Pesti Hírlap, 1913. augusztus (35. évfolyam, 195-206. szám)

1913-08-17 / 195. szám

_____________________________________ Pesti Hírlap_______ 1913. augusztus 17., vasárnap. ---—. ... . ........ ,„„­ M ma a egész kettős monarchia minden emberének fegy­verbe állítása sem kölcsönözhetne súlyt az ilyen tehetetlenségnek. Berchtold távozása talán föl­érne egy mérsékelt létszámemeléssel, de a lét­szám hatványra emelése sem tehetné fölösle­gessé Berchtold távozását. Hazabocsátják — nem, hazaküldik a mi tartalékosainkat s csak ennek a tenger dolgos kéznek felszabadulása pillanatában érezzük igazán, hogy milyen törpe a legnagyobb ármá­dia lélek nélkül , milyen veszedelmes játék a külpolitika cél, irány és fej nélkül. Hála a gondviselésnek, vagy talán csak ellenfeleink kü­lönb politikájának, nem került a sor háborúra. De ha rákerült volna a sor, vajon ez az ármá­dia babért szerzett volna Berchtold homlokára, melyet a megalázás szalmakoszorújától megóv­ni nem tudott és nem is tudhatott, mert erre a homlokra úgy kívánkozik a szalmakoszorú, mint bohóc fejére a csörgősapka? Ha lelkesebb te tudatosabb volna ez a hadsereg, mint ami­lyen mai összeállításában lehet, akkor is leg­­fölebb fájdalmasabban érezné a szégyent, hogy ilyen diplomácia intését kell lesnie. De most szinte illettek egymáshoz ez a hadsereg és ez a diplomácia. Egy hadsereg, melybe nemzeti lel­kének kitessékelésével állítják be a magyarsá­got s egy diplomácia, mely a gyermekek és a hülyék csodálatos vakmerőségével, komoly és határozott cél nélkül, mer sorompóba szólítani száz és százezer dologtevő embert, ezek való­ban összeillenek. De a munkás nemzetnek épen az ilyen tanulságokkal terhes időkben kell rá­eszmélnie az igazságra, hogy az ilyen ármádiá­kat, mint elefántot a nagy teste, csak lomhábbá teheti a létszámemelés s hogy az ilyen diplo­mácia a maga köteles porcióját a szégyenből és megalázásból valóban nagyobb katonai asz­­szisztencia nélkül is megszerezhetné. A létszám­­emelés ezen a hadseregen nem segíthet, csak a nemzeti lélek. A diplomácián pedig — no, azon még segíthetnek, egy kis létszámapasztással. Ki kell belőle operálni a külügyminiszter urat. S miután a külügyminiszter úr, aki egyetlen ellenfelünkkel sem tudott végezni, egyetlen szö­vetségesünket igenis gyönyörűen elidegenítette, talán ez az operáció már meg is történt. A kül­ügyminiszter talán már meg is bukott, csak röstelik még kinyomatni a partecéduláját. Utolsó gondolata azonban jó volt. Haza­­küldi a tartalékosokat. A maga szempontjából talán csak végzetes tehetetlenségének bizonyíté­kait akarja így eltávolítani, talán csak erkölcsi pressziónak enged, talán egy kicsit a határ­széli koleraveszedelem is sietteti, de mindegy. Örvendünk a hazatérőknek, akik itthon inkább fogják tudni, mit csináljanak, mint tud­ha­tóik a határon s akik a hosszú fegyveres tétlenség után ismét munkába állhatnak. Ezzel a mun­kával mindenesetre többet fognak használni az országnak is, önmaguknak is, mint ha tovább is lesniök kellene a határon, hogy megtudja-e végre Berchtold úr, mit akar . . . bizonyosan álmában se venné tudomásul, hogy már nem a harmadéves rongyaimat viselem. És ez az ember, Lujzika, úgy olvas a szivekben és a vesékben, mint a nyitott könyvben. A be­tegeinek még a belsejébe is belelát. — az én harisnyáimat, fogadok veled, még egyszer se vette észre. Mi haszna, hogy mindenem meg­van, mint valami uralkodó hercegnőnek, mikor az uram még a bacillusaival is százszor többet foglalkozik, mint velem? Nem, Lujzika, senkit se fenyegetek, de meglátod, hogy ez végre is nagyon rosszul végződik . . . Az öreg kisasszony összekulcsolta a ke­zeit ijedtében: ő még csak megérteni se tud­ta, hogy egy híres ember felesége, aki bizonyos benne, hogy az ura még sohase nézett idegen asszonyra, ne érezze magát boldog és megelége­dett teremtésnek Az ő szemében Villányi tanár az emberi tökéletességet képviselte, a földi gyar­lóságokon messze felülálló félistent, aki csak azért született, hogy a szenvedő emberiséget a fájdalmaitól megváltsa. Oh igen, még az ő her­metikusan elzárt világába is eljutott a, rossz és szívtelen férfiak híte, akik miatt ezer és ezer szerencsétlen asszony ontja a könnyeit, akik lelkiismeretlenül átgázolna életeken és exisz­­tenciákon, — de ki lenne oly lelketlen és ostoba, hogy az ő komoly, tudós, szelíd Sándorét ezek­hez hasonlítaná? Ez­ a nagy gyermek, aki csak a könyveinek, a betegeinek és a családjának élt, aki éjfél utára feküdt és hajnalban kelt, ho­lott fényűzéssel és kényelemmel vehette volna körül magát, ez a naiv­ szemű, igénytelen és cso­­dalátású gyermek az ő tudatában a szentek glóriáját viselte ezüstös halántéka körül, a ki­választottak láthatatlan fény­koronáját, melyet csak az igazak és a jámborok láthatnak. Lujzi­ka előtt valami hallatlan frivolitásnak tű­nt fel, hogy ezt a félistent filiszter-férjjé, kalapokról és toilette-ekre­ fecsegő nyárspolgárrá akarják lealacsonyítani, é­s ez a gondolat annyira ki­hozta a sodrából, hogy szinte elképedve da­dogta: ír- De szivem, biztositlak róla, hogy te vagy az egész világon a legboldogabb asszony. Ha tudnád, hogy vétkezel, mikor az urad ellen panaszkodol! Hát ki értse meg, ha te nem, aki mindennél drágább vagy neki? Gyöngéden megsimogatta az Alice asz­­szony mezítelen karját, de szép húga idegesen elhárította magától a kedveskedést, hogy mind­járt hízelkedve odasimuljon az öreg kisasz­­szonyhoz. — Ne haragudj rám, Lujzika, de néha komolyan azt hiszem, hogy rossz asszonyává tudnék lenni, — ezt az életet nem a te kicsi­kédnek találták ki. Ugyan mi az, ami buldog­gá és elégedetté tegyen? Talán a lakásom, az ékszereim, az uram híressége? Még a két drága kis­lányom se tesz boldoggá, mert még az ő édes nevetésük se kárpótol azért a fájdalomért, hogy egyedül töltöm el az életemet. Igen, büszke vagyok az uramra, —de én ily büszke volnék, ha a bátyám vagy az édes­apám lenne híres em­ber. Valamikor arról álmodtam, hogy ez a nagy ember a kedvesem, a jó pajtásom lesz, pedig csak a közömbös hálótársam lett, aki fáradtan és kimerülve alszik el, ha a könyvet késő éjsza­kán hozzám engedik. Azt hiszed, elég nekem a boldogságra, hogy az ünnepelt uram felesége vagyok, hogy hódolattal kalapot emelnek előt­tem, hogy egy sereg smokingos kalandor min­denütt ott lebzsel körülöttem, abban a remény­ben, hogy valaha mégis csak megfeledkezem magamról? Nekem nem az uram híressége kell, Lujzika,­­ én magát az uramat akarom, aki értem­ még a tudományát és a betegeit is el­felejti . A fiatal asszony annyi elkeseredéssel beszélt, hogy a szegény Lujzika fájdalmas megdöbbe­néssel tekintett rá,­­ mintha valami szomorú perspektíva nyílt volna meg egyszerre a sze­me előtt. Most úgy tűnt föl neki, hogy eddig csak alig ismerte a húgát, hogy a komoly, szor­galmas, büszke gyermek, aki már bakfiskujá­­ban többre becsülte az olvasmányait az udvar­iéinál, hirtelen valami ismeretlen asszonynyá lett, akiben semmi közösség sincs a Török-csa­lád porrá lett hölgyeivel, a vidéki kőházak pi­ruló mártírjaival, a sok-sok néma és türelmes generációval, mely asszonyi hivatását tökélete­sen betöltődnek látta, ha az ura ebédjéről és fehérneműjéről gondoskodik. Az asszony, aki maga is egyéniség, aki nem­ olvad bele az ura életébe­, aki a házasságban önálló és egyen­rangú félnek képzeli magát, ezt a típust Lujzika mindedig csak a rossz, francia regényekből is­merte, melyeket szívszorongva olvasott estén­­kint az ágyban, a lelke mélyéig megbotrán­­kozva azon, hogy ilyen borzalmas teremtések is élnek e világon. A vén kisasszony lopva, fé­lénken nézett a kipirult Alita asszonyra, aki azonban most egyszerre elnevette magát, mint­ha mindaz, amit az imént mondott, csak a Luj­­zika megijesztésére szánt tréfa lett volna. — Azt mondom neked, Lujzika, hogy mindenki bolond, aki törvényes feleséggé lesz! Mit érünk vele, ha az urunk nevét viseljük, ha a gyerekeit fölnevelhetjük, ha néha a dicsősé­gében sütkérezünk? Ha mégegyszer a világra jönnék, meglenne a magamhoz való eszem, s legalább is annyi szeretőm lenne, mint a drá­­galátos Mici grófnénak . . . Lujzika annyira megrémült e név hal­latára, hogy ijedtében keresztet vetett, — hiszen jóformán törvény volt, hogy Villányi Micikét senkise emliti a professzor házában. De Ak­i A. helyzet. (Szenzáció. — Gyurkovicsék Biharban. — Ke­rületi kapitányok.) A magyar politikai életnek olyan szenzá­ciója van készülőben, aminek párjára a legöre­gebb politikai tengerészek sem emlékeznek. A legexponáltabb kormánypárti politikusnak, ki egyben a legmagasabb állást is viseli, van egy testvéröcscse, aki szintén képviselő. Ez idő szerint munkapárti. Felesége révén rokonság­ban van az ellenzéki mágnásokkal­­ maga is, ha ugyan ez idő szerint csak házi használatra, teljesen liberális gondolkozása, ellenzéki szelle­mű ember, aki fölötte rokonszenvezik az And­­rássy-féle pártalakítással. Csak bátyja ismert szuggesztív hatása alatt vállalt mandátumot, a legutóbbi időkben pedig kijelentette bátyja előtt, hogy ha a kor­mány bármi újabb erőszakosságot követ el, le­mond mandátumáról és nyíltan csatlakozik Andrássyékhoz. Nem lenne új név az ellenzéki politiká­ban. Több mint négy évtizede ez a név állott az ellenzéki tigrisek élén, hogy azután kor­mánypárti dinasztiát alapítson. * Jó néhány hete Várad felöl jött, beavatott méhben születve, az a hír, hogy Ugrón tüntető ünnepi előadásra kerül, műkedvelői segítség­gel, a Gyurkonics-leányok, egybekötve arató­­ünneppel és hódoló felvonulással, az illusztris szerző és aradi megnyilatkozó előtt. Mivel p pe­dig az ország e hírre fölötte gúnyos vélemények­re fakadt — munkapárti hivatalos helyen cá­folat született, mely azt mondta, hogy betű sem igaz az egész dologból, hiszen az illusztris szerző külföldön van és a vasúti kalauzból sem tudja, hogy hol van Ugra. Igen természetes tehát, hogy pár hét el­telvén, a bihari munkapárt hivatalos közlönye jelenti, hogy az illusztris szerző és aradi nagy nyilatkozó megérkezett Szilasra, hogy jelen le­gyen a Gyurkovics-leányok ünnepi előadásán, mely egybe van kötve, stb., stb. Kár volt a családi ünnepet tagadni. Azt mondja a régi anekdota, hogy az egyszeri em­ber azzal büszkélkedett, hogy ő rendezetlen fe­lekezetű. — Miért vagy erre büszke? — kérdezték. — Mert ha nem volnék büszke, akkor sem lennék kálvinista. Ezek szerint a munkapártiságra is lehet­ne büszke az ugrai ünneplő tüntetés vagy tün­tető ünneplés. Azt is cáfolták, hogy a rendőrség államo­sításával kerületi kapitányságokat létesítenek, még­pedig a táblák székhelyén. A cáfolattal el­­lenkezűleg pedig egyre-másra jelentkeznek a vidéki munkapártok hivatalos közlönyeiben a hírek, hogy kik lesznek imitt meg amott a ke­rületi kapitányok. E hírekre azért van szük­ség, hogy a jutalmazás minden emberben föl­keltse a kormánypárthoz tartozandóság prak­tikus érzését. Valami olyan ez, mint a vadász­­aten­gedél­y fölkeltése. Bizonyos tehát minden egyes kerületi ka­pitányság, mert a kormány sok mindenre ké­pes lehet, csak arra nem, hogy megígért állás utáni vágyban csaljon meg embereket. Ez vég­zetes volna. Ez polgárháborút idézne elő.

Next