Pesti Hírlap, 1913. május (35. évfolyam, 103-128. szám)

1913-05-21 / 119. szám

1913. május 21., szerda. Pesti Hírlap Emléktáblák. —­­Budavár bevételének hatvannegyedik évfordu­lójára. — Cigale, május 18. Messze a hazától, messze mindenkitől, egye­dül járok a tenger partján, citromfák és babérlom­bok alatt. A tengerről hófehér, sárga, tarka vitor­lák integetnek felém. Körülöttem illat, verőfény, az élet melege, apró lármája. Minden oly szép, kedves, oly távol a prózától. De távol az otthontól is, melynek gondolataim szólnak, a Kissvábhegy aljától, amely már bizonyára egészen zöldbe bo­rult. Leülök egy padra s a tavalyi naplómban la­pozgatok. Lássam csak, május 18. Ma egy éve hár­masban rándultunk ki a Nagysvábhegyre. Felejt­hetetlen nap, mert egy illúzióm foszlott szét azon. Pedig nem bennünk volt a hiba, sem a tájékban. Mert ami szépet nyújthat a természet, mind meg­kaptuk. Bejártuk a hegy minden zegét zugát, re­gényes helyeit. Sokáig elnézelődtünk Budapest ha­talmas panorámáján, változatos, a távolban már részleteket alig mutató épülettengerén, melynek előterében olyan büszkén áll a Várhegy, tornyai­val és régi falaival. A múltba is visszaszálltunk. Jókai és Eötvös emlékezetén is eltűnődtünk. A Karthauzi-úton a nagy regény volt a beszéd tár­gya. Eközben a Diana-útra jutottunk. A huszon­­ötös számú villához érve, megállított minket az új kilátás, mely innen a szemünk elé tárult. Har­madik társunk, egy idős úr, egyszerre hozzám for­dult. — Nézze csak meg jól ezt a kis villát a kert­ben, — s ezzel a huszon­ötös számú villára muta­tott. Egy kis ókori görög templomhoz hasonlító, sárgára meszelt épületet láttam a lombok közt, oszlopos tornáccal, zöld zsalus ablakokkal. Olyan, mint a negyvenes években épült többi svábhegyi villa. Ennek azonban a homlokzatán, a háromszög közepén egy berozsdásodott, rég nem járó óra van. Előtte kavicsozott sétány, virágágyak, lejebb a lej­tőn gyümölcsöskert. A tornácról zavartalan lehet a kilátás, főképen a budai várra. Egészben véve nyugalmas, barátságos hely, amelyen meglátszik a gazda jóléte és gondossága. Még nem jött el a nyaralás ideje, minden zárva, egy lelket sem lá­tok, csak a villa mögött levő melléképületből hal­lok gyereksírást. — Micsoda villa ez, kié? — kérdeztem tár­sunkat. A válaszból megtudtam, hogy az óra után általánosan Óravillának hívják, a negyvenes évek­ben egy pesti csokoládégyáros építette, mostan Bernáth Istvánnak, a közgazdasági írónak, a tu­lajdona. — Egész Budapesten nincs még egy villa, amelynek olyan nevezetessége volna, mint ennek, — mondotta társunk és egy pillanatra elhallga­tott. Valami regényes történetet sejtettem. Tár­sunk erre elmondotta, hogy mikor 1849. május elején Görgei Budavár ostromlásához fogott, elő­ször „A remetéhez“ címzett Városmajor­ utcai kocsmában volt a hadiszállása (Pár évvel ezelőtt a János-szanatórium épült a helyére.) Mikor Hentzi megtudta, hogy Görgei ott tartózkodik, el­kezdte bombáztatni. Erre az egész hadiszállás fel­pakolt és a Zugligeti-útra hurcolkodott ki, a Szarvas-vendéglővel szemben levő Laszlovszky-vil­­lába, amely mostan a pesti angolkisasszonyoké. Ennek a kertjéből azonban nem volt elegendő ki­látása és pár nap múlva a Svábhegyre költözött. Az Dravala volt­ a főhadiszállás tizenegy napig, az ostromharc végéig. Görgei itt adta ki a legfon­tosabb parancsait, innen alig mozdult ki, mindig a háromlábú távcső mögött ült. Itt látogatta meg Petőfi Sándor és Klapka tábornok, aki Petőfit egy ellene irányuló verse miatt börtönbe akarta csu­­katni, de Görgei közbenjárására simán intéződött el az ügy. Innen figyelte Görgei az utolsó táma­dást is és mikor meglátta, hogy a bástyákon a magyar zászló leng, lóra ült és a várba ment, ka­tonáit üdvözölni. — Úgy ám, ez a villa sokat látott és hallott, — mondotta társunk. — Nagyon érdekes, — feleltem, — de nem hiszem, nem is lehetséges, hogy ez a villa lett vol­na az. Mert akkor már két emléktábla is volna rajta. A hadiszállásnak is, Petőfinek is . . .No, menjünk. Egy szó nem sok, annyi ellenvetést sem tet­tek. Hallgattak, megértettek. Mondom, felejthetet­len nap volt ez, mert egy illúzióm foszlott szét azon. Én mindig azt hittem, hogy mi magyarok egy kicsit túlzásba is megyünk az emléktáblákkal és a szobrokkal. Hiszen a budai vár tele van ve­lük. Aki ott ötszáz évvel ezelőtt háztulajdonos volt, az már meg van örökítve. Érdem nem kell egyéb, csak adat hozzá. A dunaparti fürdők alapítóinak­, a török basáknak is aranybetűkkel írták föl a ne­veit. De mi emlékeztet Hunyadi László kivégzé­sére, vagy azokra a helyekre, ahol török időkben és negyvenkilencben százával esett­ el a magyar ? Mikor ezt mondtam az uramnak, azt felel­te, hogy ez csak onnan van, mert nálunk nincsen tervszerűség az emlékek felállításában, ezt egy or­szágos bizottságnak kellene irányítania. Én meg azt mondom, hogy van tervszerűség, csakhogy az emlékek föl nem állításában van, vagy volt. Mert például miért nem tettek emléktáblát azokra a he­lyekre, ahol a hadiszállása volt Görgeinek? Mert azelőtt hazaárulónak tartották. Ma restellem leír­ni e szót, mert mindenki meg van győződve róla, hogy nem igaz és hogy Görgei a legnagyobb fér­fiak közt is nagy. Mostanában pedig azért nem gondolt senki az emléktáblákra, mert elvonta fi­gyelmét a politika, a háború, meg a rettenetes pénzviszonyok. De tartozunk ezel az elégtétellel a még élőnek, aki már kilencvenhat esztendős, két­szer negyvennyolc esztendős. Amit a férfiak elmulasztottak, azt hozzuk helyre mi, nők. Mert csak mi tudunk igazán egy hibát jóvátenni, levezekelni, elfelejtetni. Ezért for­dulok elsősorban a magyar asszonyokhoz és lányok­hoz, női egyesületeinkhez, indítsanak gyűjtést leg­alább a három hadiszállás és Petőfi emléktábláira. Magam is fogok gyűjteni az itteni magyarok közt. Meg vagyok róla győződve, hogy felhívásomnak sikere lesz. Nem kell hozzá sok, hiszen összesen hat-nyolcszáz komából a négy emléktáblát, három­­négyezer koronából pedig már négy domborművet lehetne felállítani. Afelől is biztos vagyok, hogy az illető helyek tulajdonosai, a János-szanatórium, az Angolkisasszonyok és Bernáth Istvánék, vala­mint a Petőfi-Társaság is, rajta lesznek, hogy a terv megvalósuljon s ezel e helyek történelmi em­lékének fenmaradását, örök időkre biztosítsák. Megírtam ezt haza, ahogy a szivem súgta. A szerkesztő úr talán hozzált még valamit. Vagy ne is írjon. Gyenge hangom talán átrezdül a mesz­­szeségen s megerősödve a honi levegőn, elér honfi­társaim szivéig is. És én tépem a babért, sok száz levelet tépek s rábízom a hazafujdogáló szellőre, terítse oda imádattal, ahol a hősök éltek és haltak. Aggházy Kamilné: házaséji álom. — Ah­! ez már sok! . . . hangosan ál­modni . . . Miről? kiről? . . . — Aaaaaaaah! — Nem mondanád meg? — Mit? — Hadd gyújtsam meg a lámpát . . . — Ah! az a piszok lámpa . . . mikor olyan jól aludtam. — Nem aludtál. Álmodtál. — Oltsd el. Aludni akarok. — Nem, ameddig magyarázatot nem adsz. Most rögtön. Kiről álmodtál? — Rólad. — Csak­ gúnyolódj . . . még csak ez hi­ányzik . . . — Ne döngesd, kérlek, a vánkost . . . nagyon kellemetlen . . . Aludjunk. — Nem addig, míg el nem mondtad . . . — Didó búsan sétált a trójai síkon . . . — Mit énekelsz? — Egy tizenkét lábas verset. — Csak tréfálj. Azt hiszed, a dolgot olyan simán csúsztatod át, mint a csipkéket a vámhatáron. — Semmit sem hiszek . . . aludni aka­rok . . . oltsd el a lámpát . . . — Hogy folytasd az álmod . . . — Ó, anyám, miért is szültél engemet.... — Nagyon szellemes ... de ne félj, át­látok kisded játékaidon . . . — Kérlek, könyörgöm, oltsd el . . . sze­relmem, drágám . . . — Nem! — Akkor fölkelek és én oltom el . . . — Ha csak a lábad kinyújtod a takaró alól, úgy fogok ordítani, mintha gyilkolnál. Hadd szaladjanak össze a szomszédok.­­ — Hát jó Fekve maradok.­­ — A lámpa pedig egész éjjel égni fog. — Legyen. Két percnyi kínos csönd. A bútorok mintha lelket nyernének, hogy álmélkodjanak e két egymás mellett fekvő lény magatartása felett, akiknek hálószobáját ékesítik. — Ne gondold, hogy aludni fogsz . . . Mégis csak kierőszakolom a választ. — Hát jó. Ha ilyen módon elnyerem a vágyott pihenést. Kérdezz. Felelek. — Hazudni fogsz. — Kénytelen leszek. Azzal vádolsz, hogy hangosan álmodtam. Miután semmit sem ál­modtam, a fantáziám segítségét kell igénybe­vennem. — Utálatos vagy! — Volt idő, mikor másként vélekedtél felőlem. De jó! Hadd elégedjek meg a múlt em­lékeivel. — Ó, ne gondold, hogy féltékenység be­széltet. Egyszerűen erkölcsi aggályaim ... de, persze, ilyesmi megértéséhez gyöngédebb lélek­kel kellene bírnod . . . Nem hiába figyelmez­tettek, mikor még nem lett volna késő . . . — Visszaélsz vétkes türelmemmel. — Ó, hagyjuk a frázisokat . . . nevetsé­gesek . . . — No, nekem csöpp kedvem sincs a ne­vetéshez. — No lám . . . már fenyegetsz! . . . En­gem! . . . Úgy látszik, rosszul ismersz tíz évi házasság után. — Hagyj már békén, no! — Most következik a gorombaság! Kitű­nő nevelésre vall! Csak hallgass . . . színlelt közömbösségeddel el nem ámitasz . . . — Juj, csak legalább valami hirtelen fogfájást éreznél . . . — Áldott szív . . . hiába fúrod a füled a párnába, föléd hajolok, s mégis hallod a szavam ... — Dante, mikor a poklot lefestő . . . — Figyelmeztetlek, ha eloltod a lámpát, ordítok és újra felgyújtom — Egy lámpa eloltásához sincs jogom az otthonomban? — Nincs. — Hát jó! Kérdezz. Felelek. — Hiszen mondtad, hogy hazudni fogsz. — Nem fogok hazudni. Összeesem az ál­mosságtól. Az égre kérlek, kérdezz, hadd felel­jek, és fejezzük be. Kérdezz és ne gonoszkodj... — Nem mindenki tart gonosznak. — Kérdezz! — Kérdezz! Kérdezz! Már egyebet sem tudsz. Mielőtt­ kérdeznélek, előbb a sértegeté­seiddel végzek. — Kérdezz, vagy aludjunk. Tudod, hogy te még a jó Isten türelmét is próbára tennéd? Még­ az angyalokat is kifárasztanád! — Jó, hát kérdezlek . . . Térjünk vissza kiinduló pontunkhoz . . . Jaj, milyen szívdo­bogást kaptam egyszerre . . . Persze, ezzel te nem törődsz . . . — Ha, alszol, nem érzed . . . Aludjunk. — Inkább meghalok, semmint enged­jek . . . — Micsoda egy lény . . . — Lény vagy te magad . . .Nem elég, hogy szenvedek, még sértegetsz . . . — Azzal csak nem sértettelek meg, hogy azt mondtam: — lény! — Ne kezdj új jelenetet. Elég volt az első . . . — Az elsőt te akartad. Én aludtam . . . — Nem aludtál, álmodtál, most kérdez­lek .. . — Csak kérdezz! Rajta! — Majd ha nekem tetszik! Ne parancsol­ ___________________33

Next