Pesti Hírlap, 1913. augusztus (35. évfolyam, 195-206. szám)
1913-08-17 / 195. szám
_____________________________________ Pesti Hírlap_______ 1913. augusztus 17., vasárnap. ---—. ... . ........ ,„„ M ma a egész kettős monarchia minden emberének fegyverbe állítása sem kölcsönözhetne súlyt az ilyen tehetetlenségnek. Berchtold távozása talán fölérne egy mérsékelt létszámemeléssel, de a létszám hatványra emelése sem tehetné fölöslegessé Berchtold távozását. Hazabocsátják — nem, hazaküldik a mi tartalékosainkat s csak ennek a tenger dolgos kéznek felszabadulása pillanatában érezzük igazán, hogy milyen törpe a legnagyobb ármádia lélek nélkül , milyen veszedelmes játék a külpolitika cél, irány és fej nélkül. Hála a gondviselésnek, vagy talán csak ellenfeleink különb politikájának, nem került a sor háborúra. De ha rákerült volna a sor, vajon ez az ármádia babért szerzett volna Berchtold homlokára, melyet a megalázás szalmakoszorújától megóvni nem tudott és nem is tudhatott, mert erre a homlokra úgy kívánkozik a szalmakoszorú, mint bohóc fejére a csörgősapka? Ha lelkesebb te tudatosabb volna ez a hadsereg, mint amilyen mai összeállításában lehet, akkor is legfölebb fájdalmasabban érezné a szégyent, hogy ilyen diplomácia intését kell lesnie. De most szinte illettek egymáshoz ez a hadsereg és ez a diplomácia. Egy hadsereg, melybe nemzeti lelkének kitessékelésével állítják be a magyarságot s egy diplomácia, mely a gyermekek és a hülyék csodálatos vakmerőségével, komoly és határozott cél nélkül, mer sorompóba szólítani száz és százezer dologtevő embert, ezek valóban összeillenek. De a munkás nemzetnek épen az ilyen tanulságokkal terhes időkben kell ráeszmélnie az igazságra, hogy az ilyen ármádiákat, mint elefántot a nagy teste, csak lomhábbá teheti a létszámemelés s hogy az ilyen diplomácia a maga köteles porcióját a szégyenből és megalázásból valóban nagyobb katonai aszszisztencia nélkül is megszerezhetné. A létszámemelés ezen a hadseregen nem segíthet, csak a nemzeti lélek. A diplomácián pedig — no, azon még segíthetnek, egy kis létszámapasztással. Ki kell belőle operálni a külügyminiszter urat. S miután a külügyminiszter úr, aki egyetlen ellenfelünkkel sem tudott végezni, egyetlen szövetségesünket igenis gyönyörűen elidegenítette, talán ez az operáció már meg is történt. A külügyminiszter talán már meg is bukott, csak röstelik még kinyomatni a partecéduláját. Utolsó gondolata azonban jó volt. Hazaküldi a tartalékosokat. A maga szempontjából talán csak végzetes tehetetlenségének bizonyítékait akarja így eltávolítani, talán csak erkölcsi pressziónak enged, talán egy kicsit a határszéli koleraveszedelem is sietteti, de mindegy. Örvendünk a hazatérőknek, akik itthon inkább fogják tudni, mit csináljanak, mint tudhatóik a határon s akik a hosszú fegyveres tétlenség után ismét munkába állhatnak. Ezzel a munkával mindenesetre többet fognak használni az országnak is, önmaguknak is, mint ha tovább is lesniök kellene a határon, hogy megtudja-e végre Berchtold úr, mit akar . . . bizonyosan álmában se venné tudomásul, hogy már nem a harmadéves rongyaimat viselem. És ez az ember, Lujzika, úgy olvas a szivekben és a vesékben, mint a nyitott könyvben. A betegeinek még a belsejébe is belelát. — az én harisnyáimat, fogadok veled, még egyszer se vette észre. Mi haszna, hogy mindenem megvan, mint valami uralkodó hercegnőnek, mikor az uram még a bacillusaival is százszor többet foglalkozik, mint velem? Nem, Lujzika, senkit se fenyegetek, de meglátod, hogy ez végre is nagyon rosszul végződik . . . Az öreg kisasszony összekulcsolta a kezeit ijedtében: ő még csak megérteni se tudta, hogy egy híres ember felesége, aki bizonyos benne, hogy az ura még sohase nézett idegen asszonyra, ne érezze magát boldog és megelégedett teremtésnek Az ő szemében Villányi tanár az emberi tökéletességet képviselte, a földi gyarlóságokon messze felülálló félistent, aki csak azért született, hogy a szenvedő emberiséget a fájdalmaitól megváltsa. Oh igen, még az ő hermetikusan elzárt világába is eljutott a, rossz és szívtelen férfiak híte, akik miatt ezer és ezer szerencsétlen asszony ontja a könnyeit, akik lelkiismeretlenül átgázolna életeken és exisztenciákon, — de ki lenne oly lelketlen és ostoba, hogy az ő komoly, tudós, szelíd Sándorét ezekhez hasonlítaná? Ez a nagy gyermek, aki csak a könyveinek, a betegeinek és a családjának élt, aki éjfél utára feküdt és hajnalban kelt, holott fényűzéssel és kényelemmel vehette volna körül magát, ez a naiv szemű, igénytelen és csodalátású gyermek az ő tudatában a szentek glóriáját viselte ezüstös halántéka körül, a kiválasztottak láthatatlan fénykoronáját, melyet csak az igazak és a jámborok láthatnak. Lujzika előtt valami hallatlan frivolitásnak tűnt fel, hogy ezt a félistent filiszter-férjjé, kalapokról és toilette-ekre fecsegő nyárspolgárrá akarják lealacsonyítani, és ez a gondolat annyira kihozta a sodrából, hogy szinte elképedve dadogta: ír- De szivem, biztositlak róla, hogy te vagy az egész világon a legboldogabb asszony. Ha tudnád, hogy vétkezel, mikor az urad ellen panaszkodol! Hát ki értse meg, ha te nem, aki mindennél drágább vagy neki? Gyöngéden megsimogatta az Alice aszszony mezítelen karját, de szép húga idegesen elhárította magától a kedveskedést, hogy mindjárt hízelkedve odasimuljon az öreg kisaszszonyhoz. — Ne haragudj rám, Lujzika, de néha komolyan azt hiszem, hogy rossz asszonyává tudnék lenni, — ezt az életet nem a te kicsikédnek találták ki. Ugyan mi az, ami buldoggá és elégedetté tegyen? Talán a lakásom, az ékszereim, az uram híressége? Még a két drága kislányom se tesz boldoggá, mert még az ő édes nevetésük se kárpótol azért a fájdalomért, hogy egyedül töltöm el az életemet. Igen, büszke vagyok az uramra, —de én ily büszke volnék, ha a bátyám vagy az édesapám lenne híres ember. Valamikor arról álmodtam, hogy ez a nagy ember a kedvesem, a jó pajtásom lesz, pedig csak a közömbös hálótársam lett, aki fáradtan és kimerülve alszik el, ha a könyvet késő éjszakán hozzám engedik. Azt hiszed, elég nekem a boldogságra, hogy az ünnepelt uram felesége vagyok, hogy hódolattal kalapot emelnek előttem, hogy egy sereg smokingos kalandor mindenütt ott lebzsel körülöttem, abban a reményben, hogy valaha mégis csak megfeledkezem magamról? Nekem nem az uram híressége kell, Lujzika, én magát az uramat akarom, aki értem még a tudományát és a betegeit is elfelejti . A fiatal asszony annyi elkeseredéssel beszélt, hogy a szegény Lujzika fájdalmas megdöbbenéssel tekintett rá, mintha valami szomorú perspektíva nyílt volna meg egyszerre a szeme előtt. Most úgy tűnt föl neki, hogy eddig csak alig ismerte a húgát, hogy a komoly, szorgalmas, büszke gyermek, aki már bakfiskujában többre becsülte az olvasmányait az udvariéinál, hirtelen valami ismeretlen asszonynyá lett, akiben semmi közösség sincs a Török-család porrá lett hölgyeivel, a vidéki kőházak piruló mártírjaival, a sok-sok néma és türelmes generációval, mely asszonyi hivatását tökéletesen betöltődnek látta, ha az ura ebédjéről és fehérneműjéről gondoskodik. Az asszony, aki maga is egyéniség, aki nem olvad bele az ura életébe, aki a házasságban önálló és egyenrangú félnek képzeli magát, ezt a típust Lujzika mindedig csak a rossz, francia regényekből ismerte, melyeket szívszorongva olvasott esténkint az ágyban, a lelke mélyéig megbotránkozva azon, hogy ilyen borzalmas teremtések is élnek e világon. A vén kisasszony lopva, félénken nézett a kipirult Alita asszonyra, aki azonban most egyszerre elnevette magát, mintha mindaz, amit az imént mondott, csak a Lujzika megijesztésére szánt tréfa lett volna. — Azt mondom neked, Lujzika, hogy mindenki bolond, aki törvényes feleséggé lesz! Mit érünk vele, ha az urunk nevét viseljük, ha a gyerekeit fölnevelhetjük, ha néha a dicsőségében sütkérezünk? Ha mégegyszer a világra jönnék, meglenne a magamhoz való eszem, s legalább is annyi szeretőm lenne, mint a drágalátos Mici grófnénak . . . Lujzika annyira megrémült e név hallatára, hogy ijedtében keresztet vetett, — hiszen jóformán törvény volt, hogy Villányi Micikét senkise emliti a professzor házában. De Aki A. helyzet. (Szenzáció. — Gyurkovicsék Biharban. — Kerületi kapitányok.) A magyar politikai életnek olyan szenzációja van készülőben, aminek párjára a legöregebb politikai tengerészek sem emlékeznek. A legexponáltabb kormánypárti politikusnak, ki egyben a legmagasabb állást is viseli, van egy testvéröcscse, aki szintén képviselő. Ez idő szerint munkapárti. Felesége révén rokonságban van az ellenzéki mágnásokkal maga is, ha ugyan ez idő szerint csak házi használatra, teljesen liberális gondolkozása, ellenzéki szellemű ember, aki fölötte rokonszenvezik az Andrássy-féle pártalakítással. Csak bátyja ismert szuggesztív hatása alatt vállalt mandátumot, a legutóbbi időkben pedig kijelentette bátyja előtt, hogy ha a kormány bármi újabb erőszakosságot követ el, lemond mandátumáról és nyíltan csatlakozik Andrássyékhoz. Nem lenne új név az ellenzéki politikában. Több mint négy évtizede ez a név állott az ellenzéki tigrisek élén, hogy azután kormánypárti dinasztiát alapítson. * Jó néhány hete Várad felöl jött, beavatott méhben születve, az a hír, hogy Ugrón tüntető ünnepi előadásra kerül, műkedvelői segítséggel, a Gyurkonics-leányok, egybekötve aratóünneppel és hódoló felvonulással, az illusztris szerző és aradi megnyilatkozó előtt. Mivel p pedig az ország e hírre fölötte gúnyos véleményekre fakadt — munkapárti hivatalos helyen cáfolat született, mely azt mondta, hogy betű sem igaz az egész dologból, hiszen az illusztris szerző külföldön van és a vasúti kalauzból sem tudja, hogy hol van Ugra. Igen természetes tehát, hogy pár hét eltelvén, a bihari munkapárt hivatalos közlönye jelenti, hogy az illusztris szerző és aradi nagy nyilatkozó megérkezett Szilasra, hogy jelen legyen a Gyurkovics-leányok ünnepi előadásán, mely egybe van kötve, stb., stb. Kár volt a családi ünnepet tagadni. Azt mondja a régi anekdota, hogy az egyszeri ember azzal büszkélkedett, hogy ő rendezetlen felekezetű. — Miért vagy erre büszke? — kérdezték. — Mert ha nem volnék büszke, akkor sem lennék kálvinista. Ezek szerint a munkapártiságra is lehetne büszke az ugrai ünneplő tüntetés vagy tüntető ünneplés. Azt is cáfolták, hogy a rendőrség államosításával kerületi kapitányságokat létesítenek, mégpedig a táblák székhelyén. A cáfolattal ellenkezűleg pedig egyre-másra jelentkeznek a vidéki munkapártok hivatalos közlönyeiben a hírek, hogy kik lesznek imitt meg amott a kerületi kapitányok. E hírekre azért van szükség, hogy a jutalmazás minden emberben fölkeltse a kormánypárthoz tartozandóság praktikus érzését. Valami olyan ez, mint a vadászatengedély fölkeltése. Bizonyos tehát minden egyes kerületi kapitányság, mert a kormány sok mindenre képes lehet, csak arra nem, hogy megígért állás utáni vágyban csaljon meg embereket. Ez végzetes volna. Ez polgárháborút idézne elő.