy ember 24 koronát, egy kutya 2000 koronát ér Magyarországon. Azért a 24 koronáért még ölni is kell az embernek. A kétezer koronás kutyának pedig még ugatnia se kell, csak a farkát csóválni, mikor a gazdáját látja. Ezt a kutyaszerepet különben sok ember különböző hivatalokban drágábban szokta betölteni. A gazdag emberek nagy részének nincs értéke a kis összegek mértéke iránt. Nem is tudják, hogy Magyarország lakosai közül körülbelül tizenöt vagy tizennyolc millió a 24 és 2000 korona között él. Vagyis az emberek millió nem érik el évi jövedelemben az úri kutya 2000 koronáját. Az emberi létminimum kisebb, mint a nagy uraknál a „kutya-maximum“, pedig 2000 koronánál drágább kutyákat is tartanak. A pincsi kutyánál kevesebbet ér például a mi állami és társadalmi mértékünk szerint a nemzeti művelődés apostolai közül körülbelül huszonötezer néptanító, tanítónő s az összes óvónők! ** A kutya mértéken alul áll több ezer postamesternő és kezelőnő. De sok ezer segédjegyző s állami, városi és magánhivatalnok is irigykedve tekint a kis mopszkra, amelynek egy kis kirándulását 2000 koronával űzetik meg, míg ők egy évi munkájukért sem kapnak ennyit. Majdnem az összes nyugdíjas özvegyeket is a kutyamérték alá helyezi az állam. Hogy hol lehet azt a kétezer koronát megkapni az eltévedt kutyáért, azt nem árulom el. Nagyon jó, hogy a fölhívás elkerülte sok szegény ember figyelmét. Mert óriási zavarokat idézhetett volna elő Magyarország közigazgatásában, ha minden kutyasorban élő ember olvasta volna a hirdetést. Hisz egyszerre otthagynák a néptanítók az iskolákat, a nők postát, távírdát, hivatalnokok ezrei az irodát s egyszerre harminc-negyvenezer ember elindulnak a kis kutyát keresni. Hogy is ne! Hiszen egész évi keserves munkájukkal nem kereshetnek annyit, mintha egy úri kutyát keresnek. A Nemzeti színházban van egy okos faun, hetenkint többször mutogatják (más napokon Bajnai Gábornak hívják); ennek a félistennek az a különös tulajdonsága van, hogy a levegőn át tud az állatokkal beszélni s ezek hallgatnak rá, szolgálatára állanak. Ezt a faunt kellene a szegény embereknek mély alázattal megkérni, beszéljen a nagy urak összes kis kutyáival- szökjenek meg valamennyien egy napon a gazdáiktól! Tessék elgondolni, hogy ha Magyarországon tízezer gazdag urnak és ürbölgynek a kutyája egyszerre eltévedne s mindegyikért 2000 koronát kapna a megtaláló, egyszerre húsz millió korona jutna a szegény emberek fölsegélésére! Ennyit Magyarország ezeréves fönnállása alatt nem adnak a milliomosok a szegény embereknek. A kutyák révén még jótékonyságra lehetne szoktatni a gazdagokat. Mert a kutyájuknak néha többet adnak mint az embereknek Amíg majd a szegény ember is meg nem tanul a kutyától harapni! Napi hírek: a chinai anyacsászárnő halála. A chinai anyacsászárné, Long-Yu, egy pekingi távirat szerint szombaton délután két órakor meghalt. Halálának körülményeiről ellentmondó hírek érkeznek a chinai köztársaság fővárosából. Egyes verziók szerint öngyilkosságot követett volna el, de nincs kizárva, hogy az utóbbi idők politikai izgalmai okozták váratlan halálát. Jóllehet, a menyei birodalom ma már Juansikai elnök kormányzata alatt járja a kultúra tövises utait, az özvegy uralkodó halála mégsem egészen közömbös dolog a birodalom sorsának jövendő fordulatai szempontjából. Long-Yu, ez a nagy energiájú asszony, volt az egyedüli a száműzött mandzsu-dinasztia tagjai közül, aki szívós energiával, diplomatákat megcsúfoló ravaszsággal igyekezett megmenteni fia, a kiskorú császár számára a trónt és csak amikor végleg diadalmaskodott felette és a császárság felett a köztársasági párt, csak akkor vonult vissza. De még száműzetésében sem mondott le végkép jogainak érvényesítéséről és amint a Pekingből érkező jelentésekből ki lehetett venni, élénk tevékenységet fejtett ki a köztársaság megbuktatása céljából. Az ő ravasz asszony eszének számlájára Írják a Mongóliában történő eseményeket ő lett volna az, aki titkos korrespondenciát folytatott Pétervárral. ő szította a nehézségeket, amelyekből bőséges része van a köztársasági kormánynak. A jól értesült Temps a közelmúltban még azt is megírta, hogy Long-Yu excsászárné volt az, aki állandóan sakkot mondott Juansikai pénzügyi terveinek. Neki sikerült többízben megakadályoznia titkos ügynökei segítségével a régóta epedett chinai kölcsön fölvételét. Mindazonáltal Long-Yu alig közelítette meg nagy elődjét, Tsed-Lit, a nagy császárnét, akinek, bár szegény szatócsnak a leánya volt egykoron és úgy került be a császár háremébe, sikerült akkora befolyásra szert tennie, hogy egészen halálának bekövetkezéséig, 1908-ig, szakadatlanul uralkodott a chinai trónuson. Amikor a nagy özvegy elköltözött alattvalói sorából, megdöbbentő gyorsasággal ütött a mandzsu-dinasztia végórája. Az európai hatalmak hódító törekvéseit még úgy, ahogy, sikerült kivédenie a dinasztiának. A nyugateurópai és amerikai köztársasági eszmékkel telített agitátorok műve azonban menthetetlenül a bukását okozta az uralkodó családnak. Ezek az eseményeiv oly közeli múltban peregtek le, hogy még mindenki előtt élénk emlékezetben lehetnek. 1911-ben Juansikkal kezdett tárgyalásokat, még mint a császári család bizalmasa, a forradalmárokkal és Long-Yu volt az, aki, amíg csak lehetett, tiltakozott az ellen, hogy a ravasz Juan vegye kezébe a dinasztia sorsát. Hogy milyen jó volt az előérzete, bebizonyították az elkövetkezett események, amikor kitűnt, hogy a császár ügyeinek nincsen rosszabb prókátora, mint Juansikkai, aki az első perctől fogva a maga érdekeinek védelmét és ápolását tűzte ki célul. Ez év október havában Dél-China proklamálta a köztársaságot. Egyidejűleg forradalom tört ki a többi provinciákban is és Jüansikkal rávette a kiskorú császárt, hogy ruházza reá az összes legfelsőbb jogokat. Megint Long-Yu volt az, aki ellenkezett. Közvetlen érintkezésbe lépett a forradalmárok vezéreivel, igért reformokat, szabadelvű nyilatkozatokat tett, de az események árja ekkor már ellenállhatatlan erővel sodorta el útjából a nagy egyéniségű anyacsászárnét. Juansikkal vette át a császári csapatok s8vezérletét, s az erő dolga az volt, hogy alkudozásba bocsátkozott a forradalmárokkal és meg is egyezett ezekkel abban, hogy a köztársasági elnökséget fogja megkapni, a dinasztiát pedig megfosztják hatalmától és a császárt, a mének meghagyása mellett, továbbá az egész uralkodó családot, gondos őrizet alatt a pekingi császári palotába fogják internálni. Kétségbeejtő erőfeszítéseket tett erre Long- Yu, de próbálkozásai ezúttal is sikertelenek maradtak. December 6-án lemondatták a régens-herceget, ugyan, hó 25 én pedig megjelentek az új idők emberei: a forradalmárok, éppen úgy, mint 1798-ban XVI-ik Lajos előtt Marat és társai és diktálták a lemondás feltételeit. Nem volt más választás, nint önkéntes főhajtás a forradalom akarata előtt, va°-r pedig a véres konzequenciák következtek volna. Long-Yu most már csak arra számíthatott, hogy a köztársasági államforma nem tudja majd tartani magát a középkori berendezésekkel szaturált Chinában s úgy hitte, hogy exiliumában a népakarat egyszer csak ismét szólítani találja a dicsőségben épen nem hiányos mandzsu-dinasztiát. E számításában — úgy látszik — csalódott. rr mitden esetre azonban nagyon korán halt meg ahhoz hogysem a dolognak ezt a visszacsinálódását megérhette volna. Long-Yu excsászárné halálával megszűnt a chinai dinasztia egyetlen tehetséges támasza és Jüansikkai előtt szabad a pálya: a köztársaság legnagyobb ellenségét vesztette el benne s most már aligha következik majd be a nagy elhunyt reménysége: a császárság visszaállítása. Az anyacsászárné haláláról a következő táviratok számolnak be: London, febr. 22. — Saját tudósítónktól. — A Reuter-ügynökség pekingi értesülése szerint az özvegy császárné ma reggel fél háromkor, rövid betegség után, meghalt. Peking, febr. 22. Az elhunyt császárné egy idő óta beteges volt. Ezért a kormány Pekingbe hivatta a császár gyámját, aki tegnap délben meg is érkezett. Délutánra a császárné állapota rosszabbra fordult. Elhunyta után olyan hírek terjedtek el, hogy öngyilkos lett, állítólag amiatt, hogy a császári családnak át kellett költöznie a tilos város nyugati részébe és le kell mondania annak keleti részéről, úgy látszik azonban, hogy ezzel a császárné mindenben egyetértett, mert ezt, mint mondják, ő maga javasolta. Ezért az öngyilkosságra vonatkozó hírek teljesen alaptalanok. A Czuczor-utcai rabógyilkosság. — Richter Anna temetése. — A hétfői borzalmas rablógyilkosság ártatlan kis áldozatának, Richter Annuskának temetése szombaton délután volt a törvényszéki orvostani intézet Szvetenay utcai halottasházából. A temetésre a főváros minden részéből összecsődültek a sajnálkozó szivüek és a kiváncsiak, akiknek tömege már jóval a temetés előtt több ezer számban lepte el a halottasház udvarát és a szűk Szvetenay-utcát. Csupa szegény munkásember, a központi vásárcsarnok árusai és a külváros népe. A halottasház nagy csarnokában fehér ravatalon feküdt a tragikus véget ért Richter Annuska. Fején az első áldozási mirtuskoszorúja és foszladozó fátylak, a ravatalon egy kevés hervadt, olcsó virág, egészen az álláig eltakarta. Délután fél három órakor érkezett egy ministráns kíséretében dr Luncz János IX. kerületi római katholikus lelkész. A halottasterem ajtószárnyait a gyászszertartás alatt becsukták. A kis halott édesanyja, aki vékony fekete kendőbe burkolódzva ült a ravatal mellett, háromszor is elájult a tíz percig tartó beszentelés alatt. Mikor a körülötte lévő öregasszonyok ecettel fel-