Pesti Hírlap, 1913. október (35. évfolyam, 232-244. szám)

1913-10-01 / 232. szám

Budapest, 1313. . .&&&'.*• »| Vi­ ­XX?. évfolyam, 232. (12.162.) szám. NE»' -■'118! " *** Szerda, október 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : SZERKESZTŐSÉG: Buc*aPest|’ Vácfikörút 7P A­z apró­hirdetésekre vonatkozó — minden tudnivaló a 32-ik fog • ! Magjelenik hétfő kivételével oldalon olvasható, minden nap. A szeptember 11ó végén lejáró előfizetések derekorán való megújítását kérjük, hogy a lap további küldése megszakítást ne szenvedjen. Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaud­varain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. Városok az államosítás ellen. A nagy elnyomatás sötét korszakában is föl-fölvillan néha a szabad véleménynek s az önálló gondolkodásnak egy sugara. S annál ör­vendetesébb és a nemzet jövőjére annál bizta­tóbb, ha .­bban a táborban lehet kemény de­rekú, szabadon gondolkodó és önérzettel beszélő urakat tartni, amelyben nem az öröklött va­gyon, hanem csak az egyéni karakter adja meg ezt a függetlenséget, bátorságot és önérzetet. Nagyváradon a városok tisztviselői tar­tották Iranzy István elnöklete alatt a kongresz­­szusukat. A szó legszorosabb értelmében kul­turális és gazdasági kongresszus volt ez, mely eszmékkel­ termékenyítette meg a közvéleményt s amelyen azt bizonyították be a városok kikül­döttei, hogy a kultúrának milyen intelligens, szakképzest­ és lelkes gárdája van a városi tiszt­viselőkben Az utolsó napon aztán szóba került gróf Tiszt,­­István szerencsétlen terve a köz­igazgatás államosításáról s dr Harrer Ferenc előadásért a kongresszus egyhangúlag állást ,foglalt e reform ellen és követelte, hogy a vá­rosi törvényhatóságoknak továbbra is megha­gy­assék a­ tisztviselők választásának joga, mert e nélkül­i városok önkormányzati joga telje­sen illuzófiussá tétetnék. Íme, megkapta a mi­niszterelnök úr a legilletékesebb helyről a tilta­kozást a közigazgatás államosítása ellen. A mai korban, mikor az ígéret minden­kit megpuhít, akit a megfélemlítés nem tudott hajlékonynyá tenni, amikor a kormány fizetés­­javítással csábítja saját táborába a jegyzőket s előmenetel kilátásba helyezésével a vármegyei tisztviselőket, ebben a kortes­ világban, amikor a képviselő-választások szelét és szagát már elő­re lehet érezni,­­ igazán fölemelő és nagy fon­­tosságú ez a határozat. S a városi tisztviselők állásfoglalását követendő példa gyanánt kell a vármegyei hivatalnokok tisztes gárdája elé tar­tanunk, addig is, míg lesz alkalmunk részlete­sen kimutatni, hogy a kinevezési rendszer a ma­­ga látszólag kedvező anyagi kilátása mellett magában hordja a kormány áthelyezési jogá­nál fogva a vármegyei tisztviselők teljes tönkre­tételének lehetőségét is. A városok tisztviselői egyfelől belátták, hogy függetlenségük elvesztésével anyagi érde­keik is csorbát szenvednek a kinevezési rend­szerben, másfelől szem előtt tartották saját ér­dekeik mellett a reájuk bízott közérdekeket is és a városok fejlődését féltik a Tisza reform­jától. S valóban nemcsak politikai és egyéni szempontok szólnak e terv ellen, hanem tisz­tán szakszerű szempontok is: egyfelől a jó köz­­igazgatás érdeke,­­ir másfel­ől a városok szabad fejlődésének értéke, amelyet az­­államosítás tönkretenne. A külföldi minták szolgai utánzása ellen többször szót emeltünk s tiltakoztunk az ellen, hogy folyton külföldi példákkal argumentálja­nak, mert nekünk mindig a mi speciális viszo­­­­nyainkhoz kell szabnunk minden reformot, így ha doktrinér szempontból helyes is lehet az ál­lami közigazgatás egy nemzeti dinasztia alatt kifejlődött egynyelvű, egységes és erős nemzeti államban, azért még nem helyes a mi poligloti országunkban, ahol az utóbbi esztendők szo­morú tapasztalatai után az alkotmányellenes és törvénytelen központi kormányzástól is van okunk tartani. Vagyis külföldről nem lehet át­ültetni magyar földre egész rendszereket De a külföld példájára abban a tekintetben lehet hi­vatkoznunk, hogyha olyan rendszert akarnak nálunk létesíteni, amely már a külföldön is megbukott. A közigazgatás államosítása pedig a városokkal szemben még azokban az államok­ban is kimustrált rendszer, ahol a legteljesebb centralizáció divatozik, mint például Németor­szágban. Igazán abszurdum tehát, hogy ma még Magyarországon akadjon politikus és tör­vény­szerkesztő, aki a városi tisztviselők kine­vezését is a kormány kezeire akarja játszani. Itt nem pusztán elméleti jogról van szó, amikor a városi törvényhatóságoknak is meg akarjuk tartatni a tisztviselőválasztási jogot. Ez nem üres „jus.“ Mert ennek van materiális tartalma s ennek van anyagi konzecvienciája. A városok fejlődésével fejlődik ugyanis a kultúra, ipar, kereskedelem és közgazdaság terén maga az állam Az nem kulturállam, amelynek városai kulturátlanok. Az nem gazdag ország, amelynek váro­sai szegények Az nem független állam, amelynek váro­­­­sai nem birnak független önkormányzattal. Megsérült a rigó szárnya. Irta: PAKOTS JÓZSEF. A fatal káplán vette a Flaubertjét és a füzes felé indult. Mikor áthaladt a templom melletti sikátoron, beszólt a Fenyődék Lacijá­nak: — Ké, Lackó, jösz-e velem? A kis Laci úgy kiperdült az útra, mint a spm­milabda. — Dicsértessék — mondta örvendezve és rászori tolta száját a káplán kezére. A káplán és a kis­fiú megindultak. A fo­lyóparti fizes volt a célpont. A füzest szeder­­bokrok, szilvafák és vadkörtefák tarkázták s a kövér feketeszemü szedrek, a kipattanó, apró ringlóink és a földre potyogó, portladó vadkör­ték között hangosan koncertezve dőzsöltek a madarak. Legtöbb volt a veréb, a levegő e nép­­­ő­ katonasága, de akadt magasabb sarzsi is, '■ a szedérbokrok miatt, sok rigó. *J*vifju pap e lármázó szárnyas hadsereg irtóháborut. Flaubertjével egész dél­­'üresben töltött és puffogtatta a ma- felviselésben társa is volt, a kis ' ynél ez kitüntetésszámba is­­ gyerek “nagyon jól tudott mi­­strásban- az orgona-fut­tatót is Pót szó esett a káplán kedvte­­­y találták, hogy nem paphoz dián madárkákat pusztítani templomlátogat­ók va­sárn­a­­k előtt, a templom előtti té­­is tették a dolgot. Máskor­­félékről tárgyalni, mint­­■ ................... ....... hogy egész hetüket lefoglalta a mezei, vagy ott­hon való munka. Mire aztán harmadszorra harangoztak be, a templomlátogatók egy kissé neheztelve cso­szogtak b­e az Isten házába, de már tíz perc múlva mindent megbocsátottak, mert a szószé­ken megjelent a káplán s olyan szépen, arany­­szájúan prédikált a könyörületességről, az irgal­­masszívüségről, hogy néhány­an, az öregebb asszonyok közül, föl is zokogtak. A káplán úr tehát zavartalanul élhetett passziójának, amelyet nagylelkűen megosztott a kis Fenyőd-gyerekkel. Lacit rendkívül boldoggá tették ezek a délutánok. Lelkesedve kísérte mindenhova a káplánt, ujjongva fogadta sikerültebb lövéseit s boldogsága akkor lett határtalan, amikor a káplán néha kezébe adta a Flaubertet és meg­engedte, hogy ő is célba vegyen egy-egy ugrán­dozó madarat. Otthon és pajtásai közt csodákat mesélt el Laci­e vadászatokról. A szüleinek tetszett a dolog, jól esett a szivüknek, hogy a pap igy ki­tünteti a fiukat s a Laci nénje, Mariska, ra­gyogó szemmel hallgatta a kis öcscse elbeszé­léseit. Mariska “nagy leány volt már, tizennyolc éves lesz kukoricatöréskor s a káplán, vala­hányszor a sikátoron át a Laciék háza előtt ment el, mindig udvariasan beköszönt a lila­­fürtös faxiákkal, szelíd rezedákkal, bársonyos levelű­, cinóbervörös pelargóniákkal telerakott ablakon át Mariskának. Néha meg is állt a káplán úr — rendsze­rint olyankor, amikor a szülők nem voltak oda­haza — s valami virágos nyelven, amihez Laci nem értett, fölbeszélt Mariskához. Hogy miket mondott, nem lehetett tudni, de Mariska arca ilyenkor hasonlított színben a pelargóniához. Egy délután, vadászatindulás előtt, na­gyon halkan beszéltek valamit Mariska és a káplán úr és másnap Mariska ebéd után titko­lózva hívta ki Lacit a kertbe, ahol a méhes állott. És Mariska itt, a röpködő méhek közt, mintha maga is egy nagy aranyszárnyú méh volna, zümmögni kezdett a kis öcscse fülébe: — Lackó, édes — mondta halk, puha, szinte könyörgő hangon — én úgy szeretném látni, hogy te és a káplán úr hogyan lövöldözi­tek a madarakat. Annyi beszélsz róla s én m­égat nem láttam. Az valami nagyszerű lehet. — Hát gyere te is velünk! — bökte ki Laci büszkén. — Majd én szólok a tisztelendő urnak, hogy egyszer vigyünk el téged is ma­gunkkal. — Oh, te nagyon drága vagy — felelte Mariska és megcsókolta a kis öcscse büszke, de kissé maszatós arcát. Hanem ezzel még nincs rendben a dolog. Mert ha a káplán úr bele is egyezik, apáék nem engednek. Laci­ értelmetlen pillantással nézett a nénjére. — Kérd meg őket! — mondta bátorítva. Mariska megrázta a szőkefürtű, szép fejét. — Nem fognak engedni! — szólt határo­zottan. — De én mégis szeretnék elmenni. Na­gyon szeretnék. Azt fogom csinálni, hogy el­­kéredzkedem nagyanyáéihoz. Egy kicsit oda is szaladok, aztán kimegyek hozzátok a füzesbe. Nézem, hogyan lövitek le a madarakat. Jó lesz? Lacinak tetszett a terv. — Jó lesz! — felelte megelégedetten. — De ha megtudják apáék? A T*--Ti.' —-------­

Next