Pesti Hírlap, 1913. december (35. évfolyam, 296-308. szám)

1913-12-16 / 296. szám

Budapest, 1913._______________uill. évfolyam, 298.­­12.226.1 szám._______ Kedd, december 16. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : ____ V y V SZERKESZTŐSÉG : £jgéaz^ . 20 K — J^j^udapest, Váci­ körút 78. I Az apró­hirdetésekre vonatkozó , minden tudnivaló a 32-ik tö­­rve­l.­ Megjelenik hétfő kivételével oldalon olvasható,­­ minden nap. Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. Sincs még veszve Galícia! Michelet Gyula, a nagy francia történet­író, írja arról a korról, mikor Lengyelország Magyarországgal Európa elé állott, hogy a törökkel szemben megvédje őt. „Amig Európa munka nélkül élt, vitázott az isteni kegyelem és más megoldhatatlan kér­dések fölött, e hősies őrök lándzsáikkal fedez­ték. Hogy Francia- és Németország leányai csendesen fonhassák a kendert s a férfiak to­vább csavarhassák a theológiát, a lengyelnek és magyarnak egész életében őrt kell vala áll­nia, karddal kezében, két lépésnyire a bar­bároktól. S jaj annak, aki elaludt! Feje a tö­rök táborba került, csupán teste maradt az őr­helyen. Minden ember, aki akkor azon két or­szágban született, jól tudta, hogy nem fog ágyában meghalni. Élete áldozat volt. Lélek­emelő helyzet! Minden percben készen lenni arra, hogy isten előtt megjelenjen: ez a lelket bizonyos felsőbb körben tartotta és rendkívül szabaddá tette. Mi megszabadítóbb, mint a halál? Élve is a halál kezében voltak. Ilyen embereket csak beleegyezésükkel lehet kormá­nyozni“. Ilyen embereket csak beleegyezésekkel lehetett kormányozni. De vajon amaz évszáza­dok után, melyek a török­ uralom óta elteltek, nem szorult-e a francia történetírónak nagy­szerű véleménye a legyen­ magyar néplélekről bizonyos korrektúrára? Ilyen embereket tény­leg csak beleegyezésekkel... vagy panamával s korrupcióval lehet kormányozni. A magyar-lengyel sors nemcsak abban mutat egymással közösséget, hogy Európát a törökkel szemben nekik kellett megvédeniük, hanem abban is, hogy ezért a munkájukért azzal fizették meg mind a kettőt, hogy elvet­ték állami függetlenségüket. De mutat még ez a sors más, szörnyűbb közösséget is ennél: azt, hogy azok, akik a lengyel és magyar állam függetlenségét elvették, mind a két nemzetnél erős társakra leltek olyanokban, akik hazáju­kat eladni segítettek. S ha egykor Európa azért érdeklődött Lengyelország és Magyaror­szág iránt, mert elvégre ők védték meg a tö­röktől, ma már Európa érdeklődésére inkább csak azért tarthat némi számot a két ország, mert ők szállítják a legszebb, a leggyalázato­sabb politikai panamákat. Édes testvérünkké lett a lengyel a mo­dern, a huszadik századbeli korrumpáltság te­rén is. Nemsokára azután, hogy mi azzal szó­rakoztattuk Európát, hogy Lukács László sze­mélyében hiteles bírói pecséttel a legnagyobb panamistát literáltuk neki, kipattant Ausztriá­ban a Canadian-panama, melyben megveszte­getett lengyel politikdusok vitték a főszerepet. S most, hogy Magyarország kormányzatát egy páratlan játékban­ panama blamálta Európa előtt,­­ Galicia ismét csak nem akar elma­radni mögöttünk Maga az osztrák kormány lengyel minisztere, Dlugosz, leplezi le egy poli­tikus honfitársának megdöbbentő panamáit. Eszerint Stapinszki lengyel ellenzéki képviselő, a lengyel néppárt egyik vezére, mandátumát pénzszerzésre használta fel, az utóbbi időkben tak az ereszek alól, s lármás csiripeléssel tol­lászkodtak a napsugár melegségében, mely a természet e hatalmas reggeli lélegzetvételében bágyadtan csillogott a lassanként haldokló föld növényzete fölött. Az öreg legény azonban csak feleselt va­lakivel, aki nincs. Emlegetett valamit, ami már rég nincs. Ö tudja, mit. — Leomlasz imhol te is, rongyos szur­dok . . . dohogta, s neki bökdösött bütykös mu­­tató­ujjával a kerti­ ház ajtajának, melyen va­lamikor régen metszett üveg ragyogott. De, oh be régen! És már rég nem ragyog semmi. A griffes kilincs eltűnt — ellopták. Székek nin­csenek — ellopták Képek, terrakotta-szobrok, dísznövények, pálmák, fikuszok, az ureák drága porcellán-dézsákban . . . mindent elloptak. Bár hiszen lehet, hogy mindez úgy magától vált lassacskán porrá ... az isten tudja. El is takarodik innen az öreg. Itt hagyja mindjárt a kerti­ házat is, a kerítést is, mely­nek valamennyi cifra vasrúdján ott sir vörhe­­nyes színeivel a rozsda Nehéz sor ez ennek az öreg cselédnek, aki itt volt hűséges belső le­gény akkoriban is, midőn még a megboldogult Rákoszi Ferenc főispán vidám, nyers hangja dörgött végig egy-egy tulhangos vadászat reg­gelén a tágas udvaron, az oszlopos Magna Curia tornácáról. Az összes istállók hintákkal, brics­­kákkal, nyerges­ lovakkal voltak megtömve. Mennyi jókedvű, úri nép! Mi daliás fiatalság, mi szépséges kisasszonyok. Némelykor — sok­szor — annyian voltak, hogy a házigazda a kastély tizennégy szobájából a földszint utolsó kicsi sarokszobájába szorult ... és ilyenkor volt a legjobb kedve. Rákoszi Ferenc azonban összesen fél millió koronát vágott zsebre és eb­ben az összegben olyan tételek is szerepelnek, melyeket részint a volt osztrák miniszterelnök­től, részint a jelenlegitől, részint a galíciai helytartótól, részint pedig magától a vádló len­gyel minisztertől, Dlugosztól, zsarolt ki azzal a céllal, hogy a választókat kézzel foghatólag megvásároja és lapjában, melyet e pénzekből vásárolt, lelkileg is terrorizálja és butítsa. A lengyel miniszternek talán a legszelidebb sza­va, melyet honfitársa fejére olvasott, a tengeri kalóz volt. Nehogy pedig állításaiban kételked­hessenek, kijelentette, hogy amit mondott, bí­róság előtt is kész az utolsó szóig bizonyítani. A megvádolt Stapinszki képviselő pedig nem is tudott a szörnyű vádak ellen egyébbel védekezni, mint azzal, hogy „jelenleg“ egész va­gyona összevissza kilencven korona. De a teteje az épületes lengyel korrumpált­­ságnak csak most következik­ A lengyel néppárt többsége elhatározta, hogy a vádló minisztert igazmondásáért a párt elnökségébe be nem választja, a vasúti állomás­ra igyekvő Stapinszkit pedig vállaikon hozták vissza diadallal a városba. Hát ennyi hasonlóság láttára az emberben igazán meggyökeredzik a babona, hogy a len­gyel-magyar sorsot valamely felsőbb hatalom vezeti mindvégig egy után. Mert bár az elsősé­get tőlünk elvitatni nem lehet — nálunk a ban­kok és játékbarlangok vesztegetik meg magát a kormányt, míg Ausztriában legfölebb a kormány vesztegeti meg a lengyel politikusokat, s vég­eredményben a megvesztegetés egy cél felé tör Magyarországon is, Galíciában is: a szavazók meggyőződésének, lelkiismeretének megvásárlá­sára s ezzel oly többség összehozására, mely­en­már régen csendes ember. Porlandó testét már több, mint húsz esztendeje őrzi a családi krip­ta. Tipikus, erős, eszes sarja dőlt ki vele a ke­mény erdélyi fajnak. Emlékezetének kultuszát fiának is ápolnia kellett volna, csakhogy ez a fiatal úr sohasem törődött az ősi földdel. Ked­vesebb volt szivének a nagyváros, semmint a kis erdélyi falu, hól a hagyományok tisztelete jórészt még mindig emberségszámba megy és kötelező. így aztán persze, hogy mindent kikezd­hetett itt az enyészet, s őrölgethetett kedve sze­rint a szú. A fájóslábú ispán, ki egyedül ügyel­te, a maga becsületes, de hiányos velejű­ módja szerint, a külső jószágot és a kastélyt, nemré­giben azt valóságos rémületbe esett, mikor a fiatal Rákoszi ráírt Budapestről, hogy csinál­jon valamelyes rendet a kastélyban, mert ha­zajön és néhány hétig . . . vagy meddig . . . ,otthon marad. Három szoba várta a földszinten. Tágas, boltíves termek, „első ház“ mind a három. Köztük egy nemes renaissance ebédlő és egy „parádés­ szála“ a XVIII. század ízlésében, de mindez hideg, barátságtalan — szinte nyirkos — és levendula szagú volt, mondhatni: dohos. A fiatal ember kelletlenül fintorgatta orrát, mi­dőn az ódon asszonynéném illatot megérezte. Tessék ... a múlt. Hiába, egy kicsit — büdös. Ez az igazi szó, bár durva, mint a pokróc. Nem tehet róla ... ha egyszer így van. — János! — szólt rá az öregre. —, Parancsoljon, urfi? — Hozza be a kisebbik táskámat, nyissa ki, vegye ki a benne levő zöld üveget és locsol­jon szét belőle jó bőven ... az ágy alá is. Holt­ponton. Irta: ABONYI ÁRPÁD. I. Valaki értelmetlen igéket mormog és erősen hümmöget, miközben a sebesvizü ok­ folyamra nyíló kertajtó berozsdásodott kilin­csét nyitja. Valaki megáll az egymagában szo­­morkodó kerti­ ház mellett és most már han­gosan, békétlen szóval dörmögi szakállába: — Tehát, lám, mégis csak hazajött a méltóságos urfi ... de mit ér? Az istenfáját ennek a mindenképpen ordináré világnak, . . . ugyan mit? Bakó János „udvarbiró“ az erdélyi Rá­­koszi-urak régi cselédje kellemetlenkedett itt hajnali öt óra tájban. Nehezen lépkedett már idestova hetven esztendős lábain az öreg le­gény, s kedvetlenül nézegette félszemmel a ros­kadozó kerti­ ház vastagon bemohosodott kupo­láját és karlán álló falakátereit, melyekről ré­­ges-régen lemarta a zöld festéket az idő. Tű­nődhetett egymagában az öreg legény. A töké­letesen elvadult, óriási parkban egyetlen ele­ven lélek sem volt rajta kívül. A levegő hideg és éles, s nem mozdult sehol semmi. Egyedül volt. Esztendők óta . . . mindig, úgy egy félóra múlva virradni kezdett, s csakhamar a közeli „Királykő“ csúcsa is megvilágosodva fénylett az átlátszó kicsit nyir­kos, reggeli párázatban. Egy árva pillangó föl­ébredt a petyhüdten lógó juhar-lombok alatt és megrebegtette szárnyát. Reggel van,­­ kez­dődik az élet. De október eleje van . . . nemso­kára elmegy az élet. A verebek is rendre kibúj­ A Pesti Hírlap mai száma 56 oldal.

Next