Pesti Hírlap, 1913. december (35. évfolyam, 284-295. szám)

1913-12-02 / 284. szám

1 «'• • 1..L A' '• ■'■(••-L%­­ jkjúU-o'VV'fj ■'’i'~e^Slk ---aaL 1 ' v'c fi- !- £ Budapest, 1913.___________ XXXV. évfolyam, 284. (12.214.) szám. Kedd, december 2. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : SZERKESZTŐSÉG: I rt spBjP&npi ■ I 11 Mfd­ A u £'?es.’ .m.T„t.oru ;iogv.dévre.......... 7..“« gjyll IT Pl i §yij 1 m 1 A Hil Telefon 26—45. Egy ..................... 2 ,40n HpSBr J&g | « || lg || lg®' kiadóhivatal: Egyes szám ára 10 f. g| B B I | | K » 1 | | 1 MM || Budapest, Váci­ körút 78. Hirdetések díjszabás szerint. |g| Ü£9I VR&P H H ---------|» B 1 1 H UH MWk B Telefon 26—40 z apró hirdetésekre vonatkozó , minden tudnivaló a 32-ik ! Megjelenik hétfő kivételével oldalon olvasható. .. minden nap. Lapunk a magyar királyi állam­­asutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. A bí­esi kirakat. A magyar delegáció mai ülése a Tisza­fáré pártabszolutizmusnak valóságos tükörké­pét tárta Bécs elé. A kép azonban csak egyik oldaláról mutatta be a munkapártot, csak a törvényt gyalázó, a törvény parancsai alól kibúvó, a szócsavarásokból élő rendszert vo­nultatta fel; a munkapárti uralom másik ol­dalának, a panamarendszernek szemléltetésé­re ma még nem került a sor. Ezt a másik oldalt máskor fogja Európa elé tárni az ellen­zék s így gróf Khuen-Hédervárynak sem lesz oka panaszra. A munkapárt elnöke ugyanis a minap gúnyosan beszélt arról, hogy Európa ég a vágytól, hogy a palotaőrség kérdését az ellenzék végre valahára megvitassa előtte. " "Í­­gy látszik, iohuennak ez a magyar kérdés nem volt elég csiklandós, azért beszélt róla­m oly lekicsinylőleg. Talán, mert ezt a kérdést, ezt a magyar szennyest igazán nem is kellett az ellenzéknek kigüngyölgetnie, ezt maga a munkapárt tűzte az ablakba, ennek a kérdés­nek az állandó bécsi napirenden­ tartásáról maga a munkapárt gondoskodott azzal, hogy fölvitte maga után egész hatalma létalapját, a karhatalmat, a palotaőrséget, ah, a­ jognak, a parlamentarizmusnak ezt a balkáni megcson­kítását minden ellenzéki megvitatásnál jobban dokumentálja maga az a sisakos eleven szé­gyen, mely a Magyar Ház kapujában mered a külföldi szem elé. A magyar delegáció kapujában fegyveres őrség, mely „saját kezdeményezésére“ is le­vághat és letartóztathat, akárkit az ülésterem­ben: képviselő- vagy főrendiházi delegátust, magát a delegáció, elnökét, esetleg Krobatin közös hadügyminisztert is. A külföld pedig aligha attól teszi függővé az ítéletét, hogy tör­vény alapján, vagy anélkül működik a palo­taőrség a delegációban, szégyen, hogy egyál­talán ott van s csak dupla szégyen lenne, ha, amint a munkapárt állítja, törvény alapján volna ott. A delegáció mai ülésén tehát a munka­párti uralomnak csak a törvényt lábbal ta­podó erőszaka került megvitatásra s nem az erkölcsöket lábbal tapodó panamarendszere is. I de hogy ez utóbbinak a feszeget­ésétől jobban is retteg a munkapárt, mint a palotaőrség kér­désének megvitatásától,, az­ már ma kitűnt, mi­kor Károlyi Mihályt az elnök, mihelyt csak ki­ejtette azt az egyetlen szót, hogy panama, azonnal megakasztotta beszédében. Bizony, ne­héz dolog is lehet arra felelni, hogy miért pa­­namázik a munkapárt, miért fogad el még egy játékbanktól is províziót. Hogy miért hoz­ta fel Bécsi­­ is magával a palotaőrséget, erre legalább lehet valamit egyáltalán felélni: itt legalább lehet rabulizmussal dolgozni, tör­vényparagrafusokba be és belőlük kimagya­rázni, ami csak jól esik: itt legalább lehet Ti­szának játékbankot adni szavakkal. Ezt min­denesetre könnyebb is, mint megindokolni bi­zonyos províziót, melyet egy kártyával dolgoz­ni kívánó játékbanktól vett föl Jeszenszky párt cél­okra. Tisza ma játékbankot adott Bécsben. Ra­­bulista játékbankot, úgy játszott a szavakkal, az ő szólásmódján: oly frivol játékot űzött a törvény, a házszabály, a delegációs ügyrend szavaival, hogy hamarjában nehéz lenne el­dönteni, ki a dicsőbb, ki a nagyobb a maga szakmájában, Lukács-e, ki úgy játszott az erkölcsösen, mint még soha miniszterelnök Európában, avagy Tisza-e, aki úgy tud ját­szani a joggal, mint eddig csak a Balkánon­­, ott is csak egy-egy kivételesebb tehetségű ál­lamférfit­ tudott. Tessék csak meghallgatni né­hány szemelvényt a rabulista játékbankos asz­taláról. Tisza bátran odavágta, hogy az ellenzék által összehívott plenáris ülésre ,el akartak menni a közös miniszterek, de ő volt az, aki lebeszélte őket erről azzal az indokolással, hogy az ellenzék magyar belügyet, a palotaőrség de­legációs szereplését akarja megvitatni. A szó­ zsonglőrnek erre a csinos csava­rgására azonban közbedörög egy hang, a Hadik Jánosé:­­ — Akkor miért vannak itt ma? Tisza István nem az az ember, akit könnyen lehetne kihozni egyénisége legjellem­zőbb produktumának, a rabulisztikának, nyu­galmas sodrából, kivágja tehát a maga gondo­san őrzött, legjobb adatját, azt feleli Hadik­nak, hogy a mai ülés napirendjére a további teendőkről való tanácskozás van kitűzve, az, ellenzék által kívánt ülés összehívó ivén ellen­ben az összehívás indokaként a palotaőrség dolgo sztó pépeit. Az egész ellenzék kórusban cáfolja meg Tiszának ezt az­ önkényes állítását S mit mond A hatalom értéke. Irta: CSERMELY GYULA. Istennek képzelte magát a nagy, hatal­mas király. Huszonöt ország, százmillió ember, tízmillió katona és több idegen király is rettegte a hatalmát, csak egy szava i­s elég volt: egy ujj­­mutatása, egy intése, vagy a szemöldökének csak egy haragos rántása és pusztulás lett ott, ahol tegnap még élet volt és jólét, meg virágzás. És mert rettegték a hatalmát, csupa hi­­zelgő vette körül, aki egyebet se tett, csak a di­cséretét zengte. Prózában és versekben tömjé­­­nezték a királynak és mert Istennek képzelte magát a nagy, hatalmas potentát, az egyik talpnyiló költőnek odáig szárnyalt az ódája, hogy így vágta ki a végén: — Királyok királya! A te hatalmad any­ucit ér, mint az Úristen hatalma! — Babérágat a költőnek, de aranyból és gyöngyökből — adta ki parancsát a király, ki azt hitte, hogy­ ezzel kellő jutalmat adott. Sej­tése se volt róá, hogy a babérág gyöngyei más zsebekbe kerülnek s hogy az aranynak az ér­­.­léke is más kezekhez ragad, a költőnek meg csak aranyfüst és hamis gyöngyök fognak jut­ni ... ő kegyesen mosolygott és elbocsátván a költőt, ágyasházába tért pihenni. Gondolkoznak olykor a királyok is, mikor jó napjuk van Az elalvás előtt való idegzson­­gitó időben és másnap,­­derűs reggel, az ébre­dés után való nyugodalmas órában — még a fülében csengett a hatalmáról szóló zöngemény — az a gondolata támadt, azt a kérdést vetette föl magának hogy hát mennyit is ér az ő ha­talma? Súlyban és számokban és értékben megmondva: mennyit ér az ő hatalma? Kit vagy huszonöt ország retteg, ki százmillió em­bernek, tízmillió szuronynak és annyi hajónak parancsol, hogy még a számukat, se tudja: ki­nek sok idegen király is szinte alázatosan ud­varol: mennyit ér annak a hatalma? — Azt mondta a költő, — így tűnődött a király — hogy­ az én hatalmam annyit ér, mint az Úristen hatalma. Költői beszéd volt, fellen­­gős beszéd volt, mert az Úristen hatalmát még nem mérte meg senki. D­e hát mérjék meg az enyémet és mondják meg nekem pontosan, hogy mérték szerint megmérve: mennyit ér az én hatalmam? Mennél többet gondolkozott a kérdésen, annál rosszabb kedvű lett a király és mikor a személye körül való főtiszítnek hevesen csönge­tett, sőt kétszer­ is csöngetett, az előszobában térdeplő, majd hasra vágódó nagyok, a minisz­terek és a hófsarzsik, a tanácsadók, a kard­­őrök és más udvari állatok már a csengő sza­vából is tudták hogy rosszkedvű ma a király. — Gonosz álma lehetett. — gondolták és ahogy a sivatagban a tevék a homokba fúrják a fejü­ket, mikor közel érzik a számukat, a minisz­terek és a hófsarzsik szinte belebuktak a földbe, úgy rálapultak a padlóra. — Jaj, mi lesz velünk, jaj, végünk van, ma emberhalál lesz. — gondolták. Azután sem­mire se gondoltak, hanem megadással és bután, mint a sivatagban a tevék a végzetüket várták. A személye körül való főtiszt berohant a királyhoz és alig egy perc múlva már vissza is jött. Vállon rúgta az urakat, kik úgy hevertek ott (persze rang szerint), mint a gyapjúzsákok vagy a hasábfák és közölte velük a király pa­rancsát.. . Tudni akarja a király, hogy mennyit ér­­az ő hatalma? Félórát enged, hogy gondol­kozzanak a kérdésen, addig felöltözik a király, aztán maga elé rendeli kendteket. Tehát gon­dolkozzanak az áldósát ennek a rücskösen éb­redt napnak­ .Nagyobb úr volt a főtiszt mint bármely miniszter vagy tanácsos, úgy beszélt velük, mint a béresekkel az ispán úr. őrült tanácskozás indult meg: mit mond­janak a királynak, hogy mennyit ér az ő ha­talma? Hiszen úgy járnak vele, mint az orosz­lánnal a szamár, kitől az kérdezett valamit, ez meg együgyűen felelt és az életével fizetett azért, mert szamár volt és nem lángész. Mit mondjanak a királynak? Egyik se tudott mit kisütni és csak a költőt szidták, mint a bokrot. Adta rimfaragó marhája, mennyi ga­libát okoz az ő fejüknek­ .No, másképen lesz ez ezentúl. Lesznek félhivatalos költők, ezek azt fogják zengeni, amit a minisztériumban felál­lítandó versiroda majd jónak lát — a nem hi­vatalos költők meg csak merjenek ugatni... majd meglátják, hogy akkor mi lesz? Közben letelt a félóra: a miniszterelnök volt az első, aki bealázatoskodott a királyhoz. A frakkján meg a nadrágján éktelenkedő sok porfoltot nem keréltette le a világért sem; hadd lássa a király milyen alázatos az ő szolgája ... hogy már az előszobában is úgy feküdt, Kás­­mánt, mint valami hüllő. — Mennyit ér az ér, hatalmam? Felelj, — mondta a király. A miniszterelnök kerteli. — Az ön ba- A Pesti Hírlap mai száma 56 oldal.

Next