Pesti Hírlap, 1913. június (35. évfolyam, 129-153. szám)

1913-06-14 / 140. szám

38 1913. június 14., szombat. _____Pesti Hírlap_____ mindennemű foglalkozást abbahagyni, bárha mindemellett kitűnő egészségnek örvendett. Eleinte, minden foglalkozás hiján, kissé rosszul ment a sora, nemsokára azonban egy újságkiadó figyelme megakadt rajta és azóta egy amerikai újságnak szolgálatában áll és kitűnő reklámot csinál gazdájának. Ez a foglalkozás eléggé kiadós jövedelmet hoz neki és megélhetése egyelőre biztosítva van. Cambridge városának (az amerikai Massachusets állaamban levő városról van szó) egyik nevezetessége a jól megtermett férfiú, aki állandóan derűs hangulata miatt általános rokonszenvnek örvend. (Újságok, amik nem újságok.) Azok, akik a Fővárosi Közlönynek, Budapest hivatalos lapjának egyes közleményeit olvassák, meg akik a napilapoknak a fővárosi ügyekre vonatkozó híradásait figyelemmel kísérik, jórészben azt hiszik, hogy azok állandóan friss értesítésekkel szolgálnak Pedig hát vajmi sok esetben nem képeznek újdonságot, így azután megesik, hogy amikor a Kámforutcában lakók már egy vagy két hete kísérik figyelemmel egy négy emeletesre szabott háznak építését, egyszer csak azt olvassák a hivatalos újságban, hogy az említett utcai ház építésének megkezdésére az engedélyt megadták. Akik a déli vasút környékén laknak, a melegebb nyári napok beköszöntése alkalmával már június első napján gyönyörködhetnek azokban az omnibuszokban, amelyek az indóház érkezési oldala előtt megjelennek s a vonatokkal érkező utasokat a pesti részre szállítják. Június közepe felé pedig már az újságokból is megkapják azt az értesítést, hogy az említett omnibuszok járni fognak. Azok, akik a múlt vasárnap a Hűvösvölgyben fordultak meg s a villamosokat figyelemmel kísérték, nem kis csodálkozással látták, hogy a motoros kocsikhoz nem egy, hanem két pótkocsit csatoltak s igy három összekapcsolt villamos állt a közönség rendelkezésére. Ez az uyítás persze nagyon okos és gyakorlatias, különösen pedig akkor, amikor a hatalmas tömegnek visszatéréséről van szó, mert így a forgalmat könnyebb szerrel lehet lebonyolítani. Most azután a főváros hivatalos lapja a hármas kocsik megindulása után néhány nappal szívrepesve jelenti, hogy a tanács a közútinak ezekre a hármas kocsikra engedélyt adott. Hogy a tanács az efajta engedélyeket olykor egy-két héttel előbb adja meg, mint írásba foglalja, az persze nem valami nagy baj, de a híradások frissesége szempontjából esetleg kifogásolható. Elvégre a hiteket közlő lapok jutnak ily módon kissé furcsa helyzetbe, olyan dolgokról újságolva, amelyek épen nem lehetnek újságok. (Tanári jubileum.) A pozsonyi evangélikus theológiai akadémia holnap, szombaton, délelőtt tíz órakor tartja évzáró ünnepét, melynek keretében a theológiai akadémia ifjúsága megünnepli igazgatója, dr Macznyik Endre, harminc éves tanárságának emlékünnepét. . .(Az első magyar iskolaszanatórium.) A József főherceg szanatórium egyesület az egész országot átölelő munkálkodása közepette, amely a nemzetsorvasztó tüdővész megtörésére irányul, a közelmúlt napokban nagy koncepciójú tervet valósított meg. Megalapította az első magyar iskolaszanatóriumot, amelyben gyenge, vérszegény, tüdőbetegségre hajlamos középiskolai tanulók nyernek elhelyezést. Még alig pár napja, hogy Korányi Frigyes sírba szállt. Ő hirdette, tanította a tüdővészről írott nagy monográfiájában azt a tudományos tételt, hogy a „tüdővész a 15—30 életév közt támad/’ Ha tehát az öldöklő baj keletkezése ebbe az időbe esik, akkor mindazokra, akik a tüdővész elleni küzdelem intéző osztályosai, az a kötelesség háramlik, hogy védőpajzsukat legelsősorban azok fölé emeljék, akiket ifjúságuk pirkadásán rohan meg a nyomorúság. A külföldön már régen felismerték, hogy a tüdővész elleni küzdelem csak akkor lehet eredményes, ha a gondos sáfárok a betegség bölcsőjét állják körül és a fenyegető pallosuk akkor hull le, amikor a végzetes baj épen hogy fölemeli hydrafejét. Ezért alapították a svájci Leysin-i „école sanatoire“ mintájára az egész művelt nyugaton az iskolaszanatóriumokat, amelyekben nemcsak szanatóriumi kezelésben részesül az ifjúság, hanem ott tanulmányait tovább is folytatja és az év végén rendes vizsgát is tesz. Egy-két évi iskolaszanatóriumi kúra csirájában fojtja meg a betegséget. De nemcsak azáltal teljesítenek nemzetmentő munkát az iskolaszanatóriumok, hogy magát a betegségre hajlamos ifjút adják vissza az életnek, hanem legfőképen azzal állják útját a tüdővésznek, hogy elkülönítik a beteg ifjút az egészségesektől. Ezt a nagy feladatot hajtja most végre a József főherceg szanatórium egyesület első iskolaszanatóriuma, amelynek, megteremtése az egyesület nagybuzgóságú elnökének Lukács Györgynek, Pakots József főtitkárnak és Wenhardt János egyetemi m. tanárnak érdeme. Az eszme gyors megvalósítását dr Müller Vilmosnak, a tátraházai szanatórium igazgató főorvosának, önzetlen közremunkálása tette lehetővé, aki a tulajdonában levő tátraházai szanatórium egy pavillonját az egyesületnek átengedte és aki a vallás- és közoktatásügyi minisztertől kinevezett tanári karral vezeti a József főherceg szanatórium egyesület legújabb alkotását: a tátraházai iskolaszanatóriumot. (Katonák a polgári biróság előtt.) Három nappal ezelőtt történt Nagyváradon, hogy Herda Pál 33. gyalogezredbeli közlegény egy polgári életében elkövetett vétség miatt mint vádlott jelent meg a törvényszék előtt. A katonai előírás szerint, teljes díszben föltett csákóval és oldalfegyverrel. Az itélőtanács elnökének ez szemet szúrt és a közlegényt az oldalfegyver letételére utasította Herda tiszteletteljesen jelentette, hogy azUtasításnak nem tehet eleget, mert őt fölebbvalói így oktatták ki. Az elnök erre a katonai állomásparancsnoksághoz fordult, de sikertelenül. Mivel Herda az ismételt felszólításnak sem engedett, az elnök két szuronyos börtönőrt állított melléje s igy tartotta meg a tárgyalást. Mindenkinek emlékezetében van még a Zsilinszky—Aehim pár hasonló jelenete, amely akkor mindenfelé élénk vita tárgya volt. E vitának úgyszólván lapunk vetett véget azzal, hogy szó szerint közölte az igazságügyminiszter 1900. évi 70101/900. számú rendeletét, melynek idevágó passzusa a következő: „A cs. és kir. közös hadsereg legénységi állományához tartozó egyének, akár szabadlábon meghagyott vádlotti, akár tanú, sértetti vagy szakértői minőségben lettek megidézve, a polgári büntető bíróság előtt, épen úgy, mint a katonai bíróság előtt, szolgálati ruhában, oldalfegyverrel és löveggel tartoznak szolgálati szabályzatuk szerint megjelenni. Ennek következtében e katonai egyének oldalfegyverük és lövegük letételére nem utasíthatók. A főtárgyalás elnökének, illetve tárgyaló bíróinak, azonban joga van az esetben, midőn a szabadlábon hagyott vádlott fegyveres megjelenése folytán származható veszély elkerülése végett kívánatosnak látszik, az idézés kézbesítésére vonatkozó átiratban a vádlott elöljáró hatóságát az iránt is megkeresni, hogy a vádlottat a főtárgyalásra katonai félebbvaló vagy magasabb rangú kísérje. A dolog természete szerint e szabályok megfelelően alkalmazandók a polgári perekben idézett ily egyénekre is.“ Ez az igazságügyminiszteri rendelet még mindig érvényben van , bizonyára a nagyváradi törvényszék irattárában is megtalálható. De a megtartása is kívánatos volna. ” (Angol ékszertolvajok fogása.) Londonból jelentik, hogy ott a napokban az ékszertolvajok egy bandája, új fogással, minden fáradság és költség nélkül mintegy hetvenezer korona értékű ékszert zsákmányolt. A nagy bátorsággal és meglepő leleményességgel végrehajtott tolvajlás általános feltűnést keltett az egész városban. Freeman régiségkereskedő, akinek üzlethelyiség a Cityroadon van, a múlt napokban egy erős ládába becsomagolt, 70.000 korona értékű különféle ékszert küldött a Kingscross pályaudvar raktárába, azzal a meghagyással, hogy a ládát vegyék őrizetbe és jelentkezés esetén a letéti jegy ellen szolgáltassák ki. Pár órával később egy boy jelent meg a pályaudvaron Freeman azon üzenetével, hogy a ládát ne a raktárban, hanem a garderobban helyezzék el. Ezt a kívánságot a vasúti közegek teljesen érthetőnek találták, mivel a carderobe sokkal továb áll nyitva, mint a raktár, minélfogva az ékszerkereskedő könynyebben rendelkezhetik holmijával. A kezelőtiszt előre követete a garderobe-díjat, de a fiúnál nem volt pénz és eltávozott, hogy az összeget előkerítse. Röviddel ezután egy másik boy jelentkezett Freemann üzleti kártyájával, aki lefizette a követelt illetéket és átvette a letétről szóló igazolványt. Estére aztán két munkás külsejű ember jelent meg a garderobban, fölmutatták a letéti bárcát, minek ellenében kiszolgáltatták nekik az ékszerekkel megtöltött ládát, amelyet kocsira tettek és elszállítottak. Másnap reggel Freeman személyesen jelentkezett a kingscrossi pályaudvar raktárában, felmutatta a revényt és követelte ládájának kiszolgáltatását. Természetesen rögtön rájöttek a nagy csalásra és azonnal mozgósították a pályaudvar rendőreit és detektívjeit. A nyomozás során sikerült előállítani a két boyt, akik azonban ártatlanok voltak a dologban, majd megtalálták a kocsist is, aki csupán arról adhatott felvilágosítást,, hogy az értékes ládát az easton pályaudvarra szállította és ott két férfiúnak adta át. Többet, eddig nem tudtak kipuhatolni. (Műemlékek gondozása.) Budapest székesfőváros minden szoborleleplezés alkalmával képviselője útján ünnepélyesen átveszi az emléktáblát, vagy szobrot, azzal a még ünnepélyesebb ígérettel, hogy azokat kellően gondozni fogja. Azonban kisebb gondja is nagyobb annál, hogy ezt be is kellene tartani. A szobrok mocskosan várnak — persze, hiába — a felfrissítő gondos tisztító kezet. A bronzszobrok még hagyján, azon legalább az ember nem látja olyan frappánsan a szennyet, mint a márványszobrokon. Semmelweiss, Verbőczi, Veres Pálné szobrát kell csak megnézni és tisztában vagyunk, hogy milyen mulasztást követnek el azok, akiknek az a bizonyos gondozás lenne a feladatuk. A Vörösmarty-szobornál az alkotó szobrászművészek nyomatékkal figyelmeztették a fővárost, hogy a szobor kényes karrarai márványból való, amelyet minden tavasszal gondosan meg kell tisztítani és az esetleges réseket, műértő kéznek meg kell vizsgálni. Ez után a figyelmeztetés után már csak természetes, hogy a tavaszi restaurációs munkák még mai napig sem kezdődtek meg. És az emléktáblák? Azokkal meg igazán senki sem törődik. A közönség, ha még olyan jóakaratú is, képtelen a lehetetlen és már abnormiv szennytől bevont betűkből valamit is kiolvasni. Erre az állapotra jellemző példa a Váciutcai Vörösmaty Mihály- és Kisfaludi Károlyemléktábla, vagy a Dísz-téren lévő Volkmann Róbert-emléktábla. Ezeken az állapotokon feltétlenül segíteni kell. (A művésznő riposztja.) Egy párisi gazdag bankár, akit egyébiránt faragatlan modoráról széles körökben ismernek, a múlt napokban fölkérte az Opéra Comique legkedveltebb művésznőjét, hogy egyik estélyén tartson vendégeinek énekelőadást. Megállapodást kötöttek a tiszteletdíj dolgában és az énekesnő megígérte, hogy a kitűzött időben meg fog jelenni a bankár palotájában. Az estély napján pontosan beállított a művésznő a vendéglátó háziúrhoz, aki már az előcsarnokban várta és meglehetős hideg udvariassággal öt darab bankjegyet nyújtott át neki a következő megjegyzéssel: — Kisasszony, kérem, fogadja tiszteletdíját. Egyszersmind kérem kegyedet, hogy ha énekdarabjait előadta, vegye igénybe kocsimat, amely nyomban haza fogja önt szállítani. Vendégeim ugyanis maguk közt kivánnak maradni és művészeket csak a dobogón kívánnak látni . . . A művésznő, akinek szellemességéről és okosságáról a jó társaságokban sokat beszélnek, a faragatlan tuskó gorombasága miatt sem jött zavarba. Két darab bankjegyet visszaadott a bankárnak és így válaszolt: — Megértettem, uram, a kívánságát. Minthogy pedig végtelen örömömre szolgál, hogy ily társaságban nem kell sokáig időzni, a tiszteletdíjat önként mérsékelem és a visszajáró összeget mindjárt át is szolgáltatom. Ily esetekben ugyanis kisebb honoráriummal is beérem . . . A találó riposzton most egész Párisban mulatnak és szerte kolportálják a neveletlen bankár nevét, azzal a jellemző ténynyel kapcsolatban, hogy a visszaadott 200 frankkal egyetemben a sértő választ is egyszerűen és szó nélkül zsebrevágta. (Olasz expedíció a Himalájára.) Annak idején jelentettük már, hogy Filippi olasz Ázsiakutató, expedíciót tervez a Himalája nyugati vidékeire és chinai Turkesztánba. Mint nekünk most Rómából írják, ez az expedíció teljesen felkészült és indulásra kész. Néhány nap múlva a szükséges szerelvényeket és az élelmiszereket útnak indítják Londonba, míg az expedíció tagjai Genovában gyülekeznek, s július 23-án útra kelnek. Az expedícióban tizenegyen vesznek részt: Filippin kívül három szaktanár, Alessio hajóstiszt és Giuseppe Petigax, a courmayeuri hegymászó is tagja az expedíciónak, aki az abruzzói herceget is elkísérte kutató útjaira. Az expedíció az olasz kormány részéről a legmesszebbmenő támogatásban részesül. Az olasz király tízezer, az indiai kormány huszonötezer és az „Accademia dei Lincei“ kétezer frankot bocsátott az expedíció rendelkezésére.